Második

      Sziasztok! :)

Nagyon örülök annak a pár hozzászólásnak ami érkezett, és annak a pár véleménynek, amit azokon kívül kaptam! :) Nagyon jól esett látni, hogy alig 3 napos a blog, még is van akinek már tetszik. Ez késztetett arra is, hogy hozzam a következő részt :) 

És tudom, nem lett valami hosszú, de szerintem ez így van jó, ahogy van - ha tovább írtam volna, már túl sok esemény lett volna benne, szóval legalább lesz mit írnom a következő résznél.

Továbbra is kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Kellemes olvasást!:)

xx, Sophie

2.

- Megtaláltad őket?
- Ami azt illeti.. Harry egy kicsit, öhm - végignéztem a padon mozdulatlanul heverő fiún - szét van csúszva.

Egy világos barna nadrág volt rajta, ami már nem is tűnt annyira világosnak, köszönhetően annak, hogy tiszta sár volt. Este esett - gondolom emiatt. Fehér pólója és szürke szövet kabátja sem volt jobb állapotban. Haja kócosan az arcára volt tapadva. Először alig akartam felismerni, de a képnek köszönhetően sikerült.
- Hogy érted? - hangja meglepettnek tűnt. Szóval Harry nem szokott ilyen állapotban lenni?
- Körül belül úgy, hogy képtelen bármilyen féle mozgásra - megint a pad felé néztem. Kirázott a hideg. Mégsem volt jó ötlet elindulni kabát nélkül. Hiába, hogy nap közben már jó volt az idő, és elég volt egy vékony pulcsi, az esték még hűvösek voltak. Április közepét tapostuk, ilyenkor az idő még csalóka. Főleg, ha London kiszámíthatatlan időjárását is figyelembe vesszük.
- Figyelj, mint mondtam, nem tudok értük menni. Vagyis érte - kezdte hadarni. Hangja egyszerre volt sürgető, mégis aggódó - Csak reggel indulok vissza a városba.
- Persze, megoldom.. - kinyomtam. 

Hagyjuk már, hogy itt fekszik előttem egy olyan ember, akit világszerte több millióan szeretnek, de olyan béna menedzsmenttel rendelkezik, hogy senki nem tud érte jönni. Persze, én meg elhiszem. Kezdtem azt hinni, csak azért hagyták rám ezt az egészet, hogy bizonyítsak. Felsóhajtottam, majd elindultam a pad felé. Úgy tűnt, Harry az imént lezajló beszélgetésből nem hallott semmit, mert mozdulatlanul feküdt továbbra is, mint aki jól végezte dolgát. Nem tehetek mást, muszáj felébresztenem.

- Harry - guggoltam le elé, és egyik kezemmel megtámasztottam magam a betonon, a másikkal pedig hozzá értem az arcához, hogy eltűrjem onnan a haját. Olyan nyugodtan és mozdulatlanul szuszogott tovább, mintha nem is egy padon aludna, London egyik legforgalmasabb utcáján. Utáltam amikor engem apa otthon úgy ébresztett fel, hogy beordított az ajtón egy "Ébresztő, reggel van!" kíséretében, így suttogva folytattam tovább:
- Harry, ébresztő - de hiába, semmi reakció. Egy darabig még néztem az arcát. Békés vonásairól semmit nem tudtam leolvasni, és azt sem tudtam elképzelni, hogy ez a baba arcú fiú azért alszik ennyire, mert pár órával ezelőtt elég rendesen kiütötte magát. De hát, nem ismerem. - gondoltam magamban - Nem minden az, aminek látszik.

Negyed óra elteltével, még mindig nem történt semmi. Nem nyitotta ki a szemét, még csak meg sem mozdult. Idegesen fújtattam egyet, közben elővettem zsebemből a telefont. Konkrétan még a fiúkkal sem találkoztam, a szerződésem sincs még kész, de az elmúlt másfél órában annyit idegeskedtem, mint az utóbbi 2 hétben összesen. És akkor mi lesz majd ezután?..
Felálltam, és hangosan megszólaltam:
- Oké Harry, eddig voltam türelmes. Fázok, fáradt vagyok, és pisilnem kell. Mindezt miattad, úgy hogy kelj fel szépen, mert hazaviszlek! - magam is meglepődtem ideges hangomon, de aztán nem foglalkoztam vele, hogy esetleg hülyének fog nézni, ha meghallja. Így jár, aki felidegesít.

A harmadik sikertelen próbálkozás után - miszerint megpróbáltam ülő helyzetbe rakni, hogy aztán fel tudjam húzni arról az átkozott padról - kétségbe esetten néztem körül. Az utca ki volt halva, sehol egy ember hogy segítséget kérjek.
Ismét leguggoltam elé, és elkezdtem kiabálni arcába:
- Harry, hallasz? - finoman elkezdtem pofozgatni. - Tudom, hogy nem vagy valami jól, és azt sem tudod, ki vagyok, de vegyél erőt magadon, és nyisd már ki a szemed! - úgy tűnt, meghallotta amit mondtam, mert elkezdte nyitogatni a szemeit.
- Hol vagyok? - rekedtes hangon megszólalt, és próbált felülni, sikertelenül. Mikor rájöttem, hogy mit is akar csinálni, vállainál fogva kezdtem magam felé húzni. Vette a lapot, és megkapaszkodott a nyakamban. Nagy nehezen felállítottam, egyik kezét a nyakam köré raktam, és úgy válaszoltam neki:
- Fogalmam sincs pillanatnyilag - sóhajtottam fel, és elindultam a kocsim felé. Külső szemlélőként biztosan kinevettem volna magunkat. De így, hogy tudtam,  az én felelősségem, ha baja esik, egyből elment tőle a kedvem.
Miután sikerült bepakolni az anyós ülésre,- szó szerint, nem viccelek - bekapcsoltam a biztonsági övet, és beültem én is. Az egy dolog, hogy haza kell őt vinnem, de hol van az a haza?
- Hol van a telefonod? Fel kell hívnunk valakit. Nem tudom, merre laktok - néztem rá. Megint csukva voltak a szemei. Mondd, hogy nem aludtál vissza!
- A zsebemben.. - láttam rajta, hogy nem képes elővenni magától. Áthajoltam a sebváltón, és kis kotorászás után megtaláltam a kabátzsebében. Nem tudtam pontosan melyik fiút hogy hívják, így találomra az első nevet tárcsáztam, ami a hívás infóban volt. Kicsörgött. Gondolom az illető is aludt, mert csak hosszas várakozás után szólt bele:
- Igen? - ahogy meghallottam az álmos hangot, hirtelen elszállt minden haragom. Persze igazából nem is Harryre haragudtam, hanem erre az egész helyzetre.
- Bocsi a korai zavarásért - kezdtem bele - Leni Evans vagyok, az új asszisztens. Paul hívott, hogy..
- Igen, Harry nem jött haza a többiekkel - vágott közbe a hang.
- Velem van, csak nem tudom a címet, és.. - megint közbevágott. 

Kezdesz felhúzni, akárki is vagy..
- A Piccadilly Hotelben szálltunk meg. Tudod a címet?
- Igen. 10 perc és ott vagyunk - lehetőséget sem adtam neki az elköszönésre. Ha neki is ilyen sietős volt, akkor nekem is az lesz. Hiába ment ki az álmosság a szememből, fáradt voltam. Későn feküdtem le előző este.
Elgémberedett lábaimat a pedálokra helyeztem, bekapcsoltam az övemet és indítottam.
Leengedtem a vezető ülés felőli ablakot, és a sebváltónál kezdtem kutakodni a cigis dobozom után, majd farmerem zsebéből kihalásztam az öngyújtómat. Jólesően szívtam bele. Tudom, egészségtelen - annyiszor hallottam már.
Emlékszem, anyukám mennyi ideig szidott érte. Persze most sem örül, de sokat úgy sem tehet ellene. Ő is dohányzik, lassan már 20 éve - tudja miről van szó..
És most nem azt mondom, hogy nem tudnék róla leszokni. Mert valamilyen módon biztos. De nem akarok. Nekem ez így jó. Így vezetem le a feszültséget, ha valamilyen bajom van, ha valaki bántott. Na és persze, a megszokás. Most rágyújtasz, mert tegyük fel, ebédeltél. Most rágyújtasz, mert ideges vagy. Vagy rágyújtasz azért, mert reggel van, és kávézol. Vagy azért, mert bulizol, és egy kicsit már érzed az alkohol hatását. 

Vagy rágyújtasz, mert szimplán jólesik...

Időközben a Nap is felkelt, és a város kezdett életre kelni. Ahogy haladtam az úton, egyre több kocsi előzött meg, és jött velem szemben. Az útmenti élelmiszer boltok kezdtek kinyitni, a zöldséges standnál elkezdtek mozgolódni az idős nénik és bácsik.
Imádtam nézni a Napfelkeltét. Sokszor volt olyan, miután hazaértem egy-egy buliból, hogy ki ültem az ablakba egy bögre kávéval, rágyújtottam, és csak néztem ki a fejemből. Megnyugtató és van valami varázsa. Mintha egy másik világba csöppennél.

London egy másik arca - pont az ellenkezője a nyüzsgő, szmogos, idegesen rohanó világnak.

