Negyedik

Hello :)

Két dolgot szeretnék mondani:

1, Látom, már elkezdtétek használni a gombokat, de khm.. biztos, hogy csak ennyi?:D

 Jó, nem rinyálok, annak is kéne örülnöm, hogy mondjuk a tegnapi részt 7-en biztos elolvastátok, és örülök is, de tényleg kíváncsi vagyok a véleményekre! 

És nem arra gondolok, hogy "Nagyon tetszett, várom a folytatást." - tudom, valahol el kell kezdeni, és nagyon aranyos az a pár ember, aki írt!! -, de ha csak ennyit írtok, nem fogom tudni, min változtassak, és mi az ami nem tetszik. Mindegy, ezt vegyétek úgy, hogy zárójelbe raktam:D

2, A részekkel kapcsolatban: holnap biztosan nem lesz rész, és szerintem nem fogom ilyen sűrűn hozni - legalább 2 naponta. Ha így folytatom, nem lesz miről írni egy idő után, és azt sem szeretném, ha azt hinnétek, minden nap lesz friss. Az tuti, hogy csütörtökön vagy pénteken új rész, és akkor majd meglátom :)

És még valami: barátnőm azzal nyaggatott, hogy olyan izé vagyok, mert mindig a legjobb résznél van vége. De hát, ezért várjátok a következőt, nem?:D Amúgy ezt már elmondtam neki is; amikor leülök írni, akkor jönnek a gondolatok, és igazából akkor derül ki, mi lesz abban a fejezetben. Próbálok rajta napközben is gondolkodni, meg csak úgy szimplán, de soha nem sikerül :D Szóval ez olyan, hogy megnyitom a Word-ot, és azt írom le, ami éppen a fejemben van :D

Huhh, elég sokat "beszéltem" most is - pedig esküszöm nem akartam, már így is ragadnak a szemeim -, de úgy érzem ezt le kellett írnom.

 Bocsi a késői időpontért :)

Ja, és Katie! Köszi az állandó bétázást! Lesz még egy pár rész ;)

Kellemes olvasást! ;)

xx, Sophie

4.

Az ajtó kinyílt, én pedig egy barna, belőtt hajú fiúval találtam szemben magam. Barna szeme teljesen passzolt kreol színű bőréhez – amit, gondolom, nem csak a napnak köszönhet. Talán valamilyen keleti országból származhat (?). Keményebb vonásai miatt, úgy 19-20 évesnek tippeltem. Ruházata lazább volt; melegítő alsót, és egy egyszerű fekete pólót viselt. Kezén pár tetoválást véltem felfedezni, ami eszembe juttatta, hogy az utóbbi időben én is sokat gondolkoztam azon, hogy valamilyen motívumot varratok magamra. Ez a gondolat mostanában feledésbe merült, de abban a pillanatban megint ráeszméltem, hogy én is szeretnék egyet.
- Gondolom, te Leni Evans vagy - mosolygott rám kedvesen, mire én is mosolyogva bólintottam. Kezet nyújtott, és folytatta:
- Zayn Malik. - Most már biztos voltam abban, hogy nem teljesen angol származású. Miután elengedte a kezem, félreállt és betessékelt. Áthaladtunk egy kicsinek nem mondható előszobán. A fogason pár pulóver és kabát lógott, és ha nem nézek a lábam elé, valószínűleg hasra esek a rengeteg, útban hagyott cipőben. Zayn felnevetett mögöttem, mire csak elpirulva, egy vállrántás kíséretében mentem tovább. Elég szerencsétlen vagyok. Oké, nagyon szerencsétlen vagyok. Rendszeresen átbotlok minden küszöbön, nekimegyek az ajtófélfának, és ilyesmik. A körülöttem lévők már megszokták, de nem hagyom magam. Szerintem nem én vagyok a hibás, hanem mindig útban van minden.

Beértünk a nappaliba. Hát, hűha! Ez nem egy szoba, ez egy kész lakosztály. De tényleg. Kíváncsian forgattam a nyakam, hogy minden egyes négyzetcentiméterét láthassam. A szoba közepén egy asztal, az asztallal szemben egy plazma tévé - vagy akkora, mint az én szobaajtóm! -, és az asztal körül egy akkora bőrkanapé, hogy legalább 20 ember elférne rajta. Kényelmesen.
Aztán eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül, és nem ilyenkor kéne ámuldoznom, így a kanapéra szegeztem tekintetem, ahonnan 4 kíváncsi szempár nézett rám. Meg persze, Paul, de vele már találkoztam személyesen.
- Fiúk, bemutatom Lenit, aki mostantól a személyi asszisztensetek - állt fel Paul, majd mellém állt, és biztatóan megszorongatta a vállaimat. Fura még ez a szó, hogy személyi asszisztens.
- Sziasztok! - Mosolyogtam egyet, majd igyekeztem mindenkire nézni. Niallt egyből kiszúrtam - nem lehetett nem észrevenni azt a tejföl-szőke hajat a kék szemekkel. És mellette ült Harry is, akivel már volt szerencsém találkozni, de nem voltam benne biztos, hogy ő emlékszik ebből valamire. Mind a négyen felálltak, és sorban megálltak előttem.
- Szia, Louis Tomlinson vagyok! - Idiótán vigyorogva lépett egyet előre a fiú, aki kék és fehér csíkos pólót viselt.
- Leni Evans - mosolyogtam vissza, de nem számítottam arra, hogy ahelyett, hogy elfogadná a kezem, amit felé nyújtottam, kitárja karjait és szorosan megölelget.
- Üdv a családban! - Visszalépett, hogy utat adjon a göndör hajúnak.
- Harry Styles, és azt hiszem, mi már találkoztunk. Csak nem igazán emlékszek… - lépett egyet előre tarkóját vakargatva Harry, arcán egy vigyorral.
- Szia Harry! Igen, már találkoztunk - vigyorogtam vissza kedvesen, hogy mégse tűnjön úgy, hogy élete hibáját követte el. Mindenkivel előfordul legalább egyszer életében, hogy annyira kiüti magát, hogy az életéről sem tud. Tapasztalat…
- Liam Payne vagyok, örvendek! - Egy kissé kócos, göndör hajú srác állt meg előttem. Itt mindenki kócos, göndör, és úgy néz ki, mint aki most kelt ki az ágyból?
- Hello Liam – mosolyogtam vissza, majd Niall lépett elém utoljára:
- Örülök az újbóli találkozásnak! - Istenem, azok a szemek… Ahh, hülye vagy, Leni! Szimplán aranyosnak tartod. Mert olyan aranyos. Visszamosolyogtam.
- Hát még én!

- Szóval, szerintem ehetnénk - jött be a szobába Paul, kezében egy tucat pizzás dobozzal. A fiúk jól elterelték a figyelmemet - észre sem vettem, amikor eltűnt.
- Kajaaa - kiáltott fel mellettem Niall, így kirángatva bambulásomból.
- Ó, Leni, azt tudnod kell, hogy Niall töménytelen mennyiségű pizzát tud megenni - kezdte ecsetelni Louis, miközben leültünk a kanapéra.
- Meg csirkét - szólt közbe Niall csillogó szemekkel. - A Nando's a kedvencem! Isteni a csirkéjük!
Ezen mindenki elkezdett nevetni, csak én néztem rájuk értetlenül. Mindegy, majd időközben megismerem őket. Mindenki elvett az asztalról egy-egy dobozt, én pedig kétségbeesetten néztem körül. Nem tudok egy egész dobozzal megenni egyedül. Liam, mintha olvasott volna a gondolataimban, megszólalt:
- Nem baj, ha nem eszed meg mindet. Utánam is mindig megeszik a maradékot. - Niallre nézett, aki csak szúrósan folytatta a pizza csócsálását.

Elvettem hát én is egy dobozt az asztalról - jelzem, volt még 5 darab -, és belekezdtem az evésbe. Reméltem, hogy nem leszek olyan béna, hogy leeszem magam, bár ez tőlem várható lett volna. Az elég gáz lenne. Mondjuk, ahogy végig néztem az 5 fiún, szerintem nem tűntem volna ki. Harry Zayn száját tömte éppen egy szelettel, aki nem akarta Harry megrágott pizzáját megenni, így az arca tiszta pizzakrémes lett. Louis kiröhögte őket, mire Zayn olyan szemmel nézett rá, hogy az inkább elfordult, és evett tovább. Kezdtem magam jobban érezni, és már nem görcsöltem azon, hogy vigyorognom kell egész este, és azt kell mutatnom, hogy „Jaj, de jó, minden rendben!” Egész úton, ahogy ide tartottam, azon gondolkoztam, vajon milyenek lesznek a fiúk. Nem olvastam utánuk, és csak arról a képről tudtam véleményt alkotni, amit Paul küldött korábban - egyszóval semmit nem tudtam róluk, mert fényképről nem lehet valakit megítélni. Azt kell mondanom, kellemesen csalódtam. Nagyon közvetlenek, aranyosak, beszédesek, és amire nem számítottam: teljesen hétköznapian viselkedtek, mintha nem is lennék közöttük. És ez jó volt.

Vacsora után elnézést kértem a fiúktól, majd a táskámmal a vállamon kimentem az erkélyre. Mivel London belvárosában voltunk, a kilátás valami eszméletlen szép volt. Láttam már Londont felülről kivilágítva, de minden alkalommal újra és újra megdöbbentett, hogy lehet valami ennyire szép.
 Az öngyújtóm után kutattam a táskámban, amikor az ajtó kinyílt, majd Zayn lépett mellém kezében egy szál cigivel.
- Dohányzol? - néztem rá kérdően, mire csak bólintott. - Mármint nem azért kérdeztem, csak… Nem árt a hangodnak, vagy ilyesmi?
- Nem igazán. Vagy mondjuk úgy, nem igazán érdekel. - Nem nézett rám, mintha nem is nekem mondaná. - A rajongóink úgy szeretnek minket, ahogy vagyunk. Akkor meg miért érdekeljen? Olyan embert pedig még nem találtam, aki miatt értelme lenne abbahagyni. - Halványan elmosolyodott, és szemeit rám fordította. - Az igazat megvallva, mostanában nagy a rohanás körülöttünk. 3 hét múlva kezdődik a turné, majdnem minden nap interjúk, fotózások. Rajongók százai sikítoznak minden épület előtt, ahol megjelenünk. Persze, majdnem mindent nekik köszönhetünk, de néha már annyira eldurvul a helyzet… - sóhajtott fel. - Már hozzászoktam. És te? Mióta gyilkolod magad? - Ezen mindketten felnevettünk.
- Kilencedikes koromban kezdtem, aztán volt, amikor abbahagytam. Aztán ideges voltam, és megint elkezdtem, majd megint abbahagytam. És így tovább. De egy éve megint elkezdtem, és most már nem úgy néz ki, hogy abba is fogom hagyni - grimaszoltam egyet.
- Valami nem okés? - Majdnem nyitottam a számat, hogy elmondjam, mostanában semmi nem „okés”. Hogy azért jelentkeztem erre az állásra, hogy ki tudjam fizetni a lakbért, és a számlákat. Hogy a legjobb barátnőmmel utoljára 2 hónapja találkoztam - amikor eljöttem otthonról -, mert Franciaországban tanul egy menő egyetemen, és a szüleimet sem láttam azóta, ami eléggé megvisel mostanában. Hiába vagyok 19 éves, látszólag felnőtt nő, hiányzik az, hogy néha odabújjak anyuhoz elalvás előtt. Ő az, akivel mindent megosztottam - persze Olivia mellett -, és hiába beszélünk minden nap telefonon, az nem ugyanaz.
Nagyot sóhajtottam, majd megint kinyitottam a számat, ezúttal válaszoltam:
- Á, semmi komoly, csak tudod, az élet nem mindig habostorta. - Kellemetlenül elvigyorodtam. Nem ismertem még annyira, hogy ilyen dolgokat osszak meg vele. Vagy bármelyikőjükkel.

A beszélgetés után - amiből azt szűrtem le, hogy a fiúk élete sem olyan tökéletes, mint amilyennek látszik -, visszamentünk a nappaliba, ahol a többiek beszélgettek. Amikor becsuktam magam mögött az erkély ajtaját, Paul intett, hogy üljek le. Aha, szóval most jön a munka része a dolognak.
- Beszéljünk komolyabb dolgokról! - Harry megforgatta a szemeit. Gondolom, ismerte már az ilyesfajta szövegeket. - Leni, pár dolgot át kell beszélnünk. - Bólintottam, hogy lássa: megértettem. Rám nézett, és így folytatta:
- Szeretném, ha ezentúl velem, és a fiúkkal dolgoznál. Nagyra értékelem, hogy tegnap voltál olyan kedves, és Harry keresésére indultál. - Itt Harryre nézett, és próbált szigorú lenni, de aztán csak fejcsóválva folytatta: - Szerintem meg tudnád állni a helyed a fiúk mellett. Olyanra gondolok, mint például, hogy elkíséred őket egy-egy interjúra, vagy fotózásra, elmondod nekik a napi tervet, ilyesmi.
- Te lehetnél a pótanyukánk! - Louis vihogása hallatszott a kanapé legvégéből.
- Ha már én vagyok a pótapa... - szólalt meg unottan mellőlem Liam. - Ezek semmire sem képesek maguktól. Ha nem ráncigálod le róluk minden reggel a takarót, elkésünk mindenhonnan! Nem bírom idegekkel! - Sírást tettetve belefúrta arcát az egyik párnába.
- Ne túlozd el a dolgokat, haver! - Zayn megdobta egy párnával a még mindig sírást tettető Liamet. - Annyira azért nem gázos a helyzet. De tény, hogy szükségünk van valakire - majd rám nézett.
Most komolyan, hogy tudnék ellenállni ennek az 5 idiótán vigyorgó fiúnak? Alig voltam velük pár órát, de máris kezdtek a szívemhez nőni.
- Mit szólsz hozzá, Leni? - Paul előttem ült, egy fotelban.
- Legyen - adtam be a derekamat. - Szeretnék veletek dolgozni! De aztán ne okozzatok nekem csalódást!
- Hozom a szerződést. Ezt meg kell ünnepelni! - Paul eltűnt az előszoba irányában.
Szóval, mától hivatalosan is a One Directionnel dolgozok.