Még egyszer sajnálom, hogy ez így alakult, és még egyszer köszönök mindent! Nem tudjátok, milyen örömöket okoztatok nekem mialatt ez a blog íródott! És ezért nagyon hálás vagyok! <3
Nem tűnök el, továbbra is lehet nekem írni (itsmetiri@gmail.com), csak egy kicsi "szünetre" megyek. Fel szeretném vázlatolni a másik blogot (http://take-me-im-alive.blogspot.hu/), hogy aztán bakik nélkül, és remélhetőleg sikeresebben vágjak bele az új sztoriba.
A befejezésről csak annyit, hogy nagyon nem így terveztem, de már késő a bánat, és nagyon remélem, hogy sikerült egy befejezéshez méltóan megírnom. Vagy lesz vélemény, vagy nem, én elfogadok mindent:)
Szóval, még egyszer utoljára nagyon köszönök mindent, találkozunk a másik blogon, amit remélem ugyan ennyien, vagy még többen olvasni fogtok!!:)
Szeretlek Titeket,
Sophie
19.
Ez a második napom itthon. A második nap, hogy a saját ágyamban ébredek, aminek örülnöm kellene, nem? Pedig én nagyon nem érzek semmiféle boldogságot. Eszembe jutnak a rideg hotel falak, a naponta cserélődő ágyak, mire ismerős rángást érzek valahol a gyomrom és a mellkasom között. Amióta eljöttem mást sem érzek.
Idegtépő lassúsággal vonszolom le magam a konyháig, ahol az az első dolgom, hogy az első kezembe akadó bögrébe egy nagy adag gőzölgő kávét töltsek. Leülök az asztal mellé, és fáradtan terülök szét azon, miközben a forró feketét juttatom be szervezetembe.
A fali óra hajnali ötöt mutat, amiből arra következtetek, hogy anya és apa még alszik - sőt, minden normális ember alszik még ilyenkor.
Ébrenlétemet foghatnám az időeltolódásra, hogy újra itthon vagyok, de azzal újabb hazugságokba temetkeznék. Mert nem az a bajom.
Amióta kiléptem abból a hotelből, mintha valami fel akarna emészteni belülről. Nincs étvágyam, fáj a gyomrom, literszámra iszom a kávét, a cigiről már nem is beszélve... És ez nem én vagyok. Soha nem voltam az az "összetörhető" típus, akit csak úgy földre lehet küldeni pár szóval, ám akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy kést vágtak volna belém, és kegyelemdöfésként párszor megforgatták volna bennem.
Miután Zayn akaratán kívül elkotyogta a hideg tényeket, más sem járt a fejemben, mint, hogy minél előbb eltűnhessek onnan. Meglepetésemre a fiú volt az, aki a "segítségemre" jött: ugyan ügyetlenül, de segített összedobálni a cuccaimat, így röpke fél órán belül elintéztem mindent, a kezemben tartottam a Londonba szóló repülőjegyet, és még egy gyors búcsúra is volt időm.
Gyors ölelés és jókívánságok közepette elhagytuk a hotelt, és már semmi nem állított meg abban, hogy hazainduljak. Nem volt meglepetés, hogy Paul nem örült ennek az egésznek, de a vártnál megértőbben váltunk el egymástól, és megígértette velem, hogy amint jobban érzem magam, visszajövök - erre már akkor sem láttam sok esélyt, de nem akartam még ennél is jobban felidegesíteni, és a válaszom egy mosolygás volt.
Minden rendben ment addig a pillanatig, amikor túl voltam a csomagok leadásán, és Zayn-nel a legáltalánosabb dolgokról beszélgettünk, tettetve azt, hogy nem történt semmi. Ám amikor ott álltam a terminál közepén, és a Londonba tartó járat utasait szólították, az összes magabiztosságom eltűnt, és helyét a valóság vette át.
Lassan felfogtam, hogy talán most látom utoljára ezt a fiút, és, hogy tényleg hazamegyek. Akaratlanul is az eddigi velük töltött idő jutott eszembe, a sok baromság, a nevetések, a közösen végig ült halál unalmas utak... és rá kellett jönnöm, hogy talán eddig sikerült elrejtenem az érzéseimet - bár ezt az utóbbi időben megcáfolnám - hiányozni fognak. De még mennyire, hogy!
Idegtépő lassúsággal vonszolom le magam a konyháig, ahol az az első dolgom, hogy az első kezembe akadó bögrébe egy nagy adag gőzölgő kávét töltsek. Leülök az asztal mellé, és fáradtan terülök szét azon, miközben a forró feketét juttatom be szervezetembe.
A fali óra hajnali ötöt mutat, amiből arra következtetek, hogy anya és apa még alszik - sőt, minden normális ember alszik még ilyenkor.
Ébrenlétemet foghatnám az időeltolódásra, hogy újra itthon vagyok, de azzal újabb hazugságokba temetkeznék. Mert nem az a bajom.
Amióta kiléptem abból a hotelből, mintha valami fel akarna emészteni belülről. Nincs étvágyam, fáj a gyomrom, literszámra iszom a kávét, a cigiről már nem is beszélve... És ez nem én vagyok. Soha nem voltam az az "összetörhető" típus, akit csak úgy földre lehet küldeni pár szóval, ám akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy kést vágtak volna belém, és kegyelemdöfésként párszor megforgatták volna bennem.
Miután Zayn akaratán kívül elkotyogta a hideg tényeket, más sem járt a fejemben, mint, hogy minél előbb eltűnhessek onnan. Meglepetésemre a fiú volt az, aki a "segítségemre" jött: ugyan ügyetlenül, de segített összedobálni a cuccaimat, így röpke fél órán belül elintéztem mindent, a kezemben tartottam a Londonba szóló repülőjegyet, és még egy gyors búcsúra is volt időm.
Gyors ölelés és jókívánságok közepette elhagytuk a hotelt, és már semmi nem állított meg abban, hogy hazainduljak. Nem volt meglepetés, hogy Paul nem örült ennek az egésznek, de a vártnál megértőbben váltunk el egymástól, és megígértette velem, hogy amint jobban érzem magam, visszajövök - erre már akkor sem láttam sok esélyt, de nem akartam még ennél is jobban felidegesíteni, és a válaszom egy mosolygás volt.
Minden rendben ment addig a pillanatig, amikor túl voltam a csomagok leadásán, és Zayn-nel a legáltalánosabb dolgokról beszélgettünk, tettetve azt, hogy nem történt semmi. Ám amikor ott álltam a terminál közepén, és a Londonba tartó járat utasait szólították, az összes magabiztosságom eltűnt, és helyét a valóság vette át.
Lassan felfogtam, hogy talán most látom utoljára ezt a fiút, és, hogy tényleg hazamegyek. Akaratlanul is az eddigi velük töltött idő jutott eszembe, a sok baromság, a nevetések, a közösen végig ült halál unalmas utak... és rá kellett jönnöm, hogy talán eddig sikerült elrejtenem az érzéseimet - bár ezt az utóbbi időben megcáfolnám - hiányozni fognak. De még mennyire, hogy!
Harry, akivel igazán nem kerültem szorosabb viszonyba, de az állandó vidámsága és pozitív felfogása mindig okozott jó pillanatokat. Liam-ben talán az fog hiányozni, hogy mindig volt hozzám egy-két kedves szava, még akkor is, amikor nem érdemeltem volna meg igazán.
Louis és az ő nőcsábász vicceiről már nem is beszélve... Totál kattant a srác, de sikerült megismernem a komoly, és értelmes Louis-t, akit nem a videókban látni.
Zayn... Ő már más tészta. Az örökös hullámvasút, amivel jellemezni tudnám a kapcsolatunkat a kezdetekhez képest - amikor azt gondoltam: "Ki ez a srác? Tiszta idióta, bár csak kerülne nagy ívben!" - lenyugodni látszott. Pont akkor kezdtük el megismerni egymást, amikor már késő volt.
És Niall? Az aranyos kis Niall, aki a légynek sem ártana? Tudtam, hogy életem egyik legrosszabb döntése volt, hogy köszönés nélkül váltunk el. Még csak nem is veszekedtünk! Úgy éreztem, hogy ha a szemébe nézek, nem lesz majd elég erőm ahhoz, hogy hazainduljak, és mindent magam mögött hagyjak.
Szorosan megöleltem az előttem csendben ácsorgó fiút, és utat engedtem a könnyeimnek. Mérges voltam magamra, amiért ezt teszem, és mert tudtam, hogy gyenge vagyok. Ha nem lettem volna ilyen gyáva, és szembe néztem volna a problémákkal, akkor valószínűleg még most is az öt fiú között ülnék, és hallgatnám a hülyeségeket.
Még egy utolsót szorítottam Zaynen, aztán elengedtem. Egy puszit nyomott a homlokomra, és hátrébb lépett pár lépést, jelezve: le fogom késni a gépet, ha nem indulok el.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és köszönésképp intettem egyet, majd célba vettem a gépet.
Most cseppet sem féltem a repüléstől, és semmilyen katasztrófa-veszély nem jutott eszembe, mert jobban lekötött a bőgés, és a saját magam sajnáltatása. A sírástól fáradtan döntöttem neki a támlának a fejemet, és elgondolkoztam.
Három dologban totál biztos voltam:
Első: hazamegyek, és végre láthatom a családomat. Talán még Oliviával is tudok találkozni. Második: Valószínűleg egy életre leírtam magam mindenki szemében, és soha nem is akarnak újralátni. Harmadik: Bár még magamnak is féltem bevallani, de sikerült teljesen beleszeretnem mindkét fiúba.
És, hogy mi lesz ezután? Az már a jövő zenéje.
VÉGE