Tíz perces kocsikázás után megérkeztünk. Leparkoltam a hotel elé, majd felpillantottam a magas épületre.  

Lenyűgöző.

Már majdnem elkezdtem gondolkozni azon, hogy ez mégis mennyi pénzükbe fájhat a fiúknak, de aztán elhessegettem a gondolatot.

- Hé, ők a One Direction - szólalt meg egy hang a fejemben. 

Valószínűleg, ha csak negyed annyira is híresek, mint amilyennek be vannak állítva, ez meg sem fog nekik kottyanni.

Kikapcsoltam az övemet, kivettem a slusszkulcsot, és bevágtam magam után az ajtót. A kocsit megkerülve kinyitottam a Harry felőli ajtót, majd ránéztem. Annyira békésen aludt, és tényleg nem lett volna szívem felébreszteni, de minél hamarabb haza akartam jutni most már. Kikapcsoltam az övét,- ami köré volt tekeredve, és amit nem tudom, hogyan csinált - majd elkezdtem kifelé húzni a kocsiból. Most egy fokkal könnyebben ment, hogy a kezét a nyakam köré rakjam, és álló helyzetbe tornázzam mindkettőnket. Becsaptam az ajtót, miután biztos voltam benne, hogy elbírom, és nem fogunk hasra esni a legelső lépésnél. Elindultam a bejárat felé, ahol a mozgás érzékelőnek köszönhetően az ajtó egyből kinyílt. Amint elhaladtunk a porta előtt, az öltönyös férfi elindult utánunk. Hát persze. Rajtam egy farmer, és egy átlagos fekete kapucnis pulóver, - ami Harry kapaszkodásának köszönhetően elég furán állt rajtam - és a nyakamba kapaszkodó fiú, tiszta sárosan, ráadásul félig álomban. Inkább nem is gondolkodtam tovább, mennyire szörnyen nézhetünk ki.

- Segíthetek? - végignézett rajtunk, aztán miután Harry elkezdett mocorogni, fejét elfordította a vállamon alvó fiú irányába.
- Nem érzi valami jól magát, így hát haza hoztam - vigyorogtam kellemetlenül. Már csak az a probléma, melyik szoba az övék. Basszus, soha nem érek haza - tettem hozzá magamban. - Azt esetleg megkérdezhetem, merre van a szobájuk? - próbáltam rebegtetni a szempilláimat. Sikertelenül. Lenézően bólintott egyet, vissza ment a pult mögé, és kiszólt:
- Harmadik emelet, 414-es szoba. Sok sikert a továbbiakban - aztán már nem is fordított több figyelmet ránk. Grimaszoltam egyet, hogy lássa, nekem sem valami szimpatikus a helyzet, majd elindultam a lift felé. Harry még mindig nem volt valami képben, de annyi ereje azért már akadt, hogy rendesen kapaszkodjon a nyakamba, ami időközben el kezdett zsibbadni a tehertől. Eszembe jutott, hogy mi van, ha a liftben rájön a hányhatnék, vagy csak szimplán rosszul lesz, de kizárt dolognak tartottam, hogy 3 emeletet képes vagyok még megtenni vele, így bevonszoltam a fülkébe és megnyomtam a 3-as gombot. Elindultunk felfelé, de semmi nem történt. Harry ugyan úgy aludt a vállamon. Hátunkat neki döntöttem a lift egyik oldalának, majd belenéztem a szemközti oldalon lévő tükörbe. Rosszabbul néztünk ki, mint hittem. Nem csodálom, hogy a portán is olyan hülyén néztek ránk. Sóhajtásommal egy időben nyílt ki az ajtó: megérkeztünk.

Már csak a megfelelő szobát kell megtalálni, és itt sem vagyok.

Kopogtattam. Aztán még egyszer. Semmi. Valószínűleg a fiú - akivel beszéltem Harry telefonjáról - visszaaludt. Bár nem csodálkoznék.. annyit szenvedtünk mire ideértünk. Pont emeltem volna fel a kezemet, hogy egy újabbat kopogjak az ajtón, - vagy ha nem jön ki senki, dörömböljek - mikor az ajtó nagy lendülettel kicsapódott, és egy álmos szőke fiú meredt rám. Egy fehér pléd volt csupasz mellkasa köré tekerve, egyébként csak egy alsónadrág volt rajta. A haja kócos, az arca gyűrött. Tenger színű kék szemei majdhogynem világítottak szőke hajával párosulva. Kezdtem jobban belemerülni a fiú arcának elemzésébe, de hangja félbeszakított:
- Szia, velem beszéltél telefonon. Niall Horan vagyok.