Hetedik

VISSZATÉÉRTEM! :D

(gondolom, mennyire örültök.)

Semmi kedvem nem volt haza jönni, elhihetitek... DE, itt vagyok, és ez a fontos :D

Köszi a sok likeot, tényleg örülök, hogy ennyi olvasóm van már! 

De azért valljuk be, több hozzászólásra számítottam! :/

A részről csak annyit, hogy tudom elég rövid lett, de megint úgy éreztem, hogy ha tovább írom, akkor elveszíti a varázsát, vagy ilyesmi. Na. :D

Good news: a következő rész nagyjából már meg van a fejemben, szóval lehet azt elkezdem írni még ma este. És lehet, hogy rövid időn belül fent lesz ;)

A véleményekre számítok!

Kellemes olvasást <3

xx, Sophie

7.

A lábaim elkezdtek remegni, a szívem a torkomban dobogott, és szerintem a vérnyomásom az egekbe szökött. Megint ránéztem az ajtóra, hogy megbizonyosodjak róla, hátha csak fáradt vagyok, és már hülyeségeket hallucinálok - de nem, az ajtó tényleg nyitva volt.
A kajás táskát letéve a földre, a vállamon lógó táskában kezdtem keresgélni, és egy fokkal nyugodtabb lettem, amikor előszedtem a paprikaspray-met. Tudom, elég nevetséges és hülye ötlet, mert ha valakinek olyan szándékai vannak, hogy meg akar támadni, ez csak egy pillanatig hatásos, de volt már rá példa, hogy jól jött bizonyos helyzetekben.

Nagy levegőt vettem, hogy csillapodjon az előbb rám törő félelmem, de sokat nem segített. Bal lábammal beljebb löktem az ajtót, és óvatosan beléptem az előszobába, próbálva minél kevesebb zajt csapni.
- Van itt valaki? - Minden bátorságom elszállt, és csak egy rekedtes nyekergés jött ki a torkomon. Persze, majd a betörő válaszol nekem, hogy "Szia, itt vagyok!". Kezdtem egyre hülyébben érezni magam, és megfordult a fejemben, hogy csak a fiúk szórakoznak, vagy esetleg Oliviát hamarabb elengedték az egyetemről...

Mivel nem válaszolt senki, és semmi zajt nem hallottam, egy újabb nagy levegő után beléptem a nappaliba, ahonnan jól be lehetett látni a konyhámba. Csalódottan, ám még mindig remegve sóhajtottam: vagy tényleg nincs itt senki, vagy éppen most pakolják ki a hálószobámat.
Erőt vettem magamon, és határozott léptekkel indultam el a háló felé, hogy szembenézzek az esetleges veszélyforrással. Hirtelen mozdulattal benyitottam, de a szoba üres volt. 

A fürdő maradt utoljára, és miután ott is voltam, tanácstalanul álltam a nappali közepén.
Idejön valaki, feltöri a zárat, de semmit nem visz el, még csak a bútorokat sem rongálja meg. Minden úgy van, ahogy azt hagytam pár órával ezelőtt, és nem is tűnik úgy, hogy valamit kerestek volna. Ennek meg mi értelme?

Visszasétáltam az ajtóban hagyott csirkéért, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Jobb ötlet híján az előszobai cipősszekrényt sikerült majd’ negyed óra szerencsétlenkedés után az ajtóm elé húzni. Mivel záram ugye nem volt, valamit ki kellett találnom, ha nem akarok több ilyen élményben részesülni.
A csirkével a kezemben battyogtam vissza a konyhába, és azon kezdtem gondolkodni, hogy ma már biztos nem sütöm meg. Nem vagyok jelenleg olyan idegi állapotban, hogy még pepecseljek egy rohadt csirkével. Szépen lefekszek aludni, és majd holnap megcsinálom.
Kinyitottam a hűtőt, és beraktam a csirkét, majd egyúttal kivettem belőle egy üveg kólát. Le akartam emelni a poharamat a hűtő felett található polcról, amikor egy cetlit szúrtam ki a hűtő oldalán.
Egy darab újságcikk volt a lapra ragasztva, alatta egy képpel rólam, és alatta pár sor megjegyzéssel. Megint elkapott az idegesség - vagy nem is voltam teljesen nyugodt? - és a poharat levágva a konyhapultra, elkezdtem hangosan felolvasni a rajta található szöveget.

 

 

 

Új munkatárs? Családtag vagy közeli barát? Esetleg barátnő?

A napokban sikerült lencsevégre kapni, amint egy ránézésre 20-as éveiben járó, barna hajú lány többször is megfordult abban a bizonyos Piccadilly Hotelben, ami köztudottan a One Direction nevezetű formáció otthona jelenleg, és ahová nem engednek csak úgy be minden járókelőt...
Bennfentesek szerint a lányt Leni Evansnak hívják, és nem rég költözött Londonba.
A kérdés tehát ésszerű: 

Mi köze van a lánynak az öt fiúhoz? 

Ha új munkatárs, mi a feladata? 

És ha barátnő, akkor kié?

Ezek egyelőre megválaszolatlan kérdések számunkra is.

 

 

Ui.: Figyellek!

Éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadnak, majd nem foglalkozva azzal, hogy elmaszatolódik a sminkem, kitört belőlem a bőgés. Az előbb a konyhapultra tett poharat földhöz vágtam, és torkom szakadtából üvöltöttem. Nem segített. Kikotortam a cigit meg az öngyújtót a táskámból, és rágyújtottam a konyha kellős közepén. Nem érdekelt, hogy büdös lesz. Nem bírtam lenyugodni.
Én nem ilyen életet akartam. Dolgozni akartam, minden nap tenni valami hasznosat, új emberekkel ismerkedni, vagy segíteni másokon...
Ehelyett mit kaptam? Alig egy hete dolgozok a fiúkkal, feltörik a lakásomat, és fenyegető levelet kapok. Egy fényképet rólam, meg egy újságcikket, amint belépek a hotelbe. Mi lesz holnapután? Lefényképeznek, ahogy leviszem a szemetet, és még nagyobb hülyeségeket fognak írni? Mi lesz, ha majd fellépésekre kell velük mennem, fotózásokra, vagy valami nyilvános helyre? Nekem erre nincs szükségem.

Az ágy alól előszedtem a bőröndjeimet, és még mindig sírva ugyan, de egy fokkal nyugodtabban kezdtem kidobálni a ruhákat a földre. A félelem helyét most a harag vette át. Hogy merészel valaki bejönni a lakásomba, és itt hagyni egy olyan cikket, amin még csak nem is a fiúkkal vagyok, hanem egyedül? És honnan tudják egyáltalán a nevem?!
Vagy száz megválaszolatlan kérdés cikázott a fejemben, de csak egy dologra tudtam koncentrálni: el kell mennem innen, azonnal! Nem akarom ezt!

Majdnem az összes cuccomat sikerült bedobálni a bőröndökbe, és úgy voltam vele, ha itt is felejtek valamit, maximum visszajövök érte valamikor.
Megint elkapott a sírás, ahogy végignéztem a lakáson. Hiába éltem egyedül, és nagyrészt itthon ültem, akkor is hiányozni fog ez az egész. A saját lakás, hogy azt csinálhatok, amit akarok... Meg persze a fiúk - attól függetlenül, hogy milyen rövid ideje ismerem őket.

Gondolatban valahol a Piccadilly 3. emeletén jártam, és egy hatalmasat ugrottam, ahogy a telefonom elkezdett csörögni - még mindig a táskámban. Meg sem néztem ki az, csak a fülemhez emeltem.
- Igen? - Megköszörültem a torkomat, ahogy próbáltam visszafojtani az újra rám törő sírást.
- Felkeltettelek? Bocsi, csak azt akartuk kérdezni, hogy lenne-e kedved átjönni. Ja, igen, amúgy Niall vagyok. - A mindig vidám fiú hangja most nem tudott mosolyt csalni arcomra.
- Nem, nem aludtam. És nem, most nincs kedvem átmenni, ne haragudjatok - válaszoltam, és azon kezdtem el gondolkodni, mivel rázhatnám le a szőkét.
- Valami baj van? Olyan furcsa a hangod… - Magam elé képzeltem az arcát, és tudtam, most értetlenül nézhet.
- Hazamegyek - mondtam ki egy levegővétellel.
- Áh, értem. És mikor jössz vissza? Mármint tudod, már 3 hét sincs a turnéig - nevetett bele a telefonba, mintegy emlékeztetésképp.
- Nem jövök vissza, Niall. - A hangom elcsuklott, pedig annyira igyekeztem normálisan válaszolni - Hazaköltözök.

Hatodik

Sziasztok!

Itt a hatodik, a következő pedig jövőhét vége fele lesz fent, mint már említettem, nem leszek itthon. Ami persze nem azt jelenti, hogy gépközelben sem, szóval nyugodtan írhattok, ha bármilyen kérdésetek van! :)

Köszönöm a jókívánságokat, és pénteken nyugodtan szidhattok, mert azt hiszem egy mukkot sem tudok :D

És köszönöm a hozzászólásokat, meg a gombok használatát! <3

A látogatottság is egyre jobban növekszik, szóval ne hagyjátok abba! ;)

elérhetőségeim: itsmetiri@gmail.com és twitter.com/tirejana

Kellemes olvasást, majd jelentkezem! :)

xx, Sophie

6.

- Ébresztő! - Egy kezet éreztem az arcomon. Lassan kinyitottam a szemeimet, és Niallel találtam szemben magam. Félmeztelenül guggolt az ágy mellett velem szemben, és álmosan mosolygott rám.
- Niall? Mi a...? Mit keresek én nálatok? - Fel akartam ülni, de azzal a lendülettel vissza is dőltem az ágyba. A fejem iszonyatosan hasogatott, és még a fiú szavait is ordibálásnak éreztem, pedig Niall majdhogynem suttogott. Végignéztem magamon, aztán amikor rájöttem, hogy mindössze a tegnapi bugyim és melltartóm van rajtam, igyekeztem szorosabbra tekerni magam körül a takarót.
- Liam szedett össze valahol a nappaliban, aztán felhozott, és ágyba tett - válaszolta a szőke mosolyogva, aztán az éjjeli szekrényen pihenő tálca felé bökött: - Hoztam neked reggelit, gondoltam éhes leszel. Meg fájdalomcsillapítót is.
- Köszönöm, aranyos vagy! - mosolyogtam felé hálásan, és egyből a gyógyszerért meg a vízért nyúltam. Nagyokat kortyoltam, a pohár egyből üres lett. Majd elvettem a tálcát, és elkezdtem enni. Nutellás pirítós narancslével.
- Te nem vagy másnapos? - kérdeztem két falat között, ami tudom, illetlen, de hirtelen borzasztó éhes lettem.
- Már vettem be fájdalomcsillapítót - válaszolt vigyorogva. - Szerintem egyébként ebben a házban ma mindenki másnapos lesz, ha felébred.
- Lehetséges - válaszoltam, aztán hirtelen beugrott egy kép.

- Liam? Hova viszel? - kérdeztem a fiút, aki továbbra is kitartóan cipelt valahová.
- Lefekszel szépen aludni! - grimaszolt egyet. Elértünk az egyik ajtóig, kinyitotta, majd egy nagy ágyra tett le. A vállán való utazástól mintha kicsit kezdtem volna észhez térni, így elkezdtem magamról lerángatni a nadrágomat. Miután nagy nehezen sikerült, gyorsan lekaptam a pólómat is, és bemásztam a takaró alá.
- Elég sokat ittál, jobb lenne, ha most elaludnál! - tanácsolta Liam, aki a velem szemközti puffon foglalt helyet.
- Jó, de előtte mesélek valamit. Képzeld, amikor kicsi voltam... - Nem tudtam befejezni a saját mondatomat, mert bealudtam, mint akit fejbe vertek.

- Azt hiszem, emlékszem pár dologra... - fogtam meg a fejemet szörnyülködve, közben éreztem, hogy egyre jobban vörösödök.
- Ne aggódj, mindenkivel előfordul ilyen élete során - mosolygott biztatóan Niall, aki időközben átült a velem szemben lévő ágyra. Ó, ha tudná, hogy nem is egyszer volt már ilyen, amikor Oliviával kicsit jól éreztük magunkat...
- Persze, de akkor is. Alig ismerjük egymást, és már láttatok részegen. A másnaposságról nem is beszélve - néztem rá egy grimasz kíséretében.
- Ha megnyugtat, mi is ugyanolyan részegek voltunk, mint te. Beleértve a másnaposságot is - állt fel mosolyogva, és elindult az ajtó felé.
- Most hagylak, nyugodtan szedd össze magad. Tusolhatsz is, ha szeretnél - indult volna ki az ajtón, de utána szóltam:
- Niall?
- Igen? - fordult hátra.
- Kösz mindent! – mosolyogtam rá.
- Ez természetes! - Becsukta maga után az ajtót, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.

Eszembe jutott Zayn, meg a beszélgetésünk. Hogy először egész jól elbeszélgettünk mindenféle dologról, aztán bunkózni kezdett. Aztán pedig, hogy szó szerint felajánlotta magát. Sóhajtottam egyet, közben a telefonomért nyúltam. Persze, nem bántam meg, mert összességében rég buliztam, és a srácok is nagyon jófejek, aranyosak, és lehet így tényleg könnyebb volt az ismerkedős része a dolognak.
- Te jó isten! Ennyi az idő?! - A telefonom délután 2 órát mutatott, ami azt jelentette, hogy összesen 2 órám van arra, hogy hazamenjek, letusoljak, átöltözzek, valami emberi fejet varázsoljak - ami ebben az állapotomban elég nehezen fog menni -, és visszaérjek a fiúkért. Ja és nem mellékesen oda is érjünk időben. Óra indul!
Kipattantam az ágyból, majd amilyen gyorsan csak lehetett, magamra kapkodtam a hajnalban (?) szétdobált ruháimat. Azzal sem foglalkoztam, hogy Niall milyen rendes volt, hogy hozott nekem reggelit, én meg még a tálcát sem viszem ki magam után. Gyors léptekkel a nappali felé indultam, ahol Louis és Harry bámulta a TV-t, de ránézésre még mind a ketten kómásak voltak.
- Fiúk! Fél 4-re itt vagyok értetek, legyetek kész! És ébresszétek fel a többieket, köszi! Elmentem! - Belebújtam a cipőmbe, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Rohantam a lifthez, amilyen gyorsan csak tudtam, mert sejtettem, hogy - mivel délután van -, nagy lesz a forgalom, és ha nagyon igyekszek, akkor is minimum 20 perc alatt érek csak haza. A portás szerintem csak annyit látott belőlem, hogy egy rohanó alak suhan át a hallon rekordidő alatt. Ami nem is volt baj, tekintve, hogy még mindig a tegnapi ruhám volt rajtam.
Beszálltam a kocsiba, majd padlógázzal elindultam a délutáni londoni forgalomba. Rögtön rágyújtottam, azzal nyugtatva magamat, hogy ettől majd nem leszek annyira ideges. Igazam lett: 2 perc múlva máris szebbnek láttam a helyzetet.

Szűk 25 perc múlva már a bejárati ajtó előtt álltam, és a zárral szórakoztam, mert nem nagyon akart kinyílni az ajtó. Rövid rugdosás, káromkodás, és ajtókilincs-rángatás után bent is voltam az előszobámban, és ahogy haladtam egyre beljebb a lakásba, úgy dobáltam le magamról a ruhadarabokat. Sietve álltam be a zuhany alá, és úgy döntöttem, hogy nem mosom meg a hajamat, mert egy: tegnap mostam, kettő: ha most még neki állok pepecselni a hajammal, soha az életben nem érek vissza a hotelba, és valószínűleg búcsút inthetek újonnan szerzett munkámnak.
A gyors zuhany után ismét a szekrény előtt álltam gondolkozva, de eszembe jutott, hogy - mivel csak elviszem a fiúkat a rádióhoz -, igazából lényegtelen mit húzok fel. Az enyhén meleg idő miatt csak egy farmer sortot, egy kék pólót, és a kedvenc fekete pulcsimat kaptam magamra. A hajamat leengedve hagytam, a sminkkel pedig nem foglalkoztam. Elhatároztam, hogy hazafelé jövet elmegyek bevásárolni, mert úgyis olyan régen főztem magamnak. Előszedtem a bankkártyámat egy - csak szerintem, tudom - szupertitkos rejtekhelyről, ami az egyik fiókom alját jelenti, és a pénztárcámmal együtt beleraktam a táskámba. Beleléptem a papucsomba, és elindultam.

Vagy 5 percet álltam az ajtó előtt, de nem jött ki senki a kopogásra, így fogtam magam és beléptem a szobába.
- Megjöttem! Mindenki kész? - Megálltam az előszobában, és neki dőltem az ajtófélfának.
- Igenis, Kapitány! - Louis vigyorogva jelent meg előttem, kezét fejéhez emelve.
- Hangosabban! - mentem bele a játékba.
- Igenis, Kapitány!
- Woooo....Ki lakik odalent, kit rejt a víz? SPONGYA BOB KOCKA! Sárga a színe és... - ugrált be a képbe Harry, de mondatát nem tudta befejezni, mert Zayn betapasztotta a száját a kezeivel:
- …és seggbe fog rúgni, ha most azonnal nem fogod be!
- Ahj Zayn, annyira ünneprontó tudsz lenni! - Louis szemeit forgatva nézett az előbb említettre, mire az csak megrántotta a vállát, és úgy válaszolt:
- Már rég úton lehetnénk, ha egyesek nem most élnék ki a gyerekes vágyaikat. - Rám nézett, és kiment mellettem az ajtón.
- Mi a baja? - kérdeztem. Ha esetleg az, ahogyan beszéltem vele este, vagy netalántán az, hogy nem engedelmeskedtem a hülye „parancsának”, akkor nagyon tudom sajnálni. Tényleg.
- Nem tudni, egész nap flegma volt mindenkivel - jelent meg Liam is előttem, mire nekem eszembe jutott, hogy még meg sem köszöntem a dolgokat.
- Mindegy, nem nagyon érdekel. Egyébként, köszi Liam...úgy mindent! - Zavaromat próbáltam egy "viszket a homlokom, és most megvakarom" dologgal álcázni, de csak kedvesen felnevetett.
- Ugyan! Ezt a szerepet mindig én töltöm be - mosolygott, és úgy tűnt, nem piszkálódásból mondja.
- Rendben, akkor mehetünk?

- Jobban vagy már? - Niall beért minket a liftnél, és lihegve állt meg mellettem.
- Sokkal - válaszoltam, és ránéztem. - A gyógyító reggelid megtette a hatását.
- Igen, jó vagyok az ilyen dolgokban, tudod - vigyorgott. – Mármint a reggeli készítés, ilyesmi...
- Persze, értem mire gondolsz. - Kínos csönd.

 A fiúk végig baromkodták az egész utat, kezdve onnan, hogy beléptünk a liftbe. Aztán felhangosíttatták velem a rádiót a kocsiban, és hihetetlen módon az összes zenét végigénekelték, amit azalatt a 20 perc alatt játszottak, amíg odaértünk a rádióhoz. Kezdtem fellélegezni, ahogy egyesével szálltak ki a kocsiból. Niall maradt utoljára.
- Köszi a fuvart, majd Paul fizeti - vigyorgott rám, mialatt nyitotta az ajtót. Ragaszkodott ahhoz, hogy elöl ülhessen mellettem. Ja, egyébként viccesen nézhettünk ki az 5 személyes kocsiban 6-an - a továbbiakban ezt majd valahogy meg kell oldani.
- Remélem is - válaszoltam mosolyogva.
- Akkor majd később. Szia, Leni! - intett egy utolsót, és becsapta maga után az ajtót.


Belépve a bevásárló központba megszállt az ihlet, hogy én ma sültcsirkét akarok enni. Elindultam a húsok felé, és próbáltam csak és kizárólag a csirkére koncentrálni, mert van egy kis problémám a vásárlással: ha elmegyek egy tubus majonéz mellett, akkor hirtelen azt is meg akarom venni, sőt időközben rájövök, hogy új sampon kell... Szóval feleslegesen szórom a pénzt. 
Végül vettem üdítőt, cigit, és még egy pár dolgot - aha, az a pár dolog alig fért bele 2 nagy szatyorba -, és bénáskodva pakoltam be a hátsó ülésre. 

Az út énekléssel, és a többi sofőr szidásával telt, mint általában. Mire felcipeltem az ötödikre a cuccokat, azt hittem, hogy ott menten meghalok. Dudolászva kerestem a kulcsot a táskámban, majd miután megtaláltam, és dugtam volna bele a zárba, egy kis probléma akadt. Ahogy az ajtóra néztem, egyből elszállt az összes jó kedvem.

Nyitva volt.

Ötödik - Második rész

Sziasztok!

Nem terveztem, hogy ilyen hamar hozom az új részt, de pénteken elutazok, és nem tudom meddig leszek Keszthelyen. Ezen kívül mindenképpen szeretnék még egyet írni a héten, de az majd attól függ, hogy mennyire leszek fáradt - ugyanis még mielőtt felszállnék a buszra, szakmai érettségim lesz aznap :D Ja, szerintem is király.

Nyugodtan tippelhettek hozzászólásban, hogy szerintetek melyik lesz az a bizonyos fiú a rész végén ;)

És Caroline-nak külön köszönet, mert mindig veszi a fáradtságot, és tartalmas hozzászólásokat ír! ;)

Véleményeket szeretnék, és használjátok a gombokat!

Kellemes olvasást :)

xx, Sophie

5./2

Nem ismertem Zaynt annyira, hogy véleményt alkossak róla, de amiket az előbb hallottam, kezdetnek elég volt. Igaz, velem normális volt, de ha a barátnőjéről ilyeneket mond nekem, akivel egy napja sem ismerik egymást, akkor másoknak mit mondhat? Sajnáltam a lányt egy kicsit. Elképzeltem a helyzetet, hogy ha nekem lenne ilyen barátom, kiakadnék. Elég megalázó.
Azon gondolkodtam, hogy milyen rég voltam már bulizni - persze, még otthon, Oliviával -, és nem halnék bele, ha a fiúkkal maradnék, és egy kicsit kikapcsolódnék. De – más részről – csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy egy légtérben kell maradnom Niallel, akinek a szemeitől körülbelül meghalok, ha rám néz. Nem akarom, hogy olyan dolog történjen, amit másnap megbánok. Plusz, holnap interjú, amire most már természetesen nekem kell kísérni a fiúkat.
Kivettem a zsebemből a telefont, és a fülemhez emeltem. Aztán vártam.

- Igen? - Olivia hangja fáradt volt.
- Aludtál már? Bocsi, ha felébresztettelek, de tanácsra van szükségem.
- Történt valami? Amúgy nem baj. Így is a könyveken aludtam el – nevetett fel. - Legalább letusolok, és befekszek az ágyba.
- Még nem. Mármint... Buli van a fiúknál. Tudod, amit mondtam, hogy meghívtak pizzázni. Maradjak, vagy ne? - Sóhajtottam, és valahol reménykedtem benne, hogy azt mondja majd: „Menj szépen haza, és aludd ki magad!”
- Mikor buliztunk utoljára? Ha haza megyek, az lesz az első, hogy egy rohadt nagyot bulizunk! Ez nem kérdés! Még szép, hogy ott maradsz!
- De holnap interjú, és amúgy is csak most találkoztunk, és… - Próbáltam minden lehetőséget felsorolni, hogy valami kibúvót találhassak, de közbevágott:
- Milyen de? A legjobb módja az ismerkedésnek a bulizás. Az a holnapi interjú pedig meg sem fog kottyanni. De tulajdonképpen minek hívtál fel, ha már eldöntötted magadban?
- Csak hiányzol. - Sóhajtottam, és megint elkapott a szar kedv. - Olyan egyedül vagyok, de komolyan!
- Ha azért hívtál, hogy bűntudatom legyen, akkor sikerrel jártál. - Szünetet tartott. - Te is hiányzol, te debil. És nem vagy egyedül! Ott van az a pár srác, tuti jóban lesztek rövid időn belül. Csak aztán ne az legyen, hogy a Holdon tartózkodó barátnődet elfelejted, mert celebekkel spanolsz!
- Ahj, hülye! - Felnevettem. Mindig meg tudott nevettetni, akármilyen szarul is éreztem magam. - Szó sincs ilyen dolgokról! Remélem jól ki fogunk egymással jönni, de az akkor sem ugyanaz, mintha itt ülnél mellettem az erkélyen. Akkor nem is gondolkodnék azon, hogy maradjak-e, vagy sem.
- Nemsokára szünetet kapok, és haza megyek. Te pedig most szépen bemész, és bulizol egyet. És leteszem, mert sok lesz a számlád.
- Anyuék fizetik, szóval...
- Nem baj! Na, jó legyél, és érezd jól magad! Puszi!
- Rendben. Szép álmokat, szia Oli!

 http://www.youtube.com/watch?v=eP_eI5T_deU

Na, köszi. Ezzel sem lettem előrébb. De tényleg igaza van. Olyan régen engedtem el magam, hogy már rám férne...
Eltettem a telefont, és sietősen a nappali felé indultam, hogy még véletlenül se maradjak le semmiről. A zene időközben egyre hangosabb lett, és az asztal megtelt különböző nagyságú és színű üvegekkel. Volt egy olyan érzésem, hogy azok nem üdítőt tartalmaznak.
Louis éppen a hangfalakon ügyködött, gondolom, hogy ennél is hangosabban szóljanak, Niall pedig éppen a pizza maradékait ette.
- Többiek?
- Konyha! - Niall tele szájjal válaszolt vigyorogva.
Elindultam a konyha felé, de aztán rájöttem, hogy azt sem tudom merre van, aztán a kanapét megint megkerülve átértem egy folyosóra, ahonnan 4 ajtó nyílt. Benyitottam az összes helyiségbe, de mint kiderült, mindegyik vagy fürdőszoba volt, vagy WC. Visszaérve a nappaliba, Niall még mindig a pizzát rágcsálta, amíg Louis kicsi poharakba töltött valami kék színű löttyöt.
- Merre van a konyha? - próbáltam a zenét túl kiabálni. A többi vendég most biztos örül.
- Megmutatom, gyere! - Niall felpattant a kanapéról, és a vállamat átkarolva kezdett vezetni egy másik irányba, mint amerre én indultam az előbb. Átmentünk egy szűk kicsi folyosón, és a folyosó végén beléptünk a konyhába. Te jó ég! Akkora, mint a nappali.
- Mi újság? Puszedli úgy döntött, ma mégis velünk bulizik? – kérdezte Zayn az asztal mellett állva, miközben csipszeket szórt ki pár műanyag tálba.
- Persze, nincs jobb dolgom, tudod!? - Megforgattam a szemeimet. - És mi az, hogy Puszedli?
- Zayn mindig is szerette becézgetni az áldozatait. - Harry felröhögött.
- Harry, kussolj már! - Zayn is vele együtt röhögött. - Na gyere Leni, igyunk! Szereted a vodkát?
- Nem akarok veled inni! Inkább iszom Liammel! - Az illető felé fordultam, de az csak rázta a fejét, jobbra-balra.
- Nem iszok alkoholt, bocsi - válaszolt vigyorogva, és az előtte álló energiaitalos üvegre bökött: - Én ilyenekben utazom.
- Ó, puhány! Akkor kénytelen leszek veled beérni - hervadt le az arcomról a mosoly, és Zayn felé fordultam. - Meg veled – és Harryre mutattam.
- Ha nincs ló, jó a szamár is, értem én. - Zayn átnyújtotta a feles poharat, aztán Harry kezébe is nyomott egyet. - Húzóra!
Amint lenyeltem a poharam tartalmát, rájöttem, hogy egyáltalán nem szeretem a vodkát. De persze erre mindig akkor jövök rá, miután megiszom. A kólás üvegért nyúltam, és nem foglalkozva azzal, hogy pohár is kéne esetleg, beleittam.
- Baahh, de utálom én ezt! - vágtam egy grimaszt, és a többiekre néztem. – De, hát, az élet nem kívánság műsor. - Kivettem Zayn kezéből az üveget, és elindultam a nappaliba, hogy a többiekkel is igyak.
Fél órával később üresen állt az asztalon az a vodkás üveg, amit lenyúltam Zayntől, és már a másodikat bontotta Louis.
- Na, ki kér még? - emelte a magasba az üveget, mire a válasz mindenki szájából egyöntetűen az "ÉN!" volt.

Tudtam, hogy nem lesz jó vége ennek az estének. Mármint jó lesz, de a másnap biztosan fáj majd. Louis jóvoltából állandóan táncoltam, de nem csak én, hanem mindenki. A kanapén ugráltunk poharakkal a kezünkben, és az épp aktuálisan üvöltő zenével együtt ordibáltunk. Amikor olyan zene jött, amit nem szerettem, leültem az egyik fotelba, hogy legalább addig is pihenjek. Kihalásztam a zsebemből a telefont, és nem foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy hajnali fél 1 van, és barátnőm már biztosan alszik. Rámentem az „új üzenet írása” ablakra, és pötyögni kezdtem.

Be vagyok rúgva, jól érzem magam, és fájnak a lábaim. Valószínűleg mindjárt megyek cigizni, aztán iszok még valamit... Szeretlek!

- Kinek írtál? - Liam huppant le mellém a fotel karfájára. Ő volt közülünk az egyedüli józan, és erre büszke is volt.
- A barátnőmnek, Oliviának - mosolyogva próbáltam ránézni, de sötét volt, mert az előbb Harry lekapcsolta a villanyokat. Azt mondta, az nem buli, ahol világos van.
- Értem. És élvezed a bulit?
- Persze! HÉ, SZERETEM EZT A ZENÉT! HANGOSÍTSÁTOK FEL! - Ahogy meghallottam a zenét, felpattantam, és húztam magam után Liamet. Próbált ellenkezni, de a zene miatt nem hallottam, amit mond, szájról meg nem tudok olvasni, így csak rángattam tovább. Aztán, még mindig a kezeit fogva, elkezdtem ugrálni.
A hi-fi átkapcsolt a következő zenére, de az ugrálást és az éneklést nem hagytam abba.
- Helloooo! - Két kéz fonódott a derekamra, amin annyira meglepődtem, hogy ugrálva megfordultam. Zayn állt előttem, hasonló kinézettel, mint amivel én rendelkeztem.
- Szia - vigyorogtam rá.
- Mi újság? Jól érzed magad? - A kezei még mindig a derekamon voltak, amit józan állapotomban már rég lelöktem volna magamról, de abban a pillanatban nem zavart, csak vigyorogtam tovább.
- Igen.
- Akkor most nem háborúzunk? Szent a béke? - Egyik kezét elvette a derekamról, és felém nyújtotta, mintegy békülési szándéka jeléül.
- Nem háborúztunk eddig se, csak nem tetszik, amit csinálsz. - Elfogadtam a kezét, amit - mint az 5 éves gyerekek - elkezdett rázni.
- Tudod, nem tudok ellenállni a lányoknak! - Szomorú fejet vágott, aztán vigyorogva folytatta tovább: - Erkély?
Bólintottam, és elindultam.

- Friss levegő, ez hiányzott már! - Jó érzés volt a benti meleg után kiülni a hűvösre.
- Ja, nekem is. Kérsz? - Felém nyújtotta a dobozát, amiből kivettem egy szálat, és megköszöntem. Elvettem az asztalról a gyújtót, majd miután az én cigim már égett, Zayn felé nyújtottam.
- Tudod, amikor elindultam otthonról, még nem gondoltam, hogy ma este már veletek bulizok. - Még mindig éreztem, hogy eléggé részeg vagyok, és semmit nem józanodtam.
- Hát, fura egy helyzet, az biztos. Mármint, ne érts félre, de mi sem gondoltuk, hogy ma már ennyire ismerni fogunk téged. - Elvigyorodott, és hátra dőlt a széken.
- De örülök, hogy maradtam. Tök jó minden, és már megkedveltelek titeket. Akkor mi lesz még később... - Nevetve megfogtam az arcom, és az asztalra könyököltem.
- Hogy értve mi lesz? Kivel? - Közelebb jött…székestül. Basszus, elszóltam magam.
- Tudod, csak úgy, hogy biztos jól fogjuk magunkat érezni együtt, meg hülyülni fogunk, meg ilyesmi...
- Aha! - Megint közelebb jött. Összeért a térdünk. - Tudom, hogy tetszik neked Niall.
Felnevettem, és próbáltam úgy tenni, mint akinek fogalma sincs róla, hogy miről van szó.
- Ez jó vicc volt, Zayn! - vigyorogtam rá erőltetetten.
- Nem viccnek szántam, és te is tudod, hogy miről beszélek.
- Nem tetszik Niall, nem tudom honnan szedted. - Próbáltam komolyan nézni, de nem igazán sikerült. Még mindig kóválygott a fejem.
- A lényeg, hogy tudom.
- Akkor elég rosszul tudod.
- Tényleg nem tetszik? Akkor bizonyítsd be! - Még közelebb jött, és az arca csak centikre volt az enyémtől. Tudtam mi fog következni pillanatokon belül, ha nem csinálok semmit.
- Zayn, neked barátnőd van, és én nem akarom, mert... - Felálltam, és el akartam indulni vissza a nappaliba, de ahogy én emelkedtem, úgy emelkedett ő is. Megint megfogta a derekamat, majd rám nézett.
- Jobb oldali folyosó, harmadik ajtó. Várni foglak! - Kacsintott egyet, majd mintha nem történt volna semmi, megfordult, és visszament a lakásba.

Én meg ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, és legalább 5 percen keresztül egy hang sem jött ki a torkomon. Most komolyan felajánlotta, hogy feküdjek le vele? Ennyire hülyének néz?

Elindultam, hogy felöltözök, és haza megyek, de ahogy léptem volna be a nappaliba, nekiütköztem valakinek. Annyira álmos voltam, hogy hagytam, hogy felhúzzon a földről, és a karjaiba vegyen. Csak hagyjatok aludni!
- Azt hittem, hogy eltűntél, de szerencsére nem. Na, gyere szépen, ez jól fog esni! - És képszakadás…

Ötödik - Első rész

Sziasztok!

A résszel kapcsolatban csak annyit, hogy lehet érezhető rajta, de olyan nehezen írtam meg, és ez még csak az első része, mert valahogy ez nem akart összejönni... :/ És csak azért rakom fel 2 részben, mert ez nem teljes, de már megígértem, hogy hozom, akkor hozom :)

De továbbra is várom a kritikákat, és véleményeket! Kérlek írjatok, mert csak innen fogom tudni, min kell még javítanom!

(A zenéket, amiket csatolok, érdemes közben hallgatni ;)

Kellemes olvasást, és köszönöm, hogy elolvastad! ;)

xx, Sophie

5./1

Két órával később 6 üveg pezsgőn voltunk túl - szerencsére nem szeretem annyira a pezsgőt, így akárhányszor tele lett a poharam, lepasszoltam valamelyik fiúnak. Nem voltunk berúgva, még csak meg sem éreztem, hogy ittam volna, és a többiek se néztek ki rosszabbul.

Paul fél órája lelépett arra hivatkozva, hogy neki holnap is keményen dolgoznia kell, velünk ellentétben.

- Játszunk ismerkedőset? - szólalt meg egyszer csak Harry, amikor már annyira nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, hogy valami bugyuta mesét bámultunk a Nickelodeon-on. Minden szempár rám szegeződött, mintha rajtam múlna.

- Felőlem aztán… - punnyadtan bólintottam, miközben próbáltam magam feltornázni a fotelban, hogy ne csússzak még lejjebb.

- Mi kérdezünk, Te mesélsz - mosolygott rám ártatlanul Liam. Vágtam rá egy grimaszt, aztán válaszoltam:

- Mit szeretnétek tudni?

***

Rég beszéltem ennyit, de komolyan. Vagy egy órán keresztül kérdezgettek hülyébbnél hülyébb kérdéseket feltéve. Kezdtük ott, hogy pontosan mikor születtem, hova jártam általános-, majd középiskolába. Mi volt a jelem az óvodában - igen, ezen én is meglepődtem, de az volt a válaszuk, hogy ha mostantól nagyjából állandóan velük leszek, szeretnének minden apróságot tudni rólam. Kérdeztek anyukámról, apukámról, és arról, hogy milyen a kapcsolatom velük. Mi a kedvenc elfoglaltságom, milyen kajákat szeretek,és milyeneket nem. Kedvenc állat, kedvenc ország, szín… Milyen zenéket hallgatok, és mi az, hogy őket még nem hallottam énekelni? Liam a lelkemre kötötte, hogy mihelyst a stúdió közelében járnak, hoz nekem egy CD-t. Szóba jöttek az exbarátok, amiből nekem aztán nincs túl sok. Eddigi életem során összesen 2 fiúval jártam - abból is csak egy volt komolyabb. 

http://www.youtube.com/watch?v=Bag1gUxuU0g&ob=av2n

Nate... Valamivel több, mint fél évig voltunk együtt, és az utazásom előtt pár nappal szakítottunk. Nem reklámoztam még otthon sem - bár gondolom anyáéknak nem volt nehéz kitalálniuk -, de ez is egy nyomós ok volt arra, hogy eljöjjek Blackburnből, ahonnan eddig maximum iskolás kirándulások alkalmával tettem ki a lábamat. Nagyon rosszul érintett ez az egész dolog. Focista, és hát úgy tartja a mondás: „Focistával soha ne kezdj!”

Már rájöttem, hogy neki sokkal fontosabb volt az, hogy feltörjön, és kisvárosi hátvédből híres, jól fizetett focista legyen. Amiért nem hibáztatom, hisz' én is vele örültem a lehetőségnek, hogy Manchesterbe költözzön egy szebb jövő reményében, de akkor bele sem kellett volna kezdeni az egész dologba. Emlékszem, amikor elkezdtünk beszélgetni, nem akartam tőle semmit…pont ezért. Féltem, hogy majd a mindenemmé válik - és amikor ez a minden eltűnik, nem marad semmim. Aztán a jóslatom beigazolódott: Nate-et felvették az egyik legjobb focis suliba, ami az országban volt.

Punnyadtam a TV előtt, és csak kapcsolgattam egyik adóról a másikra. Hallottam, hogy csöngetnek, de úgy voltam vele, hogy apa vagy anya lent vannak a bejárati ajtó környékén, és majd beengedik az illetőt. Nem vártam senkit - Olivia előző héten utazott vissza Franciaországba, ahol már fél éve tanult, Nate pedig fociedzésen volt. Nem sok barátom volt a városban, meg úgy egyébként sem. Természetesen volt pár lány, akikkel jobb viszonyban voltam még a gimiből, de minddel csak köszönő viszonyban voltunk. Egyedül Oli és anyu tudott rólam mindent - meg persze Nate.

Mindig is kilógtam a sorból a fura gondolkodásommal, vagy a nem mindig hétköznapi öltözködésemmel. Ha úgy tartotta kedvem, egyik nap magassarkúban és kosztümben mentem iskolába, a másik nap meg már belőtt hajjal, piros szájjal, 2 számmal nagyobb melegítőben. Sosem értettem, hogy az emberek - jelen esetben a saját osztálytársaim - hogy ítélhetnek el amiatt, hogy a stílusom a kedvemtől függ. Mint minden embernek, nekem is megvan a véleményem másokról, de nem ítélkezek addig, amíg legalább egy kicsit is megismerem az illetőt.

Az ajtóm nyitódott, én pedig kíváncsian néztem fel a TV elől. Az ajtóban Nate állt az aznapi edzős ruhájában. A haja még nedves volt, az arca ki volt pirulva, és látszott rajta, hogy nem rég jött le a pályáról.

- Hát te? - Amint megláttam, egy levakarhatatlan mosoly ült ki az arcomra. Felálltam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, közelebb legyek hozzá. Az érdekes az volt a kapcsolatunkban, hogy komolyabban sohasem vesztünk össze. Durcáskodások és sértődések akadtak, de olyan, hogy negyed óránál többet ne szóljunk a másikhoz, soha nem volt. Majdnem olyan volt, mint egy tündérmese.

- Beszélnünk kell, Manó! - Komoly arccal rám nézett, én pedig nem értettem. Nem aludhat itt? Vagy nem engedik a szülei a holnapi sátrazásra? Bár ebben kételkedtem. A szülei - Anabelle és Tom - nagyon engedékenyek voltak.

- Baj van? - húztam fel a szemöldököm.

- Levelet kaptam. - Kérdően néztem rá:

- Nate, én is szoktam. - Hülye vigyor ült ki az arcomra.

- Manchesterből… - folytatta, én pedig ledermedtem.

 *

- Szerintem nincs itt agyilag - állapította meg Niall elbambult fejemet nézve.

- Ó, na ne mondd! Mintha magunktól nem vettük volna észre… - rivallt rá azonnal Harry.

- Valami gáz van, srácok! Nem nevetett a vicceimen. - Louis ijedten szólalt meg.

- Az Istenit, hogy neked mindig csak a hülyeségeken jár az eszed! - Liam látta, hogy valami tényleg nem stimmel az előttük ülő lánnyal, aki csak mereven bámult maga elé. Elég ijesztő lehetett.

*

- Hé! Hallasz, Leni? - Arra eszméltem fel, hogy lógok le a fotelból - még mindig -, és Niall térdel előttem, miközben a kezét lengeti. Azt hiszem, ez már lejátszódott egyszer…

- Hogyne! Persze! Itt vagyok - mosolyogtam rájuk, mintha az előbb nem történt volna semmi. Tegyél úgy, mintha csak elbambultál volna - szólítottam fel magam. Magammal beszélgetek? Hülye.

- Min gondolkoztál? - Zayn is ugyan úgy el volt terülve a kanapén, mint amikor legutoljára ránéztem.

- Ah, csak elbambultam. Kimegyek cigizni, jössz? - Felálltam, majd a válaszát várva ránéztem. Bólintott, és elindult előttem az erkély felé. Kinyitotta előttem az ajtót, amit megköszöntem, majd leültünk a székekre. 

- Elbambultál, mi? 

- Ne vigyorogj! Csak eszembe jutott pár dolog…

- Volt barát? 

- Is.

- Mesélj!

- Nincs kedvem mégegyszer gondolkozni rajta…

- Szóval kidobott.

- Mondták már, hogy idegesítő vagy?

- Akadt. Megcsalt?

- Zayn! - Úgy néztem rá, hogy közben azon gondolkoztam, ha nem fogja be, arcon csapom a kezemben pihenő cigisdobozzal.

- Szóval igen. - Ártatlanul rám nézett. - Nem értem… - Feltűnően végigmért, aztán csak nem akarta befogni. - Ha ilyen csajom lenne, biztos nem dobnám ki.

- A rohadt életbe, befognád? Rohadtul nem tudod, mi történt! - Nem néztem rá, mert úgy éreztem, hogy pillanatokon belül elsírom magam, ha még egy szót is szól. Meggyújtottam egy újabb cigit, és idegesen fújtam ki a füstöt.

- Sírsz? - Bólintottam, hogy nem. - Sírni fogsz?

- Igen, valószínűleg, ha továbbra sem hagysz békén az idióta kérdéseiddel. - Egy fokkal nyugodtabban válaszoltam, mert tudtam, hogy csak provokál, és nem ő fog kijönni ebből a helyzetből rosszul.

- Mi történt? - Megint ártatlan fejet vágott.

- Hívta a kötelessége. Focista. - Nagyot sóhajtottam, és meg akartam szólalni, hogy inkább beszéljünk másról, de abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a számat, Louis lépett ki az ajtón.

- Perrie keres telefonon. - Átnyújtotta neki a fekete iPhone-t, Zayn megköszönte, és elvonult az - amúgy nem kicsi - erkély legtávolabb eső részére, mintha onnan nem hallanánk mit beszél. 

Férfiak.

- Nem jössz be? - Louis kérdően rám nézett, és látszott rajta, hogy kezd részeg lenni. Megint olyan idiótán vigyorgott. - Iszunk, csatlakozhatsz! - Kacsintott egyet, majd becsukta maga után az ajtót. Zayn felé néztem, aki még mindig a telefonján lógott. Rám nézett, de folytatta a beszélgetést.

- Nem, a hotelben. Nincs semmi izgalmas, filmet nézünk. Aha, a srácokkal. Jól van. Te is, szeretlek! - Lerakta, és visszaült a székére.

- Ki volt az?

- Perrie.

- Na ne mondd! - Akkor is kiszedem belőle.

- De mondom. Nem megyünk be inni? - Felvonta az egyik szemöldökét, közben a fejével az ajtó felé intett. - Már várnak minket.

- A barátnőd?

- Pontosan. Szóval, megyünk inni? - Látszott rajta, hogy nem nagyon akar róla beszélni, de ha már az előbb ő is kérdezgetett, akkor én is megtehetem.

- Szereted? És mióta vagytok együtt? Rendes lány?

- Aha, nem tudom, és aha. Na, igyunk már!

- Ennyire azért ne mesélj róla sokat. A végén jobban fogom ismerni, mint te. És nem, nem akarok inni. - Teljesen másról beszéltünk, de láttam rajta, hogy idegesíti, és nem szándékoztam abbahagyni. - Azt mondtad, nincs olyan az életedben, akiért letennéd a cigit... - Kérdően néztem rá.

- Nem is mondtam, hogy ő olyan - mosolyodott el halványan.

- Kihasználod a lányokat, Malik? Ez nem szép dolog - válaszoltam, mintha nem is zavart volna a dolog. A korábbi beszélgetésünkből azt vontam le, hogy talán ő a legkomolyabb a csapatban - Liam után -, de ez azt mutatta, hogy az csak egy kép, és igazából Harryre hasonlít: szereti a lányokat, és nem is tagadja.

Megvonta a vállát.

- Nem izgat túlságosan. Igen, ha lenne olyan, akiért megérné abbahagyni ezt az életmódot, akkor megtenném. De nincs. - Kihangsúlyozta a "de" szót. - Miért nem akarsz inni? Félsz, hogy esetleg rossz dolog lesz belőle? - Kihívóan rám nézett, és otthagyott. Zayn Malik, most eléggé leírtad magad a szememben.

Közlemény

Sziasztok!

Az új részt délután hozom, ugyanis a gmail (ahol bétámmal cserélgetjük a kijavított részeket) valamiért nem működik, és nem engedi, hogy letöltsem a fájlt. Eddig bénáskodtam vele - 1:58 perc van :D -, de álmos vagyok, szóval bocsi a kellemetlenségért! Nézzetek be délután ;)

xx, Sophie

Negyedik

Hello :)

Két dolgot szeretnék mondani:

1, Látom, már elkezdtétek használni a gombokat, de khm.. biztos, hogy csak ennyi?:D

 Jó, nem rinyálok, annak is kéne örülnöm, hogy mondjuk a tegnapi részt 7-en biztos elolvastátok, és örülök is, de tényleg kíváncsi vagyok a véleményekre! 

És nem arra gondolok, hogy "Nagyon tetszett, várom a folytatást." - tudom, valahol el kell kezdeni, és nagyon aranyos az a pár ember, aki írt!! -, de ha csak ennyit írtok, nem fogom tudni, min változtassak, és mi az ami nem tetszik. Mindegy, ezt vegyétek úgy, hogy zárójelbe raktam:D

2, A részekkel kapcsolatban: holnap biztosan nem lesz rész, és szerintem nem fogom ilyen sűrűn hozni - legalább 2 naponta. Ha így folytatom, nem lesz miről írni egy idő után, és azt sem szeretném, ha azt hinnétek, minden nap lesz friss. Az tuti, hogy csütörtökön vagy pénteken új rész, és akkor majd meglátom :)

És még valami: barátnőm azzal nyaggatott, hogy olyan izé vagyok, mert mindig a legjobb résznél van vége. De hát, ezért várjátok a következőt, nem?:D Amúgy ezt már elmondtam neki is; amikor leülök írni, akkor jönnek a gondolatok, és igazából akkor derül ki, mi lesz abban a fejezetben. Próbálok rajta napközben is gondolkodni, meg csak úgy szimplán, de soha nem sikerül :D Szóval ez olyan, hogy megnyitom a Word-ot, és azt írom le, ami éppen a fejemben van :D

Huhh, elég sokat "beszéltem" most is - pedig esküszöm nem akartam, már így is ragadnak a szemeim -, de úgy érzem ezt le kellett írnom.

 Bocsi a késői időpontért :)

Ja, és Katie! Köszi az állandó bétázást! Lesz még egy pár rész ;)

Kellemes olvasást! ;)

xx, Sophie

4.

Az ajtó kinyílt, én pedig egy barna, belőtt hajú fiúval találtam szemben magam. Barna szeme teljesen passzolt kreol színű bőréhez – amit, gondolom, nem csak a napnak köszönhet. Talán valamilyen keleti országból származhat (?). Keményebb vonásai miatt, úgy 19-20 évesnek tippeltem. Ruházata lazább volt; melegítő alsót, és egy egyszerű fekete pólót viselt. Kezén pár tetoválást véltem felfedezni, ami eszembe juttatta, hogy az utóbbi időben én is sokat gondolkoztam azon, hogy valamilyen motívumot varratok magamra. Ez a gondolat mostanában feledésbe merült, de abban a pillanatban megint ráeszméltem, hogy én is szeretnék egyet.
- Gondolom, te Leni Evans vagy - mosolygott rám kedvesen, mire én is mosolyogva bólintottam. Kezet nyújtott, és folytatta:
- Zayn Malik. - Most már biztos voltam abban, hogy nem teljesen angol származású. Miután elengedte a kezem, félreállt és betessékelt. Áthaladtunk egy kicsinek nem mondható előszobán. A fogason pár pulóver és kabát lógott, és ha nem nézek a lábam elé, valószínűleg hasra esek a rengeteg, útban hagyott cipőben. Zayn felnevetett mögöttem, mire csak elpirulva, egy vállrántás kíséretében mentem tovább. Elég szerencsétlen vagyok. Oké, nagyon szerencsétlen vagyok. Rendszeresen átbotlok minden küszöbön, nekimegyek az ajtófélfának, és ilyesmik. A körülöttem lévők már megszokták, de nem hagyom magam. Szerintem nem én vagyok a hibás, hanem mindig útban van minden.

Beértünk a nappaliba. Hát, hűha! Ez nem egy szoba, ez egy kész lakosztály. De tényleg. Kíváncsian forgattam a nyakam, hogy minden egyes négyzetcentiméterét láthassam. A szoba közepén egy asztal, az asztallal szemben egy plazma tévé - vagy akkora, mint az én szobaajtóm! -, és az asztal körül egy akkora bőrkanapé, hogy legalább 20 ember elférne rajta. Kényelmesen.
Aztán eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül, és nem ilyenkor kéne ámuldoznom, így a kanapéra szegeztem tekintetem, ahonnan 4 kíváncsi szempár nézett rám. Meg persze, Paul, de vele már találkoztam személyesen.
- Fiúk, bemutatom Lenit, aki mostantól a személyi asszisztensetek - állt fel Paul, majd mellém állt, és biztatóan megszorongatta a vállaimat. Fura még ez a szó, hogy személyi asszisztens.
- Sziasztok! - Mosolyogtam egyet, majd igyekeztem mindenkire nézni. Niallt egyből kiszúrtam - nem lehetett nem észrevenni azt a tejföl-szőke hajat a kék szemekkel. És mellette ült Harry is, akivel már volt szerencsém találkozni, de nem voltam benne biztos, hogy ő emlékszik ebből valamire. Mind a négyen felálltak, és sorban megálltak előttem.
- Szia, Louis Tomlinson vagyok! - Idiótán vigyorogva lépett egyet előre a fiú, aki kék és fehér csíkos pólót viselt.
- Leni Evans - mosolyogtam vissza, de nem számítottam arra, hogy ahelyett, hogy elfogadná a kezem, amit felé nyújtottam, kitárja karjait és szorosan megölelget.
- Üdv a családban! - Visszalépett, hogy utat adjon a göndör hajúnak.
- Harry Styles, és azt hiszem, mi már találkoztunk. Csak nem igazán emlékszek… - lépett egyet előre tarkóját vakargatva Harry, arcán egy vigyorral.
- Szia Harry! Igen, már találkoztunk - vigyorogtam vissza kedvesen, hogy mégse tűnjön úgy, hogy élete hibáját követte el. Mindenkivel előfordul legalább egyszer életében, hogy annyira kiüti magát, hogy az életéről sem tud. Tapasztalat…
- Liam Payne vagyok, örvendek! - Egy kissé kócos, göndör hajú srác állt meg előttem. Itt mindenki kócos, göndör, és úgy néz ki, mint aki most kelt ki az ágyból?
- Hello Liam – mosolyogtam vissza, majd Niall lépett elém utoljára:
- Örülök az újbóli találkozásnak! - Istenem, azok a szemek… Ahh, hülye vagy, Leni! Szimplán aranyosnak tartod. Mert olyan aranyos. Visszamosolyogtam.
- Hát még én!

- Szóval, szerintem ehetnénk - jött be a szobába Paul, kezében egy tucat pizzás dobozzal. A fiúk jól elterelték a figyelmemet - észre sem vettem, amikor eltűnt.
- Kajaaa - kiáltott fel mellettem Niall, így kirángatva bambulásomból.
- Ó, Leni, azt tudnod kell, hogy Niall töménytelen mennyiségű pizzát tud megenni - kezdte ecsetelni Louis, miközben leültünk a kanapéra.
- Meg csirkét - szólt közbe Niall csillogó szemekkel. - A Nando's a kedvencem! Isteni a csirkéjük!
Ezen mindenki elkezdett nevetni, csak én néztem rájuk értetlenül. Mindegy, majd időközben megismerem őket. Mindenki elvett az asztalról egy-egy dobozt, én pedig kétségbeesetten néztem körül. Nem tudok egy egész dobozzal megenni egyedül. Liam, mintha olvasott volna a gondolataimban, megszólalt:
- Nem baj, ha nem eszed meg mindet. Utánam is mindig megeszik a maradékot. - Niallre nézett, aki csak szúrósan folytatta a pizza csócsálását.

Elvettem hát én is egy dobozt az asztalról - jelzem, volt még 5 darab -, és belekezdtem az evésbe. Reméltem, hogy nem leszek olyan béna, hogy leeszem magam, bár ez tőlem várható lett volna. Az elég gáz lenne. Mondjuk, ahogy végig néztem az 5 fiún, szerintem nem tűntem volna ki. Harry Zayn száját tömte éppen egy szelettel, aki nem akarta Harry megrágott pizzáját megenni, így az arca tiszta pizzakrémes lett. Louis kiröhögte őket, mire Zayn olyan szemmel nézett rá, hogy az inkább elfordult, és evett tovább. Kezdtem magam jobban érezni, és már nem görcsöltem azon, hogy vigyorognom kell egész este, és azt kell mutatnom, hogy „Jaj, de jó, minden rendben!” Egész úton, ahogy ide tartottam, azon gondolkoztam, vajon milyenek lesznek a fiúk. Nem olvastam utánuk, és csak arról a képről tudtam véleményt alkotni, amit Paul küldött korábban - egyszóval semmit nem tudtam róluk, mert fényképről nem lehet valakit megítélni. Azt kell mondanom, kellemesen csalódtam. Nagyon közvetlenek, aranyosak, beszédesek, és amire nem számítottam: teljesen hétköznapian viselkedtek, mintha nem is lennék közöttük. És ez jó volt.

Vacsora után elnézést kértem a fiúktól, majd a táskámmal a vállamon kimentem az erkélyre. Mivel London belvárosában voltunk, a kilátás valami eszméletlen szép volt. Láttam már Londont felülről kivilágítva, de minden alkalommal újra és újra megdöbbentett, hogy lehet valami ennyire szép.
 Az öngyújtóm után kutattam a táskámban, amikor az ajtó kinyílt, majd Zayn lépett mellém kezében egy szál cigivel.
- Dohányzol? - néztem rá kérdően, mire csak bólintott. - Mármint nem azért kérdeztem, csak… Nem árt a hangodnak, vagy ilyesmi?
- Nem igazán. Vagy mondjuk úgy, nem igazán érdekel. - Nem nézett rám, mintha nem is nekem mondaná. - A rajongóink úgy szeretnek minket, ahogy vagyunk. Akkor meg miért érdekeljen? Olyan embert pedig még nem találtam, aki miatt értelme lenne abbahagyni. - Halványan elmosolyodott, és szemeit rám fordította. - Az igazat megvallva, mostanában nagy a rohanás körülöttünk. 3 hét múlva kezdődik a turné, majdnem minden nap interjúk, fotózások. Rajongók százai sikítoznak minden épület előtt, ahol megjelenünk. Persze, majdnem mindent nekik köszönhetünk, de néha már annyira eldurvul a helyzet… - sóhajtott fel. - Már hozzászoktam. És te? Mióta gyilkolod magad? - Ezen mindketten felnevettünk.
- Kilencedikes koromban kezdtem, aztán volt, amikor abbahagytam. Aztán ideges voltam, és megint elkezdtem, majd megint abbahagytam. És így tovább. De egy éve megint elkezdtem, és most már nem úgy néz ki, hogy abba is fogom hagyni - grimaszoltam egyet.
- Valami nem okés? - Majdnem nyitottam a számat, hogy elmondjam, mostanában semmi nem „okés”. Hogy azért jelentkeztem erre az állásra, hogy ki tudjam fizetni a lakbért, és a számlákat. Hogy a legjobb barátnőmmel utoljára 2 hónapja találkoztam - amikor eljöttem otthonról -, mert Franciaországban tanul egy menő egyetemen, és a szüleimet sem láttam azóta, ami eléggé megvisel mostanában. Hiába vagyok 19 éves, látszólag felnőtt nő, hiányzik az, hogy néha odabújjak anyuhoz elalvás előtt. Ő az, akivel mindent megosztottam - persze Olivia mellett -, és hiába beszélünk minden nap telefonon, az nem ugyanaz.
Nagyot sóhajtottam, majd megint kinyitottam a számat, ezúttal válaszoltam:
- Á, semmi komoly, csak tudod, az élet nem mindig habostorta. - Kellemetlenül elvigyorodtam. Nem ismertem még annyira, hogy ilyen dolgokat osszak meg vele. Vagy bármelyikőjükkel.

A beszélgetés után - amiből azt szűrtem le, hogy a fiúk élete sem olyan tökéletes, mint amilyennek látszik -, visszamentünk a nappaliba, ahol a többiek beszélgettek. Amikor becsuktam magam mögött az erkély ajtaját, Paul intett, hogy üljek le. Aha, szóval most jön a munka része a dolognak.
- Beszéljünk komolyabb dolgokról! - Harry megforgatta a szemeit. Gondolom, ismerte már az ilyesfajta szövegeket. - Leni, pár dolgot át kell beszélnünk. - Bólintottam, hogy lássa: megértettem. Rám nézett, és így folytatta:
- Szeretném, ha ezentúl velem, és a fiúkkal dolgoznál. Nagyra értékelem, hogy tegnap voltál olyan kedves, és Harry keresésére indultál. - Itt Harryre nézett, és próbált szigorú lenni, de aztán csak fejcsóválva folytatta: - Szerintem meg tudnád állni a helyed a fiúk mellett. Olyanra gondolok, mint például, hogy elkíséred őket egy-egy interjúra, vagy fotózásra, elmondod nekik a napi tervet, ilyesmi.
- Te lehetnél a pótanyukánk! - Louis vihogása hallatszott a kanapé legvégéből.
- Ha már én vagyok a pótapa... - szólalt meg unottan mellőlem Liam. - Ezek semmire sem képesek maguktól. Ha nem ráncigálod le róluk minden reggel a takarót, elkésünk mindenhonnan! Nem bírom idegekkel! - Sírást tettetve belefúrta arcát az egyik párnába.
- Ne túlozd el a dolgokat, haver! - Zayn megdobta egy párnával a még mindig sírást tettető Liamet. - Annyira azért nem gázos a helyzet. De tény, hogy szükségünk van valakire - majd rám nézett.
Most komolyan, hogy tudnék ellenállni ennek az 5 idiótán vigyorgó fiúnak? Alig voltam velük pár órát, de máris kezdtek a szívemhez nőni.
- Mit szólsz hozzá, Leni? - Paul előttem ült, egy fotelban.
- Legyen - adtam be a derekamat. - Szeretnék veletek dolgozni! De aztán ne okozzatok nekem csalódást!
- Hozom a szerződést. Ezt meg kell ünnepelni! - Paul eltűnt az előszoba irányában.
Szóval, mától hivatalosan is a One Directionnel dolgozok. 

Harmadik

Sziasztok! :)

Ismét köszönöm a kommenteket!:)   

Mint látható, van tetszik/nem tetszik gomb - (Köszi FantasyGirl!) -, és van fejlécem is! :D (Köszi Katie <3) Szóval, bátran használjátok a gombokat, a véleményekre pedig továbbra is kíváncsi vagyok ;)

A részhez nem fűznék hozzá semmit, ez egy amolyan "átvezető" fejezet az előző, és a következő között, de remélem azért elnyeri majd a tetszéseteket!

Kellemes olvasást mindenkinek :) 

xx, Sophie

3.

Ott álltam az ajtó előtt egy alvó Harryvel a vállamon, és még mindig csak bámultam magam elé. Remek első benyomás.
- Leni? – kezével kapálózott, mire elkaptam szemeimet és megköszörültem a torkomat.
- Igen. – Többre nem voltam képes. Hogy eltereljem a figyelmemet róla, lassan elkezdtem Harry kezét lefejteni a nyakamról.
- Várj, segítek! – Óvatosan leemelte rólam, és úgy látszott, neki meg sem kottyan a súly. Kitárta maga előtt az ajtót, hogy kényelmesen bevihesse, én meg ott maradtam. Köpni-nyelni nem tudtam. Mi volt ez az előbb? Ha így folytatom, lassan tényleg bekattanok.
- Köszi, hogy hazahoztad. Nem tudom, merre volt. A fiúk már rég hazajöttek. Azt mondták, Harrynek még nincs kedve haza jönni, és ott hagyták – forgatta meg szemeit, mikor visszaért. – Felelőtlenek.
- Hát, én is meglepődtem, ahogy csörgött hajnalban a telefonom, hogy menjek érte. De nem történt semmi gáz szerencsére – mosolyodtam el halványan. Az álmosság ismét kezdett rám törni, és úgy éreztem pillanatokon belül elalszok, ha nem indulok haza.
 - Esetleg bejössz?
Megint elbambultam. Tényleg fáradt vagyok.
- Nem, ideje lenne már hazamennem. Mindjárt elalszok – vigyorodtam el, mire válasza egy bólintás volt.
- Persze. Akkor majd beszélünk, vagy ilyesmi… – Láttam rajta, amint becsukja maga után az ajtót, neki sem kell sok, hogy visszaaludjon.
- Biztosan. Szia Niall! – Búcsúzásként intettem, majd megfordultam, és megcéloztam a folyosó végén lévő liftet.
- Jóéjt Leni! – visszanéztem, de már csak a becsukódó ajtót láttam.

A hazaút valahogy sokkal rövidebb volt, mint vártam. Belépve a lakásba elkezdtem magamról lecibálni a ruhákat, hogy minél előbb bedőlhessek az ágyba. Eszembe jutott, hogy az előbb – nagyon előbb – még pisilnem kellett, így a WC felé vettem az irányt. Kezet mostam, majd megmostam a fogaimat. Aztán valamilyen oknál fogva beálltam a zuhany alá. Fejemet a csempének döntöttem, és hagytam, hogy a forró víz kimosson minden gondolatot a fejemből. Nem szenvedtem sokáig, szerencsére hamar elkezdtem fázni a fáradtságtól, így kimásztam onnan, és kerestem egy tiszta törölközőt. Magamra kaptam a pizsamámat, és most már tényleg semmi nem választhatott el attól, hogy végre befeküdjek az ágyba. Még utoljára ránéztem a telefonomra, ami 6:37-et mutatott, majd kikapcsoltam. Ma addig fogok aludni, ameddig jólesik – és nem fog érdekelni, ha átalszom az egész napot.


Órákkal később magamtól keltem, és végre úgy éreztem, hogy kialudtam magam. Nem tudom, mennyi lehetett az idő, de a lehúzott redőnyöknek köszönhetően sötétség honolt a lakásban. Kibotorkáltam a konyhába, és felhúztam a redőnyt, majd visszamentem a szobába, és ott is megcsináltam ugyan ezt. Kinéztem az ablakon – esett, be volt borulva, és nem tűnt úgy, hogy mostanában el is fog állni. A takaró alatt megtaláltam a telefont, és bekapcsoltam. Senki nem keresett, és ez jó hírnek tűnt. Gondolom, nem maradtam le semmi fontos dologról.
Felraktam egy adag kávét főni, és leültem az asztalhoz. Nem valami logikus, hogy este iszok kávét, de ehhez volt most kedvem. Aztán már úgy voltam vele, ha kávé, akkor kimegyek az erkélyre és rágyújtok. Nem telt el fél perc, ahogy meggyújtottam a cigit, meghallottam az ismerős dallamot. Keresztül rohantam a nappalin, be a szobába, hogy időben fel tudjam venni. A számot meg sem néztem, csak lihegve beleszóltam:
-    Igen? - Immáron telefonommal a kezemben indultam vissza az erkélyre, hogy tovább mérgezhessem magam.
-    Ayyyyyooo, miújság? – hallottam meg barátnőm csilingelő hangját.
-    Nincsen semmi – nevettem fel, ahogy meghallottam a vidám hangot. Olivia Denver, a legjobb barátnőm. Nagyjából 5 éve ismerjük egymást - gimis éveink alatt lettünk nagyon jó viszonyban -, azóta mindig kitartunk egymás mellett. Persze vannak veszekedések, de melyik barátságban nincsenek? Általában azon veszünk össze, hogy próbáljuk a másikat jobb útra terelni, vagy azon, hogy mind a ketten makacsok vagyunk, és kiállunk a saját magunk igazáért. Egyszer, emlékszem, annyira összevesztünk, hogy majdnem egy teljes hónapig nem beszéltünk. Nem volt valami jó érzés, de ha szóba kerül, csak röhögünk egyet rajta, hogy mekkora idióták voltunk. – Ülök az erkélyen, és bámulom a nagy semmit.
- Meg gondolom cigizel. – Elképzeltem, ahogy vág egy grimaszt, és megforgatja a szemeit. – Idióta.
- Valamikor úgy is meg kell halnunk, akkor meg nem mindegy? – Nem húztam fel magam, csak feltettem a kérdést nyugodtan. Elmúlt már az az idő, amikor emiatt veszekedtünk.
- De, hogyne. Ennyi erővel egész nap szipuzhatnád az öngyújtódat… – Annyira éreztem, hogy még most is grimaszol.
- Most, hogy mondod! Nem is olyan rossz ötlet – röhögtem fel.
- Menthetetlen vagy. Menthetetlenül hülye – válaszolta hidegen. – Na, és milyen az új munka? Kaptál már valami feladatot?
Több, mint fél órája ecseteltem neki a ma hajnalban történteket - persze olyan mellékes dolgokat kihagytam, mint például Niall arcának elemzése –, amikor csipogott a készülék, hogy más valaki is akar velem beszélni. Elköszöntem tőle, de előtte még megígértette velem, hogy minden nap beszámolok neki az aznapi eseményekről, majd megnyomtam a zöld gombot, hogy ismét beleszóljak.
- Leni Evans – vettem fel, miközben egy nagyot kortyoltam a már rég kihűlt kávémból. Köszi Oli!
- Hello! – Ez Paul?! Nem ártana elmenteni a számát.
- Hali! – Mit akarhat ilyenkor? – Újabb feladat?
- Semmi ilyesmi. Azért hívlak, hogy megköszönjem, amit azért az idiótáért tettél. Bele sem gondolok, mi lett volna, ha nem találsz rá időben.
- Felcsaphatnék testőrnek – szóltam közbe, majd folytattam: – Nincs mit. Vagyis van mit, de gondolom, ezért fogok fizetést kapni.
- Pontosan! – Úgy hallottam, jól szórakozik. – Ja, meg azért hívlak, hogy szóljak: este együtt vacsorázunk a fiúkkal, és szeretném, ha átjönnél. A hotelben leszünk, pizzát rendelünk, beszélgetünk – semmi nyilvános dolog. Legalább megismerkednétek, és a munkáról is lenne szó – hadarta el egy szuszra.
- Rendben, szóval semmi kiöltözés… – A hangom inkább kérdő volt, mint kijelentő.
- Csak lazán, semmi kiöltözés.
- Jó, okés.
- Na, akkor ezt megbeszéltük, 8 körül várunk! Szia! – Letette, én meg ránéztem az órára. 6 óra!? Te jó Isten! 2 óra alatt hogy készülök el? Jobb esetben a hajamnak minimum fél óra kell, hogy megszáradjon – nem valami egyszerű egy hátközépig érő hajat megszárítani. Megint csak fél óra, hogy kiválasszam a ruhát, hiába nem kell kiöltözni.

Felkaptam a bögrét a kisasztalról, becsuktam magam mögött az ajtót, és elkezdődött a rohanás. Rekordidő alatt mostam meg a hajam, és tusoltam le, majd egy szál törölközőben, a tükör előtt állva szárítottam azt. Amikor ezzel kész voltam, tanácstalanul álltam vagy negyed órát a szekrény előtt, aztán ránéztem egy fekete nadrágra – ideális választásnak tűnt. A pólóval már nem foglalkoztam annyira, kivettem egy fehéret, amin az állt, hogy „Love me or love me not”.  

A fürdőszobában kihúztam tussal a szemem, és raktam egy kis szempillaspirált, alapozót sem használtam – szerencsére nem volt valami problémás a bőröm. Hétköznaponként nem szerettem durván sminkelni magam, azt inkább a hétvégékre tartogattam. Ismertem pár lányt a gimiből, akik minden egyes nap annyira ki voltak sminkelve, hogy rájuk sem lehetett ismerni egy-egy rosszabb napjukon. Ezt szerettem volna elkerülni. Miután teljes harci díszben álltam az előszobában a cipős szekrény mellett, ránéztem az órára: háromnegyed 8 lesz 5 perc múlva. Negyed óra alatt simán beérek a városba, ilyenkor már nem olyan vészes a forgalom. Leakasztottam a fogasról a vajszínű bőrdzsekimet, és belebújtam a topánkámba. Indulás.

http://www.youtube.com/watch?v=1vi1bTM3x6Y

Beültem a kocsiba, és bekapcsoltam a rádiót annak reményében, hogy most valami értelmes zenét fognak játszani. Szerencsém volt: ahogy meghallottam az ismerős dallamot, rögtön feljebb tekertem a hangerőt, és ütemre kezdtem dobolni a kormányon az ujjaimmal.

Nem telt sok időbe, és már a hotel előtt álltam. Ahogy elhaladtam a porta előtt, jobban szemügyre vettem az egész épületet - hajnalban erre nem igazán adódott lehetőségem. Nem kellett csalódnom, szebb volt, mint hittem, és szebb, mint amilyennek kívülről látszik. Kezdtem magam rosszul érezni a ruhám miatt..

A hall - mert gondolom, lehet így hívni - tele volt szebbnél szebb különleges virággal, és óriási bőr fotelokkal, amik szinte hívogattak, hogy "Légyszi, ülj rám!". Ha nem jöttem volna időre, biztosan elkényelmesedtem volna bennük. A falakon régi, évszázadokkal korábban készült festmények, és rengeteg faltól falig érő tükör. Az egyik előtt megálltam, hogy leellenőrizzem, vajon ugyanúgy nézek-e ki, mint ahogy elindultam otthonról. Szerencsére a szemfestékem még bírta, nem maszatolódott el, és a hajam is ugyan úgy állt, mint amikor kiléptem a bejárati ajtón. Beléptem az üresen álló liftbe, majd ismét megnyomtam a 3-as gombot. Vajon még hányszor fogok itt megfordulni, amíg nekik dolgozok?
Nem sokkal később az ajtó kinyílt, én pedig ugyanazon a folyosón találtam magam, mint ahol kevesebb, mint 24 órája jártam. Szemem keresni kezdte azt a bizonyos 414-es ajtót, ami a lifttel szemben, a folyosó végén helyezkedett el. Cipőm tompa hangja hallatszott a piros szőnyegen, ahogy lassan megtettem az utolsó métereket a nagy, fekete ajtóig. Nagy levegőt vettem, felemeltem a jobb kezem, és bekopogtam.