Tizenötödik

Hello there,

bocsibocsi, hogy csak most hoztam a frisst, de az elmúlt napokban alig aludtam. Ha aludtam is, akkor is minimum 6 féle zene üvöltött a hallótávolságomban, és kicsit kifárasztott a fesztiválozás, na meg az, hogy holnap előadásom van egy színdarabbal, és ma konkrétan reggel 10-től este 10-ig próbáltunk ésés ragadnak a szemeim, de már nem akartam tovább húzni a várakozást. Persze reggel megint kelhetek emiatt...Pluszban még a felvételim miatt is izgulok. Whatever.

Fel akartam egyébként tenni a részt már tegnap, de hálisten' meggondoltam magam, és hagytam még egy napot piszkozatban, mert ma rájöttem, hogy nem is úgy akartam, és legalább a felét átírtam.

Szóval, összességében bocsi minden miatt, igyekszem magam összeszedni.

Köszönöm a kommenteket, a gombokat, és azt az egy nem tetszik-et is, mert legalább tudom, hogy valakinek nem tetszik, és ha egy gomb erejéig is, de kinyílvánítja ;)
Ne hagyjátok abba!

Kellemes olvasást,

xx, Sophie

15.

 

Összezavarodva álltam még mindig ugyanott, ahol a fiúkkal beszélgettem. A koncert már percekkel ezelőtt elkezdődött, hallani lehetett a sikítozó tömeget, és néha a fiúk egymáshoz intézett szavait.
Valahol a harmadik zenénél járhattak, amikor elindultam, hogy csatlakozzak ahhoz a pár emberhez, akik a színpad melletti egyik lépcsőn ültek, és onnan követték nyomon az eseményeket. Kicsit elszégyelltem magam, mert tulajdonképpen miattuk vagyok itt, és akár azt is megtehetném, hogy visszamegyek a hotelba és lefekszek aludni. Nem volt kötelező az ittlétem, de én maradni akartam.

A hangos zene miatt csak csendben megtámaszkodtam a lépcsőkorlátba, ahonnan teljes rálátásom nyílt az egész színpadra. Hagytam magam teljesen eggyé válni a zenével, de ahányszor ránéztem Niall élettel teli, boldog arcára, vagy Zayn arca kúszott látóterembe, a gyomrom liftezni kezdett, és úgy éreztem, hamarosan meg fogok őrülni.
Ez egyáltalán lehetséges? Hogy... Nem, kizárt dolog.
Nevetségesen éreztem magam, nem csak azért, ami történt az elmúlt időszakban - hogy egyszer Niall-hez érzem magam közelebb, aztán meg Zayn-nel beszélgetek telefonon -, hanem azért is, mert tudtam, hogy nem helyes az, ahogyan alakulnak a dolgok. Valakit hamarosan meg fogok bántani akaratomon kívül, és ezt szeretném a legkevésbé.
Sóhajtva figyeltem tovább a fiúkat. Hihetetlen, amit művelnek a koncert alatt! Nem csak a hangjukkal, hanem alapjában véve. Az a szeretet, amit egymás és a közönség felé egyaránt mutatnak, példamutató. Legalább kétpercenként egymásra mosolyogtak, vagy egy random ölelést adtak egymásnak.

Azon kaptam magam, hogy az emberek nagy része eltűnt mellőlem, én pedig ott álltam egyedül és csak mosolyogtam. Leültem a lépcső tetejére, így még többet láttam belőlük, de igyekeztem a függöny mögött maradni az esetleges kíváncsi szempárok elkerülése érdekében. Liam a kanapén ült és teljes beleéléssel énekelt, mialatt Harry leült mellé és egyik kezét a vállán áttéve folytatta a dalt. Lassan mindenki a bordó ülőalkalmatosság köré gyűlt, amikor rájöttem, valószínűleg perceken belül vége a műsornak.
Niall folytatta az éneklést, és úgy éreztem, hogy ha nem állok fel és megyek innen minél messzebb, nem tudom magam megfékezni, és lehet, hogy olyat teszek, amit később megbánok.
Sietve indultam az egyik ajtó felé, amiről úgy gondoltam az utcára vezet, és nem sokkal később az épület háta mögött ültem egy kis padon, cigivel a kezemben. A környék csendesen olvadt bele az éjszakába, és csak a bentről kihallatszódó őrjöngés törte meg ezt a nyugalmat. Cipőm orrával a talpam alatt heverő kavicsokat rugdostam egyik oldalról a másikra, amikor az előttem lévő ajtó hangosan kicsapódott, és nem sokkal később Zayn lépett ki rajta. Nyoma sem volt a korábbi boldogságnak az arcán.
- Jól vagy?
- Persze - Rágyújtott, és a telefonját a zsebébe süllyesztette.
- Nem úgy tűnik… - Nem akartam kérdezősködni, de úgy éreztem, hogy a múltkori beszélgetésünk alkalmával eléggé megnyíltunk egymásnak ahhoz, hogy most merjek érdeklődni a hogyléte felől.
- Semmi sem az, aminek látszik. Tudod, az emberek elég jól tudnak hazudni - Egyhangúan felnevetett, és engem szuggerált, miközben újabb slukkot szívott a kezében füstölgő cigiből.
- Nem értelek… - Értetlenül felé fordultam.
- Perrie most dobott. Na, nem mintha annyira megviselne a dolog, csak bosszant, hogy voltam olyan hülye, és újra ugyanabba a csapdába sétáltam bele, amit már megjártam hónapokkal ezelőtt.
- Louis azt mondta, már szakítottatok…
- Terveztem, de úgy látszik nem kellett volna eddig várnom.
Nem szóltam rá semmit, és ő is csendben maradt. Halkan tanulmányoztam a bal kezemen lévő heget, ami egy gyerekkori balesetre emlékeztetett.

- Áú! – szisszentettem ijedten. A kezemben égő cigaretta épp most mélyedt bele a csuklómba, egy szép nagy sebet hagyva maga után.
- Maradj csendben! Észre fogják venni, hogy itt vagyunk - Claire mellettem ült és szigorúan rám szólt, miközben az ásványvizes üvegből pár cseppet ráöntött a kezemre, mire az még jobban sajogni kezdett. Kezdtem megbánni ezt az egész "bújjunk el anyáék elől, és csináljunk valami nagylányos dolgot". Amikor átjött, és anyunak azt mondtuk, hogy kimegyünk a hátsó kertbe játszani, nem erre számítottam. - Pár nap, és érezni sem fogod.
Mérgesen ránéztem, de válaszként csak egy bíztató mosolyt kaptam, ezért nem foglalkozva a sebbel folytattam tovább az előbb abbamaradt dolgot. Figyeltem Claire mozdulatait, és szótlanul utánoztam, amit a lány csinált. Kezét a szájához emelve aprót szívott a füstölgő dohányból, így hát én is így tettem. A várt "hatás" elmaradt, sőt igazából nem is értettem miért csinálom én ezt. Hangosan köhögni kezdtem, és egy nagyot kortyoltam a vízből.
- Soha nem fogok rászokni erre a hülyeségre.


Alig tizenkét évesen még így gondolkodik az ember. Aztán…
A hirtelen beugró emléket sietve "elrejtettem" az agyam legsötétebb zugába, hogy még véletlenül se jusson eszembe több ehhez hasonló dolog. Bosszantott, hogy mostanában egyre többet álmodok Claire-rel, és szinte naponta beugranak a közösen eltöltött pillanatok. Amennyire védtük és szerettük egymást, az idő múlásával annyira kerültük a másikat, és ha most elsétálna előttem, valószínűleg rá sem ismernék, ami valamilyen szinten zavart. Hogy távolodhattunk el ennyire egymástól? Mikor kezdődött? És miért tartunk most ott, ahol? Sehol.
Persze a dolgok változnak, ahogyan mi magunk is, de ezt képtelen voltam felfogni.

Kezdett egyre kellemetlenebbé válni a beállt csend, és valahogy nem értettem, mi játszódik le pontosan bennem. Együtt kéne éreznem Zayn problémáival, és valamiféle vigasztalást nyújtani neki, nem? Ehelyett megkönnyebbülés kezdett rajtam eluralkodni, és furcsamód jól estek az előbb elhangzott mondatok.
- Szerintem mennünk kéne, mielőtt itt hagynak minket! - Lassan felálltam a padról, és hirtelen nagyon kényelmetlennek éreztem a cipőt magamon. – Jössz, vagy maradsz?
- Leni, kérdezhetek valamit? De őszintén válaszolj! – Felállt, és mellém lépett.
- Igen?
Közelebb lépett, és egyik kezét a derekamra téve magához húzott úgy, hogy a mellkasunk összeért. Éreztem, amint gyors tempóban kapkodja a levegőt, ami engem arra késztetett, hogy teljes mozdulatlanságban várjak. Arca kifejezéstelenül bámulta az enyémet, amiről nem tudtam leolvasni semmit. Hajamat kisöpörte a nyakamból, és idegesítő lassúsággal egy puszit nyomott rá. Meg kellett kapaszkodnom a pólójában, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Apró rázkódást éreztem a gyomromban, amit nem tudtam hova tenni.
- Bocsánat, elfelejtettem mit is akartam - Szórakozottan felnevetett, és kezét a zsebébe csúsztatta.
- Akkor majd értesíts, cseszd meg! - Idegesen löktem rajta egyet, felkaptam a padról a táskámat, és az előbb kijáratként használt ajtón betrappoltam.

Hogy lehet valaki ennyire...? Nem, itt az a kérdés, én hogy lehetek annyira szerencsétlen, hogy bevonzom az ilyen idiótákat. Még hogy megnyíltunk egymásnak! Röhejes vagy Leni.
Én csak annyira próbálok alkalmazkodni mindenkihez! Próbálok mindenkivel közelebbi - nem félreértendő - kapcsolatba kerülni, nyitott lenni, barátokat szerezni, szeretetet kapni... Mert, bizony, az utóbbi időben kaptam bőven mindent, csak azt nem.

A hangokat követve eljutottam az öltözőig, ahonnan Liam sétált ki abban a pillanatban, kezében egy nagy zacskó valamivel.
- Kérsz? - Kedvesen felém nyújtotta, de csak megráztam a fejem.
- Nem vagyok éhes, köszi.
- Pedig úgy terveztük, hogy beülünk valahova vacsorázni.
- Ki beszélt kajáról? - Niall jelent meg mellettünk, és mindössze egy alsónadrág volt rajta. A szívem egy ütemet kihagyott, ahogy ránéztem, és a nemrégiben érzett furcsa rázkódás a gyomrom környékén előjött megint.
Haja az izzadtság miatt a homlokára tapadt, és az arca pirosságából ítélve még így is melege volt. Szemem megakadt csupasz mellkasán, és...
- Te is jössz, Leni? - Niall felém intézte a kérdést, és amikor körülnéztem, rájöttem, hogy Liam-nek már rég hűlt helye, és ketten maradtunk.
- Bocsi, hova is? – Zavartan, makogva igyekeztem visszatérni a valóságba.
- Enni valamit. Figyelsz te egyáltalán?
- Persze, hogyne. Ne haragudj! - Zavartan mosolyogtam.
- Szóval jössz?
- Azt hiszem, inkább gyalog megyek a hotelig. Nem vagyok éhes.

Niall csalódottan bólintott, de nem próbált meg megakadályozni a távozásomkor. Az utcára kiérve nyűgösen sóhajtottam egyet, majd a szemközti park felé indultam. Néhány lány sétált el mellettem, akik valószínűleg a koncertről igyekeztek hazafelé, mert a kezükben színes papírok voltak különféle feliratokkal, és amennyit hallottam a beszélgetésükből, a mai estéről beszéltek. Rajtuk kívül senkit nem láttam a környéken. Kezdett hűvös lenni, így a táskámból előszedtem a felsőmet, és megkönnyebbülve húztam fel magamra. Ahogy egyre beljebb értem a parkban, megfordult a fejemben, hogy nem valami okos döntés egyedül sétálgatni errefelé - a környéket jobban szemügyre véve -, de aztán elvetettem a kérdőjeleket a fejemben. Ha valaki annyira meg akar támadni, az nappal is megteszi.

A parkot elhagyva sétáltam tovább céltalanul, amerre a lábam vitt. Nem számított merre, csak menni akartam, hogy legalább amíg sétálok és nézelődök, ne az járjon a fejemben, ami nemrég történt köztem és Zayn között.
Kezdtem nagyon nem érteni a fiú viselkedését. Először barátságos, aztán le akar velem feküdni. Aztán kerül engem, utána pedig úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi. Majd mikor azt hiszem, hogy végre megnyíltunk egymás előtt és számíthatok rá, mint barátra, megint kezdi előről az egészet. Átverve éreztem magam - már kezdtem megsajnálni a Perrie-s dolog miatt, amikor majdhogynem közli, hogy jól van, és csak unatkozásból csinált úgy, mintha barátok lennénk.
És ennek tetejében ott van még Niall, akit megint csak nem értek. Persze, ebben az a legviccesebb, hogy érdekel mind a kettő.
Újabb szál cigit vettem elő a táskámból, és a gyújtóm után kezdtem kutatni a zsebemben, de kiderült, nincs meg. Nagyszerű, elhagytam valahol.

Megfordultam, hogy visszainduljak a hotel felé, bár már régen nem tudtam merre is van az a vissza. A cipőmet levéve sietősebbre vettem lépteimet, mert rájöttem, hogy eltévedtem, és csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb beüljek egy kád forró vízbe, aztán pedig kialudhassam magam. Keresztülvágtam a parkon, ahová az előbb indultam, azt gondolva, hogy egy kis rövidítéssel talán hamarabb sikerrel járok. Kicsit megkönnyebbültem, amikor egy alakot pillantottam meg az egyik padon ülve, így gyújtó reményében felé indultam.
- Elnézést, kérhetnék egy öngyújtót? - Kedvesen ránéztem, de a fejére húzott sapkától nem láttam az arcát.
- Nem dohányzom - A hang válaszolt, nekem pedig kifutott a vér az arcomból.
- Nate?

Tizennegyedik

Sziasztok <3

Jó és rossz hír; 

- Nem tudom mi van velem, de ezt a részt elég hamar megírtam (remélem nem a minőség rovására, mert most nem nézte át senki, a bétám jelenleg elfoglalt) és remélem tetszeni fog nektek.

- Nagy valószínűséggel holnap után elutazom (Hegyalja :) és csak vasárnap jövök, tehát jövőhéten jön az új rész.

Azért reménykedem benne, hogy ezzel a fejezettel kicsit kárpótollak benneteket:P

Köszönöm az eddigi támogatást, ezentúl is szükségem van rá!:) Igazán kíváncsi vagyok mit gondoltok mostmár a történet folytatásáról...:D Szóval, véleményt még mindig szívesen olvasok! ;)

(És csak zárójelesen jegyzem meg, igazán hosszúra sikerült, azt hiszem :D:)

Kellemes olvasást,

xx, Sophie

14.

Louis, meg foglak ölni! - Nagy lendülettel felpattantam a székből, aminek következtében Zayn mocorogni kezdett és álmosakat pislogva először rám nézett, aztán előttünk álló barátjára.
- Mi folyik itt?
- Kérdezd az idióta haverodat! - Gyilkos szemekkel néztem Louis-ra, és ha szemmel lehetett volna ölni, már a földön fekve rángatta volna magát az előbbi hülyeségért.
Zayn kérdően nézett felé, mire a fiú még mindig élvezettel teli arccal piszkálta a telefont a kezében.
- Mit csináltál, Tomlinson?
- Ugyan már srácok, csak lefényképeztelek titeket, mert olyan aranyosan aludtatok. De úgy tűnik Leninek ma nincs jó kedve - Louis tekintete rajtam állapodott meg, és értetlenkedve bámult.
- Remélem nem raktad fel sehova! - Válaszoltam némi éllel a hangomban, és most én bámultam őt.
- Késő, hupsz. - Meglengette előttem a kütyüt és bűnbánóan folytatta: - Komolyan, nem tudtam, hogy gáz lesz belőle. Tényleg nem csesztetésnek szántam.
- Istenem... Mindegy, hagyjuk - Visszaültem a helyemre és elindítottam a zenelejátszót.

***

 

Szóval... Los Angeles. Hűha! Amióta szilárd talajt értek talpaim, nem győztem kapkodni a fejem. Reménykedtem benne, hogy holnap lesz időm városnézésre.

 
Hamar elterjedt a hír, hogy a One Direction gépe pontosan mikor landol, mert mire leszálltunk a gépről, a rajongók ellepték az egész terminált és nem hogy az épületben alakult ki káosz, de a parkolókat is le kellett zárni a tömeg miatt. Kérdéses volt tehát, hogyan jutunk el a buszhoz - természetesen a fiúk számára lett készítve -, amit ezentúl velem fognak megosztani.
Amint beértünk a helységbe, hogy aztán rögtön el is hagyjuk azt, a hangzavar a tízszeresére nőtt és több száz (?) fiatal lány kezdte el egyszerre a fiúk nevét skandálni. Leghátul voltam és egy biztonsági őr az egyik karját körém csavarva próbálta minél hamarabb átverekedni magunkat a tömegen, de nem volt olyan egyszerű. Párszor úgy éreztem, hogy visszafordulok és nem érdekel, hogy kiben teszek kárt, de valakit leordítok, mert legalább fél percenként belekaptak a hajamba, ami egy szénaboglyára hasonlított leginkább, amikor sikerült felszállni a buszra.

- Ez elég meleg helyzet volt - Zayn egyik lábát a fotel karfáján pihentette.
- És ez még csak a kezdet - Liam fejével az ablak felé bökött, miközben a szálloda közelébe értünk.
Ma estére ez lesz az átmeneti otthonunk, de csak egyetlen éjszakára; megtudtam, hogy már ma este hivatalosan megkezdődik az Up All Night Turné, aminek keretein belül 60 koncert kerül megrendezésre világszerte. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy én is a részese lehetek valamilyen szinten.
- Mielőtt kiszállnánk, ezeket oda adom - Paul felém nyújtott egy köteg papírt, amin első ránézésre az összes időpont fel volt tüntetve, ami érinteni fog minket az elkövetkezendő pár hónapban. - Ne hagyd el, nincs másik - Kacsintott rám, és a fiúk felé fordult: Nos gyerekek, ez is elkezdődött. Munkára fel! - Halványan elmosolyodott amikor a busz leparkolt.

Igyekeztem úgy kiszállni, hogy a lehető legkevesebbet lássanak belőlem, mert még nem voltam rá felkészülve, hogy "lelepleződjek". Na nem mintha rám lettek volna kíváncsiak azok akik a bejárat előtt gyülekeztek, de már így is épp elég volt az ami felkerült a világhálóra - nem is gondolkoztam azon, hogy mennyien utálhatnak Louis képe után.
Liam-től kaptam még egy sapkát a repülőn - most azt igazgattam magamon -, azzal a tanáccsal, hogy húzzam fel és talán így kicsit enyhül a helyzet és nem leszek rögtön a célkeresztben, és bár úgy gondoltam, hogy már mindegy, azért megköszöntem és a fejemre nyomtam.

Táskámmal a vállamon sietősen indultam az ajtó felé, hogy minél hamarabb bejuthassak. Pár biztonságival a hátam mögött ez nem volt olyan nehéz, így perceken belül a recepció előtt álltam a többiekre várva.
Paul kint maradt a rajongók között, amíg megtörtént az autogramosztás, nekem pedig volt időm körül nézni egy kicsit. Valahogy nem lepett meg az a luxus, ami a szemem elé tárult, sőt mondhatni fel voltam rá készülve a legutóbbi hotel-látogatásom óta. Gondoltam, hogy ez sem lesz az "ár alatt", ha lehet így fogalmazni...
Ez idő alatt volt időm anyuval beszélni. Persze sikerült felébresztenem, de nyugtatta a tudat, hogy az ő kicsi lánya épségben túlélte a repülőutat, és Oliviának is írtam egy rövid helyzetjelentést.

- Leni, elmondanád a fiúknak a mai programot? - Paul nem sokkal később mellettem állt meg, nyomában a fiúkkal. Lányos zavaromban hirtelen nem értettem miről beszél, de rögtön eszembe jutott mire gondol, amint ránéztem a még mindig a kezemben lévő papír stócra.
- Oké fiúk, este 7 órától soundcheck, a koncert pedig fél 9-kor kezdődik - Próbáltam összeszedni magam. - Holnap délelőtt interjú egy helyi rádióban, aztán pakolunk és indulunk a következő állomásra.
Liam és Niall bólintottak, hogy értették - valószínűleg ők ketten figyeltek csak -, Harry és Louis véletlenül egymással voltak elfoglalva és Zayn a haját babrálta. Miért nem lepődök meg?
- Akkor remélem tiszta minden! Itt vannak a kártyák a szobákhoz - Paul a kezembe nyomott 4 darabot. - Azzal alszotok, akivel akartok. Leni kérlek gondoskodj róla, hogy időben az arénában legyetek, mert nekem van még pár elintéznivalóm. - Azzal otthagyott minket.
Találomra kiválasztottam magamnak egy kártyát, és a tenyeremet a fiúk felé fordítottam.
- Gondolom mi együtt alszunk - Harry elvett tőlem egyet, Louis-nak címezve a mondatot, aki csak bólintott egyet. Liam kérdően a másik kettőre nézett, és mielőtt kinyithatta volna a száját, Niall is elvett tőlem egyet.
- Ma én szeretnék egyedül aludni, ha nem baj. - Feltűnt, hogy amióta elindultunk alig akar hozzám szólni és az igazat megvallva valamiért én is kerültem a társaságát. Na nem mintha nem hiányzott volna - ó, de még mennyire -, de nem akartam tolakodónak tűnni, ha ennyire nyilvánvalóan nem akart a közelemben lenni. Csak tudnám, miért...
- Ahogy szeretnéd, szöszi - Zayn kedvesen összeborzolta szőke haját.
- Mindenkinek van helye, remek - Liam elvette a kezemből az utolsót, és elindultunk.

Miután megkaptam a csomagjaimat egy kedves fiútól, aki segített berángatni azokat egészen az előtérig - csak ez a helység felért a londoni hálómmal -, fáradtan dőltem végig az ágyon és végre volt pár olyan órám, amit csak arra fordíthattam, hogy tényleg ne csináljak semmit. Hiába a majdnem fél napos repülőút, és hiába, hogy majdnem egész úton csak aludtam, mégis fáradtnak éreztem magam.
Tudtam, hogy az elmúlt pár nap még csak a kezdet volt, hiába éreztem úgy, hogy már dolgozok, és, hogy attól a perctől kezdve, amikor kiszállunk a buszból a koncert helyszínén, nem lesz megállás egy ideig. Mert igazából eddig nem csináltam semmit - az egy dolog, hogy a fiúkkal lógtam, az nem volt nevezhető munkának. Most már tényleg velük dolgozok, és én felelek azért, hogy tudjanak mindenről és időben oda érjenek mindenhova.

Az ágy irtó kényelmes volt, ám 2 óra punnyadás után kötelezőnek éreztem a felkelést, ha időben kész akartam lenni. Kihasználva a fürdőszoba funkcióit először befeküdtem a fürdőkádba és először csak áztattam magam a kellemes mézes-vaníliás fürdővízben, majd letusoltam és megmostam a hajam. Aztán, mivel még úgy láttam van egy teljes órám az indulásig, megszárítkoztam és neki álltam a hajam hullámosításának. Általában egyenesen hordom a hajam, természetesen, de ha van időm és megfelelő alkalom, elbíbelődök vele egy kicsit.
Amikor a kellő hatást elértem amilyet akartam, nekiálltam sminkelni, de most sem vittem túlzásba és maradtam a szemhéjtus-szempillaspirál kombinációnál.
Úgy gondoltam, hogy mivel első koncert kicsit meg adom a módját és a tornacipőmet lecseréltem egy magasított talpú szandálra, és az itteni időjárásnak megfelelően felhúztam a nemrég vásárolt farmer rövidnadrágot egy fehér pólóval, és egy blézert is sikerült beletömni a táskámba, ha esetleg hűvösebbre fordulna a hőmérséklet.

Nem sokkal fél 6 előtt elindultunk az arénához, de az a negyed óra míg odaértünk, sokkal lassabban telt, mint vártam. Nyoma sem volt a szokásos hangoskodásnak és annak, hogy mindig megy a szivatás, ha ezek 5-en együtt vannak. Nyomasztó csend telepedett a buszra és csak a rádió hangja hallatszott, na meg az, amint a sofőr néha beleénekel egy-egy zenébe.
Kezdtem azt hinni, hogy történt valami,de aztán rájöttem, hogy nyilván mindegyik fiú ideges a hamarosan kezdődő turné miatt.
Mikor Niall elkezdte behangolni a kezében lévő gitárt, a csend végre abbamaradt és hiába gondoltam úgy korábban, hogy legalább fél órára fogják be a szájukat, nekik nem állt jól. Ők nem olyanok voltak. Tőlük az volt a természetes, hogy mindig hangosan nevessenek és piszkálják egymást, így amikor halkan énekelni kezdtek a gitározó Niall mellett, kezdtem megnyugodni és önkéntelenül is mosoly húzódott a számra.
- Nagyon izgultok? - Hozzájuk beszéltem, de még mindig Niall-t néztem, ahogy minden figyelmét a gitárra összpontosítva halkan dúdolt valamit.
- Eléggé - Ezt komolyan Louis mondta? Furcsa.
- Nem is az előadástól, azt már megszoktuk - Harry folytatta. - Hanem attól, hogy azok akik eljönnek ma este, mit fognak szólni a műsorhoz.
- Biztos imádni fogják! - Elnevettem magam. - Elvégre, csak rátok kell nézni.

***

- 2 perc, és kezdünk! - Fülemet Paul hangja ütötte meg és nem sokkal utána feltűnt ő maga is, egy hangosbemondóval a kezében. A színpad mögötti folyosón járkált fel és alá. Gyanítottam, hogy jobban ideges, mint a fiúk.
Amikor beültem a soundcheck-re nem gondoltam volna, hogy ennyire jók. Meghallgattam otthon párszor az albumot - persze Oli erőszakoskodott -, de ott ülni és élőben hallgatni teljesen más volt. Most értettem meg igazán, hogy nekik mennyit is jelent ez az egész. Látni, hogy őket mi teszi boldoggá, valami eszméletlen jó érzés volt, a hangjukról nem is beszélve. Egy felvett és egy élőben előadott dal között hatalmas különbség van és teljesen máshogy jött vissza az egész.

A fiúk már koncertre készen álltak szétszóródva a színpadhoz felvezető lépcsőnél és lerítt róluk, hogy pillanatokon belül szétrobbannak az idegességtől, ha nem mehetnek fel arra a színpadra.
- Hé, srácok - Normális hangon szólaltam meg és intettem a kezemmel, hogy jöjjenek közelebb. - Örülök, hogy itt lehetek veletek és, hogy ennek a részese lehetek. Tudom, hogy jók lesztek. Sok sikert!
A válasz kicsit meglepett, mert ahelyett, hogy megköszönték volna, egyszerre körém gyűltek és egy nagy közös ölelésben részesültem. Egy pillanatig álltunk csak úgy, aztán mosolyogva indultak, hogy tegyék a dolgukat.
Aztán eszembe jutott valami.

- Louis!
Meglepetten fordult vissza én pedig nem akartam hátráltatni, így odatébláboltam mellé, már amennyire a cipőm engedte a gyorsaságot.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni, amiért kiakadtam azért a képért!
- Ugyan, megértem, hogy félsz az emberek hozzáállásától. Leszedem, ha szeretnéd - Kisfiúsan mosolygott, miközben a mikrofonját már a kezében szorongatta.
- Nem kell. Csak nem voltam benne biztos, hogy Zayn-nek mennyire fog tetszeni az ötlet, tudod a barátnője... - Kezdtem volna a magyarázkodásba, hogy ne tűnjön úgy, mintha csak nekem származhatna belőle bajom a későbbiekben.
- Már nincs barátnője. Más tetszik neki, és szerintem tudod kiről beszélek - Kacsintott egyet és otthagyott.

Nagyon reméltem, hogy nem rám gondolt a "más" alatt...

Tizenharmadik

Hey <3

Bocsánat a késésért, de itt az új rész. Kaptam némi segítséget a bétámtól, mert úgy látszik ma nem vagyok formában, és nem igazán jöttek ki belőlem értelmes mondatok :D Nevermind.

Remélem tetszeni fog, és még le fogom írni párszor, de jól esne, ha írnátok! Komolyan.

Ja, és! Új fejléc, tetszik?:)

xx, Sophie

13.

 

A félig már üres bögre mellett ültem az erkélyen egy csikkel a kezemben, mert még arra is lusta voltam, hogy felálljak és kidobjam. A kedvenc szürke overálom volt rajtam és a már szétnyűtt tornacipőm, mert úgy voltam vele, hogy nem lesz annyira kellemes 10 órát ülni a repülőn...
Este későn értem haza - ha fél 12 későnek számít. Annyi erőm még volt, hogy az itthon hagyott ruhákat besuvasszam még egy bőröndbe, így a 3 ruhákkal és egyéb dolgokkal teli táska most ott állt az ajtó mellett arra várva, hogy megszólaljon a csengő, ami azt jelzi, hogy a fiúk ideértek.
Paullal értekeztem, ő mondta, hogy a leendő időeltolódás miatt hamar szeretne indulni - de nem voltam rá felkészülve, hogy a múlt éjjeli pár órás alvás után ez hajnali 5 órakor lesz.

Fehér kisbusz parkolt le a lakótömb előtt, és kellett pár másodperc mire felismertem, hogy itt vannak értem. Nem kellett sokat várnom, a csengő megszólalt, mire felugrottam eddigi helyzetemből és az ajtó felé indultam.
- Ébresztő! - Liam hangja vidáman csengett a korai időpont ellenére, mire elmosolyodtam. Ennek a fiúnak mindig van egy kedves szava az emberhez!
- Szia, Liam! Azonnal lent vagyok!
- Engedj be, segítünk! - Úgy tettem, ahogy kért, és megnyomtam a gombot.
Rájöttem, hogy a bögrét még mindig a kezemben szorongatom, ezért bementem a konyhába, hogy belerakjam a mosogatókagylóba. Még egyszer megnéztem, hogy biztos minden ablakot becsuktam-e - még véletlenül sem akartam, hogy újra kellemetlen helyzetbe kerüljek valamiféle betörővel -, a laptop-táskámat átdobtam a vállamon, és kinyitottam magam előtt az ajtót, ahol Liammel és a lihegő Niallel találtam magam szemben.
- Jó reggelt, srácok! - Gyorsan intettem egyet, de azonnal meg is fordultam, hogy úgy csináljak, mint aki bénázik a zárral.
- Hiányoltunk. - Megfordultam, és idegesen elmosolyodtam Liam kijelentésén, de csak egy laza öleléssel válaszolt, és az egyik bőröndöt felvéve elindult lefelé a lépcsőn.
- Reggelt, Leni! - Niall lassan lépkedett felém, és elsőre nem esett le, hogy mit akar, de aztán kapcsoltam, és viszonoztam az ölelést. Annyira hiányzott! Mármint nem az, ahogy megölelt, hanem úgy teljes egészében Niall. Arcát a vállamba fúrta, én pedig hagytam, hogy egyszerűen ne gondoljak semmire, csak élvezzem azt a néhány másodpercet.
- Niall - biccentettem egyet. - Miújság?
- Jó volt otthon lenni, kellett egy kis kikapcsolódás. Na meg Anyu kajái! - Édesen felnevetett, de valahogy szöget ütött a fejemben a mondat, hogy "Kellett egy kis kikapcsolódás".
- Megértem. Nekem is hiányzott már anyukám főztje. Na meg a kikapcsolódás, persze! - Csípősen felnevettem, megfogtam az egyik bőröndöt és idegesen elindultam a kocsihoz.

Bevallom, nem volt egyszerű még egyet sem lecipelni, és örültem, hogy Liam felajánlotta a segítséget, de jelen esetben inkább szenvedtem volna háromszor annyit, mint hogy kiszolgáltatva érezzem magam.
Csendesen ültem be a buszba, de aztán mindenkivel váltottam pár szót, és az ölelés sem maradhatott el, amit eleinte erőltetettnek éreztem, de most már örültem, mert ettől úgy érzem, én is közéjük tartozok egy kicsit. Louis és Harry közé kerültem leghátra, és hiába terveztem el, hogy nem folyok bele a beszélgetésbe, és próbálom magam meghúzni, ez sehogy sem jött össze, mivel a két fiú 1 percre sem fogta be. Az egész utat végignevettem miattuk, ami jól esett. Így sikerült nem csak Niallen gondolkodni. Viszont feltűnt, hogy a többiek szokatlanul csendben voltak, ami nem éppen rájuk vall.

Laza 20 perces utat követően már a Heathrow parkolójában álltam a "reggeli hidegben" fagyoskodva, Zaynnel karöltve.
- Fáradtnak tűnsz - jegyezte meg miközben elővette cigisdobozát.
- Nem aludtam túl sokat. De…Te sem vagy formában, igaz? - Kérdésemre megpróbált mosolyogni, de inkább hasonlított egy erőltetett vicsorgáshoz.
- Minden rendben, csak nem sokat pihentem mostanában. Tudod, nagy a hajtás, meg ilyesmik. És szerintem halláskárosodást fogok szenvedni hamarosan. - Először komolyan beszélt, de a mondat végére már mosolygott.
- Talán azért vagyok itt veletek, hogy egy kicsit megkönnyítsem a dolgokat, ha ez lehetséges. Igyekezni fogok! - Mosolyogtam rá őszintén. - Figyelj, Zayn! Nem lehetne, hogy melléd üljek?
- Esetleg történt valami, amiről nem tudok?
- Nem, dehogy! Csak tudod, nincs kedvem most hülyéskedni egész úton, inkább pihennék kicsit. - Nagyon reméltem, hogy nem látszódott kívülről az, ami bennem játszódott, mert garantáltan paradicsom pirosan álltam volna előtte.
Valahogy nem volt kedvem Niall közelében lenni, pedig tudtam, hogy nem ezt érdemli a srác. De hát…ő nem keresett, igaz?
- Persze, rendben, nyugodtan ülj mellettem! Legalább nekem sem kell hallgatnom testközelből a hülyeséget, és talán sikerül aludnom egy kicsit. - Bólintott, aztán az épület felé intett, hogy induljunk.
Odabent alig lézengett pár ember, és örültem annak, hogy nem kell a sikoltozó lányokon keresztül verekedni magunkat, de még így is akadt pár szerencsés, aki válthatott pár szót a fiúkkal. Nem reklámoztam, de nem éreztem magam jól a repülés miatt. Soha nem ültem még repülőn azelőtt, és hiába voltam kíváncsi, hogy milyen lehet, a hülye idegeskedésem miatt minden percben arra gondoltam, hogy amilyen szerencsétlen vagyok, bevonzom a rosszat, és lezuhanunk. Annyira rám vallana, hogy meg sem lepődnék.

- Jó reggelt, emberek! - Paul sietős léptekkel szelte át azt a pár métert, ami közöttünk volt, és mellénk vágódott. - Huh, pont időben jöttem!
- Na ja, elég gáz lett volna, ha pont Te maradsz itthon. - Harry vigyorogva üdvözölte, miközben Niall és Louis már az ellenőrzőpult előtt álltak pulóver nélkül, kipakolt zsebekkel.
- Nincs olyan szerencsétek, srácok. Reggelt, Leni! Elég rosszul nézel ki - fordult most felém, mire minden szem rám szegeződött. - Beteg vagy?
- Hamarosan az leszek, ha nem szállunk fel. - Amint kimondtam, a gyomrom fel-alá kezdett liftezni, és éreztem, hogy nem sok választ el attól, hogy a reggelire szánt fél bögre kávé a számon keresztül távozzon belőlem. - Kicsit félek, azt hiszem. Nem repültem még. - Torz vicsorba ment át az előbbi arckifejezésem.
- Legalább velünk halsz meg, nézd a jó oldalát! - Zayntől egy kacsintás volt a válasz.
- Uhm, köszi, ettől nem lettem jobban.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! - Paul mellém evickélt, és megveregette a vállamat. - Apropó, ha leszálltunk megkapod a papírokat. Koncertek, dedikálások, ilyesmi...
- Rendben. - A sorban én voltam a következő, így, mint mindenki tette előttem, a tálcára raktam a táskámat és a telefonomat.
- Első repülés, Kedvesem? - Nyilván a remegő kezemből és rémült tekintetemből jött rá. Viszont meglepődtem, hogy hozzám szólt.
- Igen. - Halvány mosolyt erőltettem magamra, hogy ne tűnjek annyira szerencsétlennek.
- Nyugodjon meg, nap mint nap indulnak gépek a tengerentúlra. Minden zökkenőmentesen fog történni. A holmijai, tessék. – Csúsztatta felém a tálcát. - Kellemes utazást!
- Köszönöm! - Motyogva indultam el a többiek után.
Az ajtóban álló stuardess kedvesen köszöntött, mikor végre odaértünk. Ellenőrizte a jegyemet, és innen már nem volt visszaút, nem tudtam csak úgy egyszerűen hazarohanni, és mondjuk kiülni az erkélyemre...

Zaynt követve lepakoltam a táskát a vállamról a csomagtartó rekeszbe, és beültem Liam és Ő közé.
- Te is itt? - Liamre pillantottam, mire megeresztett egy mosolyt, és hátrafelé kalimpált, ahol is Harry és Louis hangosan röhögtek valamelyik sorból.
- Szerintem érthető, miért ezt a sort választottam - Sóhajtott egyet jókedvűen. - De ha baj, át tudok ülni. Mármint, ha Ti...
- Mi? Mi mi? Nyugodtan itt maradhatsz… - Az arcom megint paradicsom piros lett, de nem tudtam befejezni, mert Zayn közbevágott.
- Ugyan haver, miről beszélsz? Miért ne maradhatnál itt?
- Remek. - Feltette a fülhallgatót a fejére, és becsukta a szemeit.

Értetlenül néztem Zaynre, de az csak szórakozottan megrántotta a vállát, és nem is szentelt több figyelmet rám. Mégis mi folyik itt? Nem tudok valamit, amiben érintett vagyok? Idegesítő. Mivel egyikük sem szólalt meg, úgy gondoltam, jobban teszem, ha követem a példájukat, és megpróbálok aludni.
Előhalásztam a telefonomat a zsebemből és csatlakoztattam a fülhallgatót, majd a stuardesstől nem rég kapott párnát a fejem alá gyömöszöltem. Választanom kellett, hogy Liam alvó arcát bámulom, míg le nem csukódnak a szemeim, vagy Zaynt, aki magában vigyorog, akár egy idióta.
Az előbbit választottam; Liam felé fordulva becsuktam a szemeimet, és próbáltam magam elaltatni a szokásos számolással. 1, 2, 3, 4, 5, 6...

***

Hangos kattanás és az azt követő még hangosabb nevetés. Álmosan kinyitottam a szemeimet. És... Te jó Isten, Zayn vállára voltam dőlve, a homlokunkat milliméterek választották el. Louis idétlenül botladozott előttünk kezében egy telefonnal, és mertem azt gondolni, hogy nem éppen telefonálásra használta.
- Mit csináltál, Louis? - Mérgesen ránéztem, és pozíciót váltva kiegyenesedtem, hogy a lehető legtávolabb kerüljek a még mindig alvó Zayntől.
- Á, semmit! Csak csináltam egy képet. Tök jól fog mutatni a Twitteremen!


 

 

First sight, I believed in first sight

Sziasztok!
Remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését, mert nem nagyon írtam még ilyen "kötött" részt, de a férfi mosdós részt eléggé nem úgy alakítottam, ahogyan azt szerettem volna, csak már nem akartam átírni, és ez a verzió maradt. Kíváncsi vagyok a véleményekre, és szeretnélek titeket arra kérni, hogy írjatok, mert anélkül nem tudom mennyire lett olvasható...
Még annyit, hogy nem a blog folytatása, ez egy külön álló rész, semmi köze a mostanihoz, csak Leni neve egyezik.
Az ötletet egyébként egy videóból vettem, amit mostanában nagyon megszerettem, de csak a végén mutatom meg melyik az, nem akarom ellőni a "poént":D

Kellemes olvasást, és ne kíméljetek a véleményekkel!:)

xx, Sophie

First sight, I believed in first sight

ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=v0r8zxsWoR4

2012. július 6. 07:48

A fotocellás ajtók kinyílnak, én pedig a táskámat a testemhez szorítva igyekszem minél hamarabb elhagyni a metróállomást. Nem elég, hogy sikerült elaludnom, aminek következtében az amúgy sem egyenes hajam most leginkább egy oroszlán sörényéhez hasonlít - így kénytelen voltam egy sapkát a fejemre húzni -, de ha továbbra is bénáskodok, akkor a munkahelyemről is el fogok késni.

A több méteres sortól elrettenve veszem elő a telefonomat a zsebemből, hogy szóljak Franky-nek – aki barátnőm és munkatársam egyben – az esetleges késésről, de azzal a lendülettel, ahogy a fülemhez akarom emelni a telefont, egy mellkas az enyémnek csapódik. Annyira gyorsan történt, hogy még arra sem volt időm, hogy átgondoljam, mi történt, mégis mintha egy lassított felvételt játszanának le előttem; az arcomra a megrettentség ül ki, amint a telefonom apró darabokra hullik a koszos betonon, és miközben éppen zuhanok a föld felé, arra gondolok, hogy csak nekem lehet ilyen szerencsétlen születésnapom.

***

2012. július 6. 07:47

- Vásárolni akarok, egyedül. Ezen mit olyan nehéz felfogni? - Magyarázom a vonal túlsó végén idegeskedő barátomnak.
- Hát jó. De ha megcsalsz, remélem, hogy tudod; kettőnk között mindennek vége, Styles! - Louis sértődést tettetve leteszi a telefont, ezért én is így teszek.
Ugyan már! Megcsalás? Louis-nak nem kell aggódnia emiatt... Sóhajtok, ahogy eszembe jut, milyen rég volt már barátnőm, akit legalább pár napra magam mellett tudhattam. Most nem azokról a lányokról beszélek, akik időközönként megfordulnak valamelyikünk ágyában. Nem, dehogy! Azokról, akiket a barátnőnknek hívhatunk. De ez nagyon ritka. Csak örülni tudok, hogy Louis és Liam talált két olyan türelmes lányt, akik elnéznek nekik mindent, de főleg azt, hogy bizony a hírnév miatt nem sűrűn találkozhatnak.
Újra előveszem a telefonomat, de most azért, hogy bánatomat inkább a világhálón tartózkodókkal osszam meg. Rákattintok a kis kék emblémára a „Könyvjelzők” menüben, és máris a Twitteren találom magam. Lábaim alatt megszűnik a mozgás, ahogy a mozgólépcsővel leérek az aluljáróba, és amint ismét szilárd talaj van alattam, nyugodt szívvel fordítom figyelmemet a kezemben lévő készülékre.
Rámegyek az „Új tweet” ikonra, majd elkezdem pötyögni a mondandómat:

Szerelmes akarok lenni! #csakvicceltem... Larry örökké x

Elmosolyodok az állapotfrissítésemen, ezért nem veszem észre, hogy valaki áll előttem, és konkrétan beleszaladok az illetőbe.
Mindketten a földre kerülünk, de ahogy elnézem, a lány - ennyit sikerül kivennem az arcát eltakaró sapka miatt - sokkal rosszabbul jár mint én, mert a telefonja darabokra hullik. Az aluljáróban, több száz ember között. Gáz.

Leporolom magam, majd sietve felállok, és éppen nyújtanám a kezeimet a lány felé, ám ő már előttem áll az előbb széthullott telefon darabkáit szorongatva. Szeme villámokat szór, a pulcsija fél vállát takarja csak, és a sapkáját igazgatja. Közelebbről megnézve igazán csinos. Szőke göndör haja lágyan omlik le vállára, majd folytatódik egészen majdnem a háta közepéig. Feltenném magamnak a kérdést, hogy egy ilyen szép lány miért csúfítja magát holmiféle műhajakkal, de ahogy ránézek, elhessegetem a gondolatot, mert biztos vagyok benne, hogy semmi természetelleneset nem hordoz magával.
Pár pillanatig csak bámuljuk egymást, aztán erőt veszek magamon, és szólásra nyitom számat:
- Ne haragudj, nem figyeltem oda. Megütötted magad?
- Semmi baj, csak a telefonom esett darabokra, de így legalább kénytelen vagyok újat venni. - Meglóbálja előttem a szürke telefont - pontosabban annak darabjait -, mialatt grimaszol egyet. Még ez is jól áll neki! Hihetetlen...
- Egyébként, Harry Styles vagyok. - Ismét felé nyújtom jobb kezemet, amit a lány rögtön el is fogad, és aprót ráz rajta.
- Leni.
Azon kapom magam, hogy még mindig a kezét fogom, mintha az ujjaim az övéihez ragadtak volna. Zavartan megköszörülöm torkomat.
- Kiengesztelésképp, nem reggeliznél velem? - A válasza erre csak egy vállrándítás, majd egy lemondó mosoly.
- Már a munkahelyemen kellene lennem - jelenti ki, és megfordul, hogy folytassa az általam félbeszakított útját, de még időben elkapom a kezét, aminek következtében bosszúsan áll meg velem szemben.
- Lefényképezhetlek?
Kérdésemre felhúzza a szemöldökét, és furcsán néz rám. Végeredményben igaza van. Fordított esetben én is hülyének nézném magam, de nem hagyhatom, hogy csak egyszerűen elsétáljon. Nem, ahhoz túlságosan is érdekel!
- Rendben, legyen. De gyorsan!

Táskáját átdobja vállán, haját kisöpri arcából, és még egyet igazít sapkáján, majd rájövök, hogy arra vár, hogy lépjek, így gyorsan kihalászom zsebem mélyéből az előbb elrakott telefont, és egy gyors mozdulattal lekapom. Elmentem a képet, majd elmosolyodok, ám ahogy meg akarom neki köszönni a képet, arcomra fagy a mosoly: a lánynak hűlt helye.
De hát egy másodperccel ezelőtt még előttem állt! Idegesen kapkodom a fejem, és forgolódok, hogy kiszúrjam a nagy tömegben, de ennek az esélye egyenlő a nullával; a reggeli csúcsforgalomban percenként cserélődnek az emberek az ilyesfajta helyeken.

Agyam gyorsan kezd kattogni, hogy egy esetleges B tervvel is előálljak, de reggel lévén nem sok dolog jut eszembe, és nem segít az sem, hogy korog a hasam. Sőt! Hagyom, hogy sodródjak az árral, és az embertömegbe vetem magam, hogy elérjem a mindjárt beérkező metrót. Néhányan felismernek és köszönnek, mások telefonjukkal a kezükben integetnek egy közös kép reményében, de engem most ez nem hoz lázba. Azon vagyok, hogy megtaláljam azt a lányt.
Nagy nehezen bepréselem magam az egyik fülkébe, de épp, hogy csak beférek, mert egy anyuka alig bírja rávenni kisfiát, hogy fellépjen a járműre. Keresek magamnak egy üres helyet, és magam is meglepődök azon, hogy találok. Fejemet a támlának döntöm, és a többi utast tanulmányozom. Egy velem körülbelül egyidős lány szakadt harisnyában és kitaposott csizmában billeg egyik lábáról a másikra, miközben lelkesen magyaráz a mellette álló férfinak, de úgy tűnik, azt cseppet sem érdekli a dolog. Tovább siklok rajtuk. Az előbb említett, gyerekével utazó nőn akad meg a szemem, aki fáradtan masszírozza halántékát, miközben a kisfiúnak magyaráz, aki pedig egy mesekönyvet tart maga előtt. Mikor megunom a képet, megint tovább megyek.
Egy idős férfi ül velem szemben, és egy napilapot olvas. Szemüvege orráig lecsúszva, homloka ráncokba rendeződve.
És akkor rájövök: ha az emberektől kérek segítséget, talán hamarabb rábukkanok a lányra, mint hittem!
Azonnal kikeresem a fényképet Leniről, és a megosztásra kattintok.

Láttad Ezt A Lányt? #SEGÍTSETEK

Már csak idő kell, és valaki segíteni fog...

***

2012. július 6. 08:11

Durván kirántom magam előtt az ajtót, és mint valami menekült, úgy esek be az irodába. A többiek csak néznek, hogy mi lelt, de miután intek, hogy mindjárt elmagyarázom, csak nem kapok levegőt, bólintanak, és kíváncsian méregetnek.
- Basszus, először is elaludtam. Aztán, nem elég, hogy a metró tömve volt, még a telefonom is ripityára tört, mert valami elmebeteg nekem rohant - mutatom fel a telefonom maradékait.
- Szülinapod van, csak kapsz egy újat - ránt vállat Franky a velem szemközti székből. - Apropó, boldog szülinapot!
- Köszi. Kezdem azt érezni, hogy ez lesz életem legborzasztóbb napja.
- Ne is mondd. Este a Wireless megnyitóján kell lennünk a VIP jegyekkel karöltve, de ehhez ma még hatszor körbe kell kocsikáznom a városban, hogy megkapjam őket. - Franky fájdalmasan elhúzza a száját, és a laptopján kezd pötyögni. Hát igen, nem könnyű rendezvényszervezőnek lenni. Főleg akkor, amikor ilyen nagyobb események vannak országszerte, és csak pár napunk van arra, hogy mindent elsimítsunk, és minden a legnagyobb rendben menjen.
Bekapcsolom én is az előttem nyugvó csodabogarat, és bejelentkezek a fiókomba. Megnyitom a kezdőlapot, beütöm, hogy...
- SZENT ISTEN! - Barátnőm sikítására felkapom a fejem, és azonnal odanézek, hogy mi történt. - Fent vagy a Twitteren! - folytatja, majd, mint aki nem hisz a szemének, újra a kijelzőt kezdi bámulni, és szája egy nagy O betűt formál.
- Jézusom, ne ijesztgess! Tudom, hogy fent vagyok, tudtommal beszélgetni is szoktam veled... - megforgatom a szemeimet, majd újra a gépemre szegezem a tekintetemet. Franky kezd meghülyülni mostanában.
- Nem, nem úgy! Ezt nézd, Leni! - Feláll a kezében a laptoppal, és megindul felém. A kíváncsiság vezérel, ezért elindulok felé, de amikor a képernyőre pillantok, nem hiszek a szememnek. Trend lettem!
Egy kép rólam, amint az aluljáróban állok álmosan, kócosan, sapkában...
A meglepettségtől megszólalni sem bírok, de barátnőm és a többiek, akik még egy légtérben vannak velünk, kíváncsian kérdezősködnek, de nem minden kérdést hallok tisztán. Ez a fiú - Harry, olvasom a nevét - képes volt publikálni rólam ezt az előnyösnek nem mondható képet. Kinyírom.
- Ő az, akit mondtam... Ő jött nekem az aluljáróban, és azért fényképezett le, mert nem akartam elmenni vele reggelizni.
- Te teljesen hülye vagy! Tudod ki ez a srác? - Franky hangja 2 oktávval magasabban cseng a szokásosnál, miközben kezeivel kitartóan kalimpál.
- Harry a neve...
- Méghozzá Harry Styles. Igen, az a Harry a One Directionből, akiért lányok milliói vannak oda, Te meg elutasítod a közös reggelit? Ezért még én is falaztam volna neked.
- Lényegtelen - vonom meg a vállam. – Amúgy sem a neve és "rangja" miatt szeretek bele valakibe - macskakörmözök a levegőbe, majd folytatom az előbb elkezdett dolgot; végre elolvasom a mailjeimet.

***

2012. július 6. 19:45

A backstageben ülök a srácokkal. Liam beénekel, Zayn a telefonját nyomkodja, Niall szokás szerint eszik, Louis pedig Eleanor-ral beszélget skypeon.
A Wireless Fesztivált mi fogjuk megnyitni, ami nem csak abból a szempontból előnyös számunkra, hogy több ezer ember előtt csinálhatjuk azt, amit szeretünk, hanem jelen pillanatban annak is örülök, hogy a VIP kártya lóg a nyakamban - ha lemegy a hajtás, addig bulizhatok, ameddig csak jól esik.
És, hogy mi van a lánnyal? A nagy semmi. Reggel óta azon vagyok, hogy kiderítsem legalább a telefonszámát, ám keresésem eddig sikertelen. Annyit viszont megtudtam - egy kézséges fantól, aki ismeri a lányt -, hogy Leni Evansnek hívják, most fogja tölteni a 20-at, és elméletileg ezen a rendezvényen ő is itt lesz. Azt nem tudom, hogy mint dolgozó, vagy csak néző, de nem is érdekel. Nem megyek haza úgy, hogy nem találtam meg.
- Srácok, 10 perc múlva kezdünk, szedjétek össze a gondolataitokat! - Paul bukkan fel az ajtó mögül, de amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan távozik is. Elhatározom, hogy az a 10 perc pont elég most nekem arra, hogy kiszellőztessem a fejem, szóval kilépek az ajtón.

***

2012. júluis 6. 19:53

A bejáratnál állok, és készségesen akasztgatom az emberek nyakába a kis kártyát, de persze szigorúan csak azoknak, akik rajta vannak a listán. Az elmúlt fél órában rengeteg híresség fordult meg előttem, és Franky elmondása szerint már a One Direction is itt van, mivel ők fogják megnyitni az egész rendezvényt. Szerencsére nekem sikerült elkerülnöm a találkozást.
Reggel óta a követőim száma majdnem eléri a háromezret, ahhoz képest, hogy a Harryvel való találkozás előtt jó, ha volt 100. És ez azért is bosszantó, mert hiába nem reagáltam a postjára, valaki, aki felismert, leírt rólam mindent, amit tudott - köztük azt is, hogy ma este itt leszek.

Szólok barátnőmnek, hogy szükségem van pár percre a mosdóban, mire ő csak bólint, hogy menjek nyugodtan, megbirkózik egyedül a vendégekkel. Elindulok a folyosón, miközben azon gondolkozok, hogy mégis miért pont engem akar annyira megismerni Harry. Nem ismerem, így nem alkotok róla véleményt, de azt meg kell hagyni, vannak nálam szebb lányok, és a népszerűségem sem valami eget rengető. Pár barátom van, legjobb barátom pedig annál is kevesebb. Mondhatjuk úgy is, Franky az egyetlen olyan ember jelenleg az életemben, akiben teljes mértékben megbízok, és akire akár az életem is rábíznám, ha valami történne.
Magamban gondolkozva sétálok kitartóan még mindig ugyanazon a folyosón, és azt hiszem, már eltévedtem, de aztán megpillantom a férfi és női figurákat a velem szemközti ajtókon. Folytatom utamat a célom felé, ám mielőtt kezemet rátenném a kilincsre, egy kéz nyúl ki a férfi mosdóból, és beránt magával.
Félelem és ijedtség lesz úrrá rajtam, de amint meglátom ki áll előttem szemeim elkerekednek, és nem értem, ez mire volt jó.
- Harry?

- Végre megtaláltalak! - Az előttem álló fiú mosolyogva tesz egy lépést felém, és ajkát az enyémre tapasztja.

(ez a videó, amiből az ötlet jött: http://www.youtube.com/watch?v=uMTGcwZxdGg )

I'M BACK!

Sziasztok! <3

Megkaptam a gépet, most jött vissza a netem is, még egy kicsit kiélvezem, hogy újra itt ülök, aztán holnaptól minden úgy fog történni, mint ez előtt!:D

Holnap kezdem írni az új részt, ami remélhetőleg csütörtök-péntekre kész lesz! Elnézést a kimaradásért, de nem rajtam múlt, hogy idáig húzódott, és igyekszem olyat írni, ami majd kárpótol benneteket! ;)

Most, hogy a szavazás lezárult, úgy gondoltam, hogy először azt a novellát írom meg, amit megszavaztatok (de amellett próbálok haladni is a bloggal), szóval szerintem az hamarabb fennt lesz, de majd meglátjuk.

Mégegyszer bocsánat, igyekszem!

xx, Sophie

#BadNews

Sziasztok <3

Van egy kis problémám.... A gépem teljesen felmondta a szolgálatot, és meghalt. :/ Addig nem tudom orvosolni ezt a problémát, amíg nem kapom meg az új gépet - ami remélhetőleg már a jövőhét elején meg fog történni. Szóval, addig nem tudok írni, sajnálom :/ De, amint megjavulnak a dolgok, igyekszem behozni a lemaradást! És ettől még látom a blogot, és válaszolni tudok, ha írtok (telefonról), szóval azért elérhető maradok ;)

Addig is, jó pihenést, és ilyesmi:) Igyekszem!

xx, Sophie

Tizenkettedik

Hello <3

Elérzékenyülök egy kicsit, jó?:D

Több, mint 7 ezerszer kattintottatok a blogra! Tudom, hogy ez másoknak heti átlag, de engem ez nagyon feldobott, mert amikor felraktam az első részt, nem hittem volna, hogy 3 embernél többen fogják olvasni. Nagyon örülök annak is,hogy eddig már kaptam egy díjat, és elmondhatom,vannak rendszeres olvasóim! Szóval köszönöm <3 

Egyébként,hogy telik a szünet? Én amióta leérettségiztem, alig vagyok itthon,szinte csak aludni járok haza :D Meg persze segítek az itthoniaknak.

Indítok egy játékot!

Írok egy novellát azokkal a szereplőkkel, azokban a szituációkban, azokon a helyeken, amikre a legtöbben szavaztok :D Válasszátok ki a lehetőségek közül, a 3 legszimpatikusabbat, és szavazzatok oldalt ;) (Értelem szerűen mindenből egyet válasszatok)

Ez most nem lett valami eseménydús rész, de ilyen is kell, amolyan "átvezetőnek" mondanám, de azért remélem tetszeni fog!:)

Kellemes olvasást!

xx, Sophie

olvashatjátok ezt is:http://take-me-im-alive.blogspot.hu/  ;)

12.

- Leni? - Miért olyan meglepő, én már nem is hívhatom fel? Oké, én is meglepődnék.

- Igen, én vagyok.

- Történt valami?

- Igen, vagyis....nem - sóhajtottam egy nagyot, közben a cigi meggyújtásával szerencsétlenkedtem. Ha elmondom neki, hogy egy olyan cikk miatt vagyok kiakadva, ami lehet, hogy nem is igaz, akkor totálisan hülyének fog nézni. Egyébként Niallhez úgy sincs semmi közöm. - Olvastam egy cikket az előbb...Niallről. És magam sem tudom, miért éppen Téged hívtalak fel, mert tudod a múltkori után... És én nem akarom igazából azt, hogy utáljuk egymást, csak... De szerintem Te sem tudod erre a választ, szóval...

- Leni, mi az Isten bajod van? Miket hordasz itt össze? Nem értelek! Ha már itt az alkalom, akkor bocsánatot akarok kérni, amiért olyan tahón viselkedtem, de egyáltalán nem voltam magamnál. Tudom, hogy nekem kellett volna hamarabb hívni Téged, de ha már...

- Niall jár valakivel?

Egy szuszra kinyögtem, amit már percekkel ezelőtt akartam. A vonal túlsó végén csend lett, és már kezdtem azt hinni, hogy Zayn rám csapta a telefont, de aztán újra megszólalt:

- Én...nem hiszem. Miből gondolod? - Elképzeltem, ahogy felhúzta a szemöldökét, olyan Zaynesen.

- Egy lánnyal volt lefényképezve, de mindegy is. Ha Te nem tudsz róla, akkor gondolom semmi komoly. - Erőltetetten felnevettem, de a mosoly azonnal el is tűnt arcomról. - És kérlek, ne kezdj el kombinálni, csak a kíváncsiság hajtott, hogy felhívjalak.

- Aha, hát jó. Nekem mindegy.

- Beszéljünk másról... Otthon vagy már? - Igazából nem tudom miért nem bontottam már a vonalat. Amit akartam, azt megtudtam - helyesbítek: reméltem, hogy ha Zayn nem tud erről, akkor nincs jelentősége.

Teljesen nevetségesnek éreztem magam; a múltkor még a világ másik végére is elküldtem volna a fiút, most pedig a holléte felől érdeklődök. Érdekes.

- Igen, tegnap este szállt le a gépem. Veled miújság? A többiekkel beszéltél, mióta hazamentél? - Hallottam, amint egy ajtó nyitódik, majd csukódik a háttérben, aztán, hogy kattan egy öngyújtó. Szóval rágyújtott.

- Nem igazán. Pedig megígérték, hogy legalább egyszer beszélünk, amíg nem találkozunk újra. - Persze Niallre gondoltam, a "megígérték" alatt. Én megértem, hogy a családjával szeretné tölteni az időt, nem is zavar, de akkor nem kellett volna azt mondania! Amit én megígérek, azt be is tartom, és szeretem, ha ugyanezt kapom vissza az emberektől. Bezzeg arra a lányra volt ideje! Engem pedig egy telefonhívásra sem méltat! Fogd be Leni, teljesen hülye vagy. Csalódottan sóhajtottam, és másra tereltem a szót: - Megcsináltattam életem első tetoválását. - Önkéntelenül is a csuklómra pillantottam, és elmosolyodtam.

- Na, ez már mindjárt érdekesebb téma. Mesélj róla!

Elképesztő, hogy Zayn mennyit tud beszélni, ha olyan dolog jön szóba, ami érdekli őt. Részletes leírást kért a csuklómon lévő mintáról, hiába magyaráztam neki, hogy egy szimpla „carpe diem” van rajta, ő csak kérdezett és mondta, és kérdezett és mondta...

Fél óra után sikerült lezárni a beszélgetést, de akkor is csak azért, mert kijelentettem, hogy ha magas lesz a számlám, ő fogja kifizetni.

***

Az elkövetkezendő napok hiper sebességgel teltek, és amikor már megszoktam volna, hogy újra otthon vagyok, elérkezett a vasárnap - ami annyit jelentett: irány London.

Igyekeztem kihasználni a szabadidőmet - arra való tekintettel, hogy megint egy darabig nem lesz ilyenekre időm -, és annyit együtt lenni Oliviával, amennyit csak lehetett. Barátnőm egy héttel tovább maradt a városban, így a szülei nem vették sértésnek, hogy az elmúlt 6 nap alatt szabályosan össze voltunk ragadva, sőt támogatták a közös programokat. Strandoltunk (már amennyit az áprilisi időjárás engedett, így legtöbbször csak napozás lett belőle), egész nap a városban lógtunk, majd, hogy anyuékkal is legyek azért, minden este sütögettünk és beszélgettünk a kertben. Természetesen Oli az itthon tartózkodásom alatt legtöbbször nálunk aludt - anyuék nagy örömére -, és hajnalig ment a fulladásba torkolló röhögés.

Barátnőm az ágyam közepén ült körbevéve a bőröndjeimmel, és az újonnan vásárolt ruhákat szabadította meg a vonalkódoktól, hogy azokat is el tudjuk pakolni. 

- Amúgy mikor is beszéltél utoljára Claire-rel? - Egy fekete rövidnadrágot hajtogatott éppen, és nem is nézett rám.

- Valamikor...azt hiszem, tavaly nyáron, de akkor is csak véletlenül. A metrón futottunk össze, és nem volt valami szívélyes találkozás. Alig akart megismerni! Egy kigyúrt, kopasz sráccal volt. Mert? - A szekrényem előtt álltam, és a hátra sem nézve céloztam az ágyamat a ruhákkal. Felesleges volt kipakolnom ilyen rövid időre.

- Csak eszembe juttatta anyukád reggel. Nagyon sajnálja, hogy már nem találkoztok! Állítása szerint ti voltatok a legjobb "unokatesó-páros", akiket valaha látott.          

- Hát, változunk... Kettőnk közül nem én voltam az, aki ráunt a másikra. Amikor Claire Londonba került, nagyon felvitte az Isten a dolgát. Egy darabig még tartottuk a kapcsolatot, de őt mindig is jobban érdekelte az újságírás, és az, hogy mások magánéletében túrkálhat. - Egy fintort vágva újabb ruhadarabot dobtam az ágyam felé, és meg sem álltam, míg a szekrényem ki nem ürült.

- Mindenedet elpakoltad? Biztos nem hagysz itt semmit? - Apa szokatlanul elemében volt, amit igen furcsának tartottam, mert ő az a minden mindegy beállítottságú apuka volt.

Neki mindegy volt, hogy amikor elindultunk az óvodába, a cipő kacsalábon volt rajtam, vagy, hogy amikor értem jött az oviba, véletlenül egy másik kislány, Veronica tornazsákját hozta haza. "Ez is kék, az is kék. Akkor meg, nem mindegy?"

- Igen apa, nyugodj meg! De ha valamit elfelejtettem, lesz alkalmam vásárolni, nem az Antarktiszra megyek. - Nehezen tudtam velük megértetni, hogy attól, hogy a tengerentúlra repülök, nem áll meg az élet. Nem fogják hagyni, hogy éhen haljak - egyébként is, el tudom látni magam! -, és bármit meg tudok venni, amire szükségem lehet.

- Rendben, csak aggódom! Megint olyan sokáig nem jössz majd haza!? Hogy fogom kibírni anyáddal? - Szorosan megölelt, és "tovább adott" anyunak, aki már legalább harmadjára sírta el magát.

- Úgy, ahogy eddig! De nem akarok olyan hírt hallani, hogy kinyírtátok egymást - Elnevettem magam, majd anya felé fordultam. - Anya, ne sírj már! Levelezni fogunk, telefonálok, és beszélünk majd skypeon! - Na igen, azt sem tudtam egykönnyen elmagyarázni nekik, hogy mi az a skype, de apának nagy nehezen sikerült megmutatnom a működését, így nem kell félnem a magas telefonszámlától.

- Vigyázz magadra, Kicsim! Feltétlenül értesíts, ha leszálltál a repülőről!

- Megígértem, nem? De ne feledkezzetek meg az időeltolódásról, szóval előre is bocsánat a hajnali zargatásért! - Felnevettem, ahogy belegondoltam az elkövetkezendő hónapok eseményeibe. Le merném fogadni, hogy lesz pár kellemetlen momentum az eltolódó napszakok miatt.

Legutolsónak Olivia maradt a búcsúzkodáskor, mert tudtam, hogy hiába szeretem a szüleimet mindennél jobban, eddig is és ezután is Ő lesz az, akivel a legkevesebbet tudok találkozni, és nem akartam belegondolni, hogy mikor látom legközelebb. Mert az egy dolog, hogy én hazajövök 4 hónap múlva, ha őt csak fél év elteltével engedik haza Franciaországból.

- Vigyázz magadra, és csak óvatosan a fiúkkal - kacsintott egyet, majd megölelt. Egyikünk sem bírta ki szipogás nélkül, pedig ezt akartam a legjobban elkerülni.

- Az leszek, mint mindig. Te pedig figyelj oda órán! Nem akarok rossz jegyekről hallani! - Szorosan bújtam Oli pulcsijába, és próbáltam minél több darabot "beszippantani a lányból", majd nehezen, de el kellett engednem.

Deja vu érzésem támadt, ahogyan ott állt a 3 számomra legfontosabb ember a házunk előtt. Két hónapja is így váltunk el - könnyes szemmel, integetve.

Még egyszer megöleltem mindenkit és elmondtam nekik, mennyire szeretem őket, majd beültem a kocsiba, és célba vettem Londont. Ismét.