Hetedik

VISSZATÉÉRTEM! :D

(gondolom, mennyire örültök.)

Semmi kedvem nem volt haza jönni, elhihetitek... DE, itt vagyok, és ez a fontos :D

Köszi a sok likeot, tényleg örülök, hogy ennyi olvasóm van már! 

De azért valljuk be, több hozzászólásra számítottam! :/

A részről csak annyit, hogy tudom elég rövid lett, de megint úgy éreztem, hogy ha tovább írom, akkor elveszíti a varázsát, vagy ilyesmi. Na. :D

Good news: a következő rész nagyjából már meg van a fejemben, szóval lehet azt elkezdem írni még ma este. És lehet, hogy rövid időn belül fent lesz ;)

A véleményekre számítok!

Kellemes olvasást <3

xx, Sophie

7.

A lábaim elkezdtek remegni, a szívem a torkomban dobogott, és szerintem a vérnyomásom az egekbe szökött. Megint ránéztem az ajtóra, hogy megbizonyosodjak róla, hátha csak fáradt vagyok, és már hülyeségeket hallucinálok - de nem, az ajtó tényleg nyitva volt.
A kajás táskát letéve a földre, a vállamon lógó táskában kezdtem keresgélni, és egy fokkal nyugodtabb lettem, amikor előszedtem a paprikaspray-met. Tudom, elég nevetséges és hülye ötlet, mert ha valakinek olyan szándékai vannak, hogy meg akar támadni, ez csak egy pillanatig hatásos, de volt már rá példa, hogy jól jött bizonyos helyzetekben.

Nagy levegőt vettem, hogy csillapodjon az előbb rám törő félelmem, de sokat nem segített. Bal lábammal beljebb löktem az ajtót, és óvatosan beléptem az előszobába, próbálva minél kevesebb zajt csapni.
- Van itt valaki? - Minden bátorságom elszállt, és csak egy rekedtes nyekergés jött ki a torkomon. Persze, majd a betörő válaszol nekem, hogy "Szia, itt vagyok!". Kezdtem egyre hülyébben érezni magam, és megfordult a fejemben, hogy csak a fiúk szórakoznak, vagy esetleg Oliviát hamarabb elengedték az egyetemről...

Mivel nem válaszolt senki, és semmi zajt nem hallottam, egy újabb nagy levegő után beléptem a nappaliba, ahonnan jól be lehetett látni a konyhámba. Csalódottan, ám még mindig remegve sóhajtottam: vagy tényleg nincs itt senki, vagy éppen most pakolják ki a hálószobámat.
Erőt vettem magamon, és határozott léptekkel indultam el a háló felé, hogy szembenézzek az esetleges veszélyforrással. Hirtelen mozdulattal benyitottam, de a szoba üres volt. 

A fürdő maradt utoljára, és miután ott is voltam, tanácstalanul álltam a nappali közepén.
Idejön valaki, feltöri a zárat, de semmit nem visz el, még csak a bútorokat sem rongálja meg. Minden úgy van, ahogy azt hagytam pár órával ezelőtt, és nem is tűnik úgy, hogy valamit kerestek volna. Ennek meg mi értelme?

Visszasétáltam az ajtóban hagyott csirkéért, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Jobb ötlet híján az előszobai cipősszekrényt sikerült majd’ negyed óra szerencsétlenkedés után az ajtóm elé húzni. Mivel záram ugye nem volt, valamit ki kellett találnom, ha nem akarok több ilyen élményben részesülni.
A csirkével a kezemben battyogtam vissza a konyhába, és azon kezdtem gondolkodni, hogy ma már biztos nem sütöm meg. Nem vagyok jelenleg olyan idegi állapotban, hogy még pepecseljek egy rohadt csirkével. Szépen lefekszek aludni, és majd holnap megcsinálom.
Kinyitottam a hűtőt, és beraktam a csirkét, majd egyúttal kivettem belőle egy üveg kólát. Le akartam emelni a poharamat a hűtő felett található polcról, amikor egy cetlit szúrtam ki a hűtő oldalán.
Egy darab újságcikk volt a lapra ragasztva, alatta egy képpel rólam, és alatta pár sor megjegyzéssel. Megint elkapott az idegesség - vagy nem is voltam teljesen nyugodt? - és a poharat levágva a konyhapultra, elkezdtem hangosan felolvasni a rajta található szöveget.

