Everything looks better, when the Sun goes down

Bizony, nyitottam egy új blogot, Everything looks better, when the Sun goes down címen. Ami nem jelenti azt, hogy ezt abbahagyom, esetleg hanyagolni fogom, mert ez az úgymond "főblog", de a másikat is igyekszem majd heti rendszerességgel írni ;)

Nézzetek be, szükségem lenne néhány véleményre!:D Majd olvassátok, miért.

Szóval, csak reklámozni ugrottam fel, és várom a véleményeket mindkét helyre!:)

xx, Sophie

Tizenegyedik

Elnézést a hibás időpont és dátum miatt, de hiába állítom be a pontos időt, állandóan ezt csinálja...
Kellemes olvasást!

xx, Sophie

11.

- És mivel foglalkozol? - Kérdeztem a mellettem helyet foglaló lányt már sokadjára. Hihetetlen módon nem idegesített az állandó fecsegése, sőt! Minél többet meg szerettem volna róla tudni, bár egy kis hangocska a fejemben kitartóan ordította, hogy ez nem jó ötlet. Nem tehetek róla, hajtott a kíváncsiság. Ilyen vagyok.
- Valójában újságírónak tanulok. - Zavartan elmosolyodott, és arca egy enyhe piros árnyalatot vett fel.
- Tényleg? Az jó dolog, gondolom. Bár sok mindent nem tudok erről a szakmáról, csak mindig az idióta cikkek jutnak eszembe, amiket mostanában írnak rólunk - Kényszeredetten elmosolyodtam. Nem Clairet akartam megbántani, csak az igazat mondtam.
Nagyon idegesítő tud lenni, ha még arról is írnak, hogy szombaton a Mc'Donalds-ban milyen színű sapka volt rajtam...
- Vannak olyanok is, de persze én nem azok közé tartozom! - Hangja mentegetőzően és felháborodottan csengett, ahogy azonnal reagált kijelentésemre.
- Nem azt mondtam, hogy Te is olyan vagy. Csak, hogy általában az újságírók ilyenek. - Most az én hangomon hallatszott úgy, mintha mentegetőznék.
Úr isten, jól vagyok? Fél órája ismerem, és már iszom minden szavát. Hülye vagy, Horan.
- Az emberek szeretnek véleményt alkotni olyanokról, akiket nem ismernek.
- Ebben egyet kell, hogy értsek. Tudod, ez velünk is előfordul... - Sóhajtottam, ahogy belegondoltam pár dologba, aztán mintha megvilágosodtam volna; rájöttem, hogy mégsem vele kéne megbeszélnem mindent, hiszen nem ismerem.
- Valami baj van? - Aggódóan (?!) rám nézett, mire csak megráztam a fejem.

***

Szipogva tűrtem a fájdalmat, ahogyan a tű újra meg újra belemélyedt a bőrömbe. Eric - a tetováló srác - bocsánatkérően mosolygott, miközben a kért mintát varrta rám. Sejtettem, hogy nem lesz kellemes dolog, ezért is hívtam magammal Olit, de amikor először hozzám ért a tű, rájöttem, hogy nagyon fájdalmas órák elé nézünk.
Mielőtt beléptünk volna a szalonba, barátnőm még egyszer megkérdezte, hogy biztos vagyok-e abban, amire készülök, de sürgetően rászóltam, hogy addig menjünk be, amíg meg nem gondolom magam.
- Pillanatokon belül kész vagyunk, kitartás! - Eric aranyosan mosolygott, majd folytatta a kezem kínzását.
Amikor először megláttam, egyből elszállt minden bátorságom, de aztán kellemesen csalódtam: a zord külső egy igazán rendes fiút rejt. