Első

Heló mindenki! :)

Sophie vagyok, és ez az első normális blogom, amit nem fogok befejezni az első rész után, - remélhetőleg. De ehhez az kell, hogy legyen kedvem, ihletem és időm. Meg persze a vélemény :) Szóval arra kérlek Titeket, ha tetszik, ha nem, írjatok! Csak így tudom, hogy min kell majd esetleg a későbbiekben javítanom, mi tetszik és mi nem.. de tényleg. Nagyon fontos ez most nekem! Egyáltalán érdemes tovább írnom, vagy hagyjam az egészet a francba? Mert vannak ötleteim, és nem szeretném, hogy kárba menjenek.. :D

Nem mondom, hogy csak akkor jön a következő, amikor xy darab komment érkezik, mert az szerintem önzőség. Ha látom az érdeklődést, igyekszem mielőbb frissíteni. És a későbbiekben valamilyen rendszert is szeretnék, hogy milyen időközönként várható új fejezet.

Nem is írok többet, ez is elég hosszúra sikerült.

Kellemes olvasást mindenkinek, és a véleményekre számítok! ;)

xx, Sophie

1.

Állásinterjú. 

Az utóbbi két hónapban mást sem csináltam, mint egyik irodából a másikba rohangáltam, kezemben az agyongyűrögetett életrajzommal. Most, hogy elnézem, újat kellene már nyomtatnom. Borzasztó állapotban van. Még a végén azt hiszik, valami igénytelen, utcáról betévedt valaki vagyok. És hát részben igaz.

Türelmetlenül kopogtattam fekete magassarkúmmal a padlón, mire egy idős hölgy mogorván rám nézett. Megforgattam a szemeimet, és abbahagytam a kopácsolást.

Most komolyan, mit keres itt egy - ránézésre - 60 éves nő? A hirdetésben az állt, hogy 18-25 év közötti ápolt, munkát kedvelő (oké, ez túlzás, de valamit kell kezdenem magammal…) fiatalokat keresnek egy, a médiához tartozó munkakörbe. Nem volt több tájékoztatás, én pedig úgy voltam vele, miért ne? Mint feljebb említettem, ideje volt elhelyezkednem valahol, ha továbbra is Londonban szerettem volna maradni. A számláim nem fognak maguktól kifizetődni.

Elmélkedésemet egy hang zavarta meg. Felpillantottam - egy öltönyös, magas, kopasz hapsi lépett ki egy szobából az ajtót becsukva maga után.

- Kérem a következőt!

Felálltam, és hálát adtam Istennek, hogy reggel volt annyi eszem, hogy a farmeromhoz és korall színű felsőmhöz felkaptam a fekete magassarkúmat, meg egy fekete blézert. Legalább nem fognak egyből elküldeni…

Mély levegőt vettem, majd beléptem.

- Jó napot! - Becsuktam magam mögött az ajtót. Nem, nem izgultam. Annyi állásinterjún voltam már, hogy egyáltalán nem féltem. Inkább csak kíváncsi voltam, meg persze reménykedtem, hogy végre lesz egy normális munkám, ami nem abból áll, hogy idiótákat szolgáljak ki a sarki, lepukkant kocsmában. Veszteni valóm nincs, ha pedig mégis tetszem nekik, annak felettébb fogok örülni.

- Kérem, foglaljon helyet! - Egy 40 körüli nő mosolygott rám az asztala mögül, majd felém nyújtotta kezét: - Esther Vernold vagyok.

- Leni Evans - mosolyogtam vissza, és leültem.

***

They say that I'm dangerous, like everything I touch it falls apart, If I were to tell they'll kill me now, well imma cut to the chase..

Mi a…? Hol a telefonom? És miért üvölt? És ki az az épelméjű, aki ilyenkor keres? Várjunk csak, egyáltalán mennyi az idő? Nem tudom ki hív, de nagyon kitartó. Pár perc keresgélés után megtaláltam az ágy alatt. Jellemző.

- Remélem nyomós okod van rá, hogy ilyenkor sem hagysz békén - morogtam meg sem nézve, ki az.

- Leni? Paul Higgins vagyok - jött a válasz a vonal túlsó végéről.

- Öhm, elnézést csak…mindegy is. Mit szeretne ilyenkor? - remélem hallotta a hangomon, rohadtul nem örülök, hogy ilyenkor keres.

- Leni, tegeződjünk csak! - komolyan ezért képes volt felhívni? Hogy tegeződjünk?!

- Jó, akkor mit szeretnél? - ásítottam. Ha most itt beszélgetni akar, hát legyen. Kihangosítom, leteszem a párnára, és alszok tovább.

- Ja, igen, el kellene menni a fiúkért. Valahol a városban kóricálnak, és már túl késő van.

Késő? Szerintem meg túl korán. Hogy mit mondott? Nekem kell elmenni a fiúkért?

- Ööö, de izé…mármint…most komolyan? Azt sem tudom, hogy néznek ki!? - Gyerünk Leni, nyavalyogj még, ha azt szeretnéd, hogy kirúgjanak.

- Igen, komolyan. Köszi Leni, holnap beszélünk - és kinyomta.

*1 új MMS üzenete érkezett*

Kikászálódtam az ágyból, magamra kaptam egy pólót és a kedvenc farmeremet. A tükörbe nem volt merszem belenézni. A hajamat felfogtam, és az előszobába érve beleléptem a tornacipőmbe. Sokkal fognak még ezek jönni nekem.

Tegnap, miután hazaértem az interjúról, csörgött a telefonom. Megkaptam a hőn áhított állást, amit annyira szerettem volna, és ami annyit takart, hogy legyek egy úgynevezett "mindenes" egy banda mellett, akiket még csak képről ismerek. Tegnap még nagyon örültem neki. Mondom: tegnap. Azt mondták, akkor hívnak, mikor szükségük lesz rám, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar.

Idegesen tettem még egy kört a parkolóházban, ahol legutóbb látták őket. Üres, sehol egy kocsi. A fiúknak sincs nyomuk.

Bekapcsoltam a rádiót, de hát mit vártam? Semmi normális zene. Sóhajtottam, majd igyekeztem úgy kikotorni a pendriveomat a táskámból, hogy közben az útra is figyeljek, és azt is figyeljem, nem látom-e meg a fiúkat valahol. Egy örömteli yepp hagyta el a számat, ahogy rátaláltam a pici tárgyra. Legalább valami jó is történik jelen pillanatban - gondoltam, majd benyomtam a műszerfalba. Elkezdtem keresgélni a zenék között, majd mikor elértem a The Pretty Reckless-hez, egy széles mosoly terült el ajkaimon. Imádom őket.

Miközben Taylor Momsennel együtt üvöltöttem a refrént, kifordultam balra egy forgalmas utcára, hogy nagyobb köröket tegyek, hátha ráakadok valamelyikre. Mire a lejátszó vagy 7-edjére ismételte meg a dalt, úgy voltam vele, hogy feladom. Csináljanak, amit akarnak, és zargassanak mást hajnali 3-kor. Épp egy klub mellett haladtam el, amikor megláttam valamit. Leparkoltam, közelebb mentem, és sóhajtva elővettem a telefonomat, miközben a padon fekvő - vagy inkább a padról lelógó - fiúra pillantottam.

- Paul, azt hiszem, gáz van…

Harry Styles, hogy az Istenbe viszlek haza?!