 

 

 

Új munkatárs? Családtag vagy közeli barát? Esetleg barátnő?

A napokban sikerült lencsevégre kapni, amint egy ránézésre 20-as éveiben járó, barna hajú lány többször is megfordult abban a bizonyos Piccadilly Hotelben, ami köztudottan a One Direction nevezetű formáció otthona jelenleg, és ahová nem engednek csak úgy be minden járókelőt...
Bennfentesek szerint a lányt Leni Evansnak hívják, és nem rég költözött Londonba.
A kérdés tehát ésszerű: 

Mi köze van a lánynak az öt fiúhoz? 

Ha új munkatárs, mi a feladata? 

És ha barátnő, akkor kié?

Ezek egyelőre megválaszolatlan kérdések számunkra is.

 

 

Ui.: Figyellek!

Éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadnak, majd nem foglalkozva azzal, hogy elmaszatolódik a sminkem, kitört belőlem a bőgés. Az előbb a konyhapultra tett poharat földhöz vágtam, és torkom szakadtából üvöltöttem. Nem segített. Kikotortam a cigit meg az öngyújtót a táskámból, és rágyújtottam a konyha kellős közepén. Nem érdekelt, hogy büdös lesz. Nem bírtam lenyugodni.
Én nem ilyen életet akartam. Dolgozni akartam, minden nap tenni valami hasznosat, új emberekkel ismerkedni, vagy segíteni másokon...
Ehelyett mit kaptam? Alig egy hete dolgozok a fiúkkal, feltörik a lakásomat, és fenyegető levelet kapok. Egy fényképet rólam, meg egy újságcikket, amint belépek a hotelbe. Mi lesz holnapután? Lefényképeznek, ahogy leviszem a szemetet, és még nagyobb hülyeségeket fognak írni? Mi lesz, ha majd fellépésekre kell velük mennem, fotózásokra, vagy valami nyilvános helyre? Nekem erre nincs szükségem.

Az ágy alól előszedtem a bőröndjeimet, és még mindig sírva ugyan, de egy fokkal nyugodtabban kezdtem kidobálni a ruhákat a földre. A félelem helyét most a harag vette át. Hogy merészel valaki bejönni a lakásomba, és itt hagyni egy olyan cikket, amin még csak nem is a fiúkkal vagyok, hanem egyedül? És honnan tudják egyáltalán a nevem?!
Vagy száz megválaszolatlan kérdés cikázott a fejemben, de csak egy dologra tudtam koncentrálni: el kell mennem innen, azonnal! Nem akarom ezt!

Majdnem az összes cuccomat sikerült bedobálni a bőröndökbe, és úgy voltam vele, ha itt is felejtek valamit, maximum visszajövök érte valamikor.
Megint elkapott a sírás, ahogy végignéztem a lakáson. Hiába éltem egyedül, és nagyrészt itthon ültem, akkor is hiányozni fog ez az egész. A saját lakás, hogy azt csinálhatok, amit akarok... Meg persze a fiúk - attól függetlenül, hogy milyen rövid ideje ismerem őket.

Gondolatban valahol a Piccadilly 3. emeletén jártam, és egy hatalmasat ugrottam, ahogy a telefonom elkezdett csörögni - még mindig a táskámban. Meg sem néztem ki az, csak a fülemhez emeltem.
- Igen? - Megköszörültem a torkomat, ahogy próbáltam visszafojtani az újra rám törő sírást.
- Felkeltettelek? Bocsi, csak azt akartuk kérdezni, hogy lenne-e kedved átjönni. Ja, igen, amúgy Niall vagyok. - A mindig vidám fiú hangja most nem tudott mosolyt csalni arcomra.
- Nem, nem aludtam. És nem, most nincs kedvem átmenni, ne haragudjatok - válaszoltam, és azon kezdtem el gondolkodni, mivel rázhatnám le a szőkét.
- Valami baj van? Olyan furcsa a hangod… - Magam elé képzeltem az arcát, és tudtam, most értetlenül nézhet.
- Hazamegyek - mondtam ki egy levegővétellel.
- Áh, értem. És mikor jössz vissza? Mármint tudod, már 3 hét sincs a turnéig - nevetett bele a telefonba, mintegy emlékeztetésképp.
- Nem jövök vissza, Niall. - A hangom elcsuklott, pedig annyira igyekeztem normálisan válaszolni - Hazaköltözök.