Ötödik - Első rész

Sziasztok!

A résszel kapcsolatban csak annyit, hogy lehet érezhető rajta, de olyan nehezen írtam meg, és ez még csak az első része, mert valahogy ez nem akart összejönni... :/ És csak azért rakom fel 2 részben, mert ez nem teljes, de már megígértem, hogy hozom, akkor hozom :)

De továbbra is várom a kritikákat, és véleményeket! Kérlek írjatok, mert csak innen fogom tudni, min kell még javítanom!

(A zenéket, amiket csatolok, érdemes közben hallgatni ;)

Kellemes olvasást, és köszönöm, hogy elolvastad! ;)

xx, Sophie

5./1

Két órával később 6 üveg pezsgőn voltunk túl - szerencsére nem szeretem annyira a pezsgőt, így akárhányszor tele lett a poharam, lepasszoltam valamelyik fiúnak. Nem voltunk berúgva, még csak meg sem éreztem, hogy ittam volna, és a többiek se néztek ki rosszabbul.

Paul fél órája lelépett arra hivatkozva, hogy neki holnap is keményen dolgoznia kell, velünk ellentétben.

- Játszunk ismerkedőset? - szólalt meg egyszer csak Harry, amikor már annyira nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, hogy valami bugyuta mesét bámultunk a Nickelodeon-on. Minden szempár rám szegeződött, mintha rajtam múlna.

- Felőlem aztán… - punnyadtan bólintottam, miközben próbáltam magam feltornázni a fotelban, hogy ne csússzak még lejjebb.

- Mi kérdezünk, Te mesélsz - mosolygott rám ártatlanul Liam. Vágtam rá egy grimaszt, aztán válaszoltam:

- Mit szeretnétek tudni?

***

Rég beszéltem ennyit, de komolyan. Vagy egy órán keresztül kérdezgettek hülyébbnél hülyébb kérdéseket feltéve. Kezdtük ott, hogy pontosan mikor születtem, hova jártam általános-, majd középiskolába. Mi volt a jelem az óvodában - igen, ezen én is meglepődtem, de az volt a válaszuk, hogy ha mostantól nagyjából állandóan velük leszek, szeretnének minden apróságot tudni rólam. Kérdeztek anyukámról, apukámról, és arról, hogy milyen a kapcsolatom velük. Mi a kedvenc elfoglaltságom, milyen kajákat szeretek,és milyeneket nem. Kedvenc állat, kedvenc ország, szín… Milyen zenéket hallgatok, és mi az, hogy őket még nem hallottam énekelni? Liam a lelkemre kötötte, hogy mihelyst a stúdió közelében járnak, hoz nekem egy CD-t. Szóba jöttek az exbarátok, amiből nekem aztán nincs túl sok. Eddigi életem során összesen 2 fiúval jártam - abból is csak egy volt komolyabb. 

http://www.youtube.com/watch?v=Bag1gUxuU0g&ob=av2n

Nate... Valamivel több, mint fél évig voltunk együtt, és az utazásom előtt pár nappal szakítottunk. Nem reklámoztam még otthon sem - bár gondolom anyáéknak nem volt nehéz kitalálniuk -, de ez is egy nyomós ok volt arra, hogy eljöjjek Blackburnből, ahonnan eddig maximum iskolás kirándulások alkalmával tettem ki a lábamat. Nagyon rosszul érintett ez az egész dolog. Focista, és hát úgy tartja a mondás: „Focistával soha ne kezdj!”

Már rájöttem, hogy neki sokkal fontosabb volt az, hogy feltörjön, és kisvárosi hátvédből híres, jól fizetett focista legyen. Amiért nem hibáztatom, hisz' én is vele örültem a lehetőségnek, hogy Manchesterbe költözzön egy szebb jövő reményében, de akkor bele sem kellett volna kezdeni az egész dologba. Emlékszem, amikor elkezdtünk beszélgetni, nem akartam tőle semmit…pont ezért. Féltem, hogy majd a mindenemmé válik - és amikor ez a minden eltűnik, nem marad semmim. Aztán a jóslatom beigazolódott: Nate-et felvették az egyik legjobb focis suliba, ami az országban volt.

Punnyadtam a TV előtt, és csak kapcsolgattam egyik adóról a másikra. Hallottam, hogy csöngetnek, de úgy voltam vele, hogy apa vagy anya lent vannak a bejárati ajtó környékén, és majd beengedik az illetőt. Nem vártam senkit - Olivia előző héten utazott vissza Franciaországba, ahol már fél éve tanult, Nate pedig fociedzésen volt. Nem sok barátom volt a városban, meg úgy egyébként sem. Természetesen volt pár lány, akikkel jobb viszonyban voltam még a gimiből, de minddel csak köszönő viszonyban voltunk. Egyedül Oli és anyu tudott rólam mindent - meg persze Nate.

Mindig is kilógtam a sorból a fura gondolkodásommal, vagy a nem mindig hétköznapi öltözködésemmel. Ha úgy tartotta kedvem, egyik nap magassarkúban és kosztümben mentem iskolába, a másik nap meg már belőtt hajjal, piros szájjal, 2 számmal nagyobb melegítőben. Sosem értettem, hogy az emberek - jelen esetben a saját osztálytársaim - hogy ítélhetnek el amiatt, hogy a stílusom a kedvemtől függ. Mint minden embernek, nekem is megvan a véleményem másokról, de nem ítélkezek addig, amíg legalább egy kicsit is megismerem az illetőt.

Az ajtóm nyitódott, én pedig kíváncsian néztem fel a TV elől. Az ajtóban Nate állt az aznapi edzős ruhájában. A haja még nedves volt, az arca ki volt pirulva, és látszott rajta, hogy nem rég jött le a pályáról.

- Hát te? - Amint megláttam, egy levakarhatatlan mosoly ült ki az arcomra. Felálltam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, közelebb legyek hozzá. Az érdekes az volt a kapcsolatunkban, hogy komolyabban sohasem vesztünk össze. Durcáskodások és sértődések akadtak, de olyan, hogy negyed óránál többet ne szóljunk a másikhoz, soha nem volt. Majdnem olyan volt, mint egy tündérmese.

- Beszélnünk kell, Manó! - Komoly arccal rám nézett, én pedig nem értettem. Nem aludhat itt? Vagy nem engedik a szülei a holnapi sátrazásra? Bár ebben kételkedtem. A szülei - Anabelle és Tom - nagyon engedékenyek voltak.

- Baj van? - húztam fel a szemöldököm.

- Levelet kaptam. - Kérdően néztem rá:

- Nate, én is szoktam. - Hülye vigyor ült ki az arcomra.

- Manchesterből… - folytatta, én pedig ledermedtem.

 *

- Szerintem nincs itt agyilag - állapította meg Niall elbambult fejemet nézve.

- Ó, na ne mondd! Mintha magunktól nem vettük volna észre… - rivallt rá azonnal Harry.

- Valami gáz van, srácok! Nem nevetett a vicceimen. - Louis ijedten szólalt meg.

- Az Istenit, hogy neked mindig csak a hülyeségeken jár az eszed! - Liam látta, hogy valami tényleg nem stimmel az előttük ülő lánnyal, aki csak mereven bámult maga elé. Elég ijesztő lehetett.

*

- Hé! Hallasz, Leni? - Arra eszméltem fel, hogy lógok le a fotelból - még mindig -, és Niall térdel előttem, miközben a kezét lengeti. Azt hiszem, ez már lejátszódott egyszer…

- Hogyne! Persze! Itt vagyok - mosolyogtam rájuk, mintha az előbb nem történt volna semmi. Tegyél úgy, mintha csak elbambultál volna - szólítottam fel magam. Magammal beszélgetek? Hülye.

- Min gondolkoztál? - Zayn is ugyan úgy el volt terülve a kanapén, mint amikor legutoljára ránéztem.

- Ah, csak elbambultam. Kimegyek cigizni, jössz? - Felálltam, majd a válaszát várva ránéztem. Bólintott, és elindult előttem az erkély felé. Kinyitotta előttem az ajtót, amit megköszöntem, majd leültünk a székekre. 

- Elbambultál, mi? 

- Ne vigyorogj! Csak eszembe jutott pár dolog…

- Volt barát? 

- Is.

- Mesélj!

- Nincs kedvem mégegyszer gondolkozni rajta…

- Szóval kidobott.

- Mondták már, hogy idegesítő vagy?

- Akadt. Megcsalt?

- Zayn! - Úgy néztem rá, hogy közben azon gondolkoztam, ha nem fogja be, arcon csapom a kezemben pihenő cigisdobozzal.

- Szóval igen. - Ártatlanul rám nézett. - Nem értem… - Feltűnően végigmért, aztán csak nem akarta befogni. - Ha ilyen csajom lenne, biztos nem dobnám ki.

- A rohadt életbe, befognád? Rohadtul nem tudod, mi történt! - Nem néztem rá, mert úgy éreztem, hogy pillanatokon belül elsírom magam, ha még egy szót is szól. Meggyújtottam egy újabb cigit, és idegesen fújtam ki a füstöt.

- Sírsz? - Bólintottam, hogy nem. - Sírni fogsz?

- Igen, valószínűleg, ha továbbra sem hagysz békén az idióta kérdéseiddel. - Egy fokkal nyugodtabban válaszoltam, mert tudtam, hogy csak provokál, és nem ő fog kijönni ebből a helyzetből rosszul.

- Mi történt? - Megint ártatlan fejet vágott.

- Hívta a kötelessége. Focista. - Nagyot sóhajtottam, és meg akartam szólalni, hogy inkább beszéljünk másról, de abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a számat, Louis lépett ki az ajtón.

- Perrie keres telefonon. - Átnyújtotta neki a fekete iPhone-t, Zayn megköszönte, és elvonult az - amúgy nem kicsi - erkély legtávolabb eső részére, mintha onnan nem hallanánk mit beszél. 

Férfiak.

- Nem jössz be? - Louis kérdően rám nézett, és látszott rajta, hogy kezd részeg lenni. Megint olyan idiótán vigyorgott. - Iszunk, csatlakozhatsz! - Kacsintott egyet, majd becsukta maga után az ajtót. Zayn felé néztem, aki még mindig a telefonján lógott. Rám nézett, de folytatta a beszélgetést.

- Nem, a hotelben. Nincs semmi izgalmas, filmet nézünk. Aha, a srácokkal. Jól van. Te is, szeretlek! - Lerakta, és visszaült a székére.

- Ki volt az?

- Perrie.

- Na ne mondd! - Akkor is kiszedem belőle.

- De mondom. Nem megyünk be inni? - Felvonta az egyik szemöldökét, közben a fejével az ajtó felé intett. - Már várnak minket.

- A barátnőd?

- Pontosan. Szóval, megyünk inni? - Látszott rajta, hogy nem nagyon akar róla beszélni, de ha már az előbb ő is kérdezgetett, akkor én is megtehetem.

- Szereted? És mióta vagytok együtt? Rendes lány?

- Aha, nem tudom, és aha. Na, igyunk már!

- Ennyire azért ne mesélj róla sokat. A végén jobban fogom ismerni, mint te. És nem, nem akarok inni. - Teljesen másról beszéltünk, de láttam rajta, hogy idegesíti, és nem szándékoztam abbahagyni. - Azt mondtad, nincs olyan az életedben, akiért letennéd a cigit... - Kérdően néztem rá.

- Nem is mondtam, hogy ő olyan - mosolyodott el halványan.

- Kihasználod a lányokat, Malik? Ez nem szép dolog - válaszoltam, mintha nem is zavart volna a dolog. A korábbi beszélgetésünkből azt vontam le, hogy talán ő a legkomolyabb a csapatban - Liam után -, de ez azt mutatta, hogy az csak egy kép, és igazából Harryre hasonlít: szereti a lányokat, és nem is tagadja.

Megvonta a vállát.

- Nem izgat túlságosan. Igen, ha lenne olyan, akiért megérné abbahagyni ezt az életmódot, akkor megtenném. De nincs. - Kihangsúlyozta a "de" szót. - Miért nem akarsz inni? Félsz, hogy esetleg rossz dolog lesz belőle? - Kihívóan rám nézett, és otthagyott. Zayn Malik, most eléggé leírtad magad a szememben.