Harmadik

Sziasztok! :)

Ismét köszönöm a kommenteket!:)   

Mint látható, van tetszik/nem tetszik gomb - (Köszi FantasyGirl!) -, és van fejlécem is! :D (Köszi Katie <3) Szóval, bátran használjátok a gombokat, a véleményekre pedig továbbra is kíváncsi vagyok ;)

A részhez nem fűznék hozzá semmit, ez egy amolyan "átvezető" fejezet az előző, és a következő között, de remélem azért elnyeri majd a tetszéseteket!

Kellemes olvasást mindenkinek :) 

xx, Sophie

3.

Ott álltam az ajtó előtt egy alvó Harryvel a vállamon, és még mindig csak bámultam magam elé. Remek első benyomás.
- Leni? – kezével kapálózott, mire elkaptam szemeimet és megköszörültem a torkomat.
- Igen. – Többre nem voltam képes. Hogy eltereljem a figyelmemet róla, lassan elkezdtem Harry kezét lefejteni a nyakamról.
- Várj, segítek! – Óvatosan leemelte rólam, és úgy látszott, neki meg sem kottyan a súly. Kitárta maga előtt az ajtót, hogy kényelmesen bevihesse, én meg ott maradtam. Köpni-nyelni nem tudtam. Mi volt ez az előbb? Ha így folytatom, lassan tényleg bekattanok.
- Köszi, hogy hazahoztad. Nem tudom, merre volt. A fiúk már rég hazajöttek. Azt mondták, Harrynek még nincs kedve haza jönni, és ott hagyták – forgatta meg szemeit, mikor visszaért. – Felelőtlenek.
- Hát, én is meglepődtem, ahogy csörgött hajnalban a telefonom, hogy menjek érte. De nem történt semmi gáz szerencsére – mosolyodtam el halványan. Az álmosság ismét kezdett rám törni, és úgy éreztem pillanatokon belül elalszok, ha nem indulok haza.
 - Esetleg bejössz?
Megint elbambultam. Tényleg fáradt vagyok.
- Nem, ideje lenne már hazamennem. Mindjárt elalszok – vigyorodtam el, mire válasza egy bólintás volt.
- Persze. Akkor majd beszélünk, vagy ilyesmi… – Láttam rajta, amint becsukja maga után az ajtót, neki sem kell sok, hogy visszaaludjon.
- Biztosan. Szia Niall! – Búcsúzásként intettem, majd megfordultam, és megcéloztam a folyosó végén lévő liftet.
- Jóéjt Leni! – visszanéztem, de már csak a becsukódó ajtót láttam.

A hazaút valahogy sokkal rövidebb volt, mint vártam. Belépve a lakásba elkezdtem magamról lecibálni a ruhákat, hogy minél előbb bedőlhessek az ágyba. Eszembe jutott, hogy az előbb – nagyon előbb – még pisilnem kellett, így a WC felé vettem az irányt. Kezet mostam, majd megmostam a fogaimat. Aztán valamilyen oknál fogva beálltam a zuhany alá. Fejemet a csempének döntöttem, és hagytam, hogy a forró víz kimosson minden gondolatot a fejemből. Nem szenvedtem sokáig, szerencsére hamar elkezdtem fázni a fáradtságtól, így kimásztam onnan, és kerestem egy tiszta törölközőt. Magamra kaptam a pizsamámat, és most már tényleg semmi nem választhatott el attól, hogy végre befeküdjek az ágyba. Még utoljára ránéztem a telefonomra, ami 6:37-et mutatott, majd kikapcsoltam. Ma addig fogok aludni, ameddig jólesik – és nem fog érdekelni, ha átalszom az egész napot.


Órákkal később magamtól keltem, és végre úgy éreztem, hogy kialudtam magam. Nem tudom, mennyi lehetett az idő, de a lehúzott redőnyöknek köszönhetően sötétség honolt a lakásban. Kibotorkáltam a konyhába, és felhúztam a redőnyt, majd visszamentem a szobába, és ott is megcsináltam ugyan ezt. Kinéztem az ablakon – esett, be volt borulva, és nem tűnt úgy, hogy mostanában el is fog állni. A takaró alatt megtaláltam a telefont, és bekapcsoltam. Senki nem keresett, és ez jó hírnek tűnt. Gondolom, nem maradtam le semmi fontos dologról.
Felraktam egy adag kávét főni, és leültem az asztalhoz. Nem valami logikus, hogy este iszok kávét, de ehhez volt most kedvem. Aztán már úgy voltam vele, ha kávé, akkor kimegyek az erkélyre és rágyújtok. Nem telt el fél perc, ahogy meggyújtottam a cigit, meghallottam az ismerős dallamot. Keresztül rohantam a nappalin, be a szobába, hogy időben fel tudjam venni. A számot meg sem néztem, csak lihegve beleszóltam:
-    Igen? - Immáron telefonommal a kezemben indultam vissza az erkélyre, hogy tovább mérgezhessem magam.
-    Ayyyyyooo, miújság? – hallottam meg barátnőm csilingelő hangját.
-    Nincsen semmi – nevettem fel, ahogy meghallottam a vidám hangot. Olivia Denver, a legjobb barátnőm. Nagyjából 5 éve ismerjük egymást - gimis éveink alatt lettünk nagyon jó viszonyban -, azóta mindig kitartunk egymás mellett. Persze vannak veszekedések, de melyik barátságban nincsenek? Általában azon veszünk össze, hogy próbáljuk a másikat jobb útra terelni, vagy azon, hogy mind a ketten makacsok vagyunk, és kiállunk a saját magunk igazáért. Egyszer, emlékszem, annyira összevesztünk, hogy majdnem egy teljes hónapig nem beszéltünk. Nem volt valami jó érzés, de ha szóba kerül, csak röhögünk egyet rajta, hogy mekkora idióták voltunk. – Ülök az erkélyen, és bámulom a nagy semmit.
- Meg gondolom cigizel. – Elképzeltem, ahogy vág egy grimaszt, és megforgatja a szemeit. – Idióta.
- Valamikor úgy is meg kell halnunk, akkor meg nem mindegy? – Nem húztam fel magam, csak feltettem a kérdést nyugodtan. Elmúlt már az az idő, amikor emiatt veszekedtünk.
- De, hogyne. Ennyi erővel egész nap szipuzhatnád az öngyújtódat… – Annyira éreztem, hogy még most is grimaszol.
- Most, hogy mondod! Nem is olyan rossz ötlet – röhögtem fel.
- Menthetetlen vagy. Menthetetlenül hülye – válaszolta hidegen. – Na, és milyen az új munka? Kaptál már valami feladatot?
Több, mint fél órája ecseteltem neki a ma hajnalban történteket - persze olyan mellékes dolgokat kihagytam, mint például Niall arcának elemzése –, amikor csipogott a készülék, hogy más valaki is akar velem beszélni. Elköszöntem tőle, de előtte még megígértette velem, hogy minden nap beszámolok neki az aznapi eseményekről, majd megnyomtam a zöld gombot, hogy ismét beleszóljak.
- Leni Evans – vettem fel, miközben egy nagyot kortyoltam a már rég kihűlt kávémból. Köszi Oli!
- Hello! – Ez Paul?! Nem ártana elmenteni a számát.
- Hali! – Mit akarhat ilyenkor? – Újabb feladat?
- Semmi ilyesmi. Azért hívlak, hogy megköszönjem, amit azért az idiótáért tettél. Bele sem gondolok, mi lett volna, ha nem találsz rá időben.
- Felcsaphatnék testőrnek – szóltam közbe, majd folytattam: – Nincs mit. Vagyis van mit, de gondolom, ezért fogok fizetést kapni.
- Pontosan! – Úgy hallottam, jól szórakozik. – Ja, meg azért hívlak, hogy szóljak: este együtt vacsorázunk a fiúkkal, és szeretném, ha átjönnél. A hotelben leszünk, pizzát rendelünk, beszélgetünk – semmi nyilvános dolog. Legalább megismerkednétek, és a munkáról is lenne szó – hadarta el egy szuszra.
- Rendben, szóval semmi kiöltözés… – A hangom inkább kérdő volt, mint kijelentő.
- Csak lazán, semmi kiöltözés.
- Jó, okés.
- Na, akkor ezt megbeszéltük, 8 körül várunk! Szia! – Letette, én meg ránéztem az órára. 6 óra!? Te jó Isten! 2 óra alatt hogy készülök el? Jobb esetben a hajamnak minimum fél óra kell, hogy megszáradjon – nem valami egyszerű egy hátközépig érő hajat megszárítani. Megint csak fél óra, hogy kiválasszam a ruhát, hiába nem kell kiöltözni.

Felkaptam a bögrét a kisasztalról, becsuktam magam mögött az ajtót, és elkezdődött a rohanás. Rekordidő alatt mostam meg a hajam, és tusoltam le, majd egy szál törölközőben, a tükör előtt állva szárítottam azt. Amikor ezzel kész voltam, tanácstalanul álltam vagy negyed órát a szekrény előtt, aztán ránéztem egy fekete nadrágra – ideális választásnak tűnt. A pólóval már nem foglalkoztam annyira, kivettem egy fehéret, amin az állt, hogy „Love me or love me not”.  

A fürdőszobában kihúztam tussal a szemem, és raktam egy kis szempillaspirált, alapozót sem használtam – szerencsére nem volt valami problémás a bőröm. Hétköznaponként nem szerettem durván sminkelni magam, azt inkább a hétvégékre tartogattam. Ismertem pár lányt a gimiből, akik minden egyes nap annyira ki voltak sminkelve, hogy rájuk sem lehetett ismerni egy-egy rosszabb napjukon. Ezt szerettem volna elkerülni. Miután teljes harci díszben álltam az előszobában a cipős szekrény mellett, ránéztem az órára: háromnegyed 8 lesz 5 perc múlva. Negyed óra alatt simán beérek a városba, ilyenkor már nem olyan vészes a forgalom. Leakasztottam a fogasról a vajszínű bőrdzsekimet, és belebújtam a topánkámba. Indulás.

http://www.youtube.com/watch?v=1vi1bTM3x6Y

Beültem a kocsiba, és bekapcsoltam a rádiót annak reményében, hogy most valami értelmes zenét fognak játszani. Szerencsém volt: ahogy meghallottam az ismerős dallamot, rögtön feljebb tekertem a hangerőt, és ütemre kezdtem dobolni a kormányon az ujjaimmal.

Nem telt sok időbe, és már a hotel előtt álltam. Ahogy elhaladtam a porta előtt, jobban szemügyre vettem az egész épületet - hajnalban erre nem igazán adódott lehetőségem. Nem kellett csalódnom, szebb volt, mint hittem, és szebb, mint amilyennek kívülről látszik. Kezdtem magam rosszul érezni a ruhám miatt..

A hall - mert gondolom, lehet így hívni - tele volt szebbnél szebb különleges virággal, és óriási bőr fotelokkal, amik szinte hívogattak, hogy "Légyszi, ülj rám!". Ha nem jöttem volna időre, biztosan elkényelmesedtem volna bennük. A falakon régi, évszázadokkal korábban készült festmények, és rengeteg faltól falig érő tükör. Az egyik előtt megálltam, hogy leellenőrizzem, vajon ugyanúgy nézek-e ki, mint ahogy elindultam otthonról. Szerencsére a szemfestékem még bírta, nem maszatolódott el, és a hajam is ugyan úgy állt, mint amikor kiléptem a bejárati ajtón. Beléptem az üresen álló liftbe, majd ismét megnyomtam a 3-as gombot. Vajon még hányszor fogok itt megfordulni, amíg nekik dolgozok?
Nem sokkal később az ajtó kinyílt, én pedig ugyanazon a folyosón találtam magam, mint ahol kevesebb, mint 24 órája jártam. Szemem keresni kezdte azt a bizonyos 414-es ajtót, ami a lifttel szemben, a folyosó végén helyezkedett el. Cipőm tompa hangja hallatszott a piros szőnyegen, ahogy lassan megtettem az utolsó métereket a nagy, fekete ajtóig. Nagy levegőt vettem, felemeltem a jobb kezem, és bekopogtam.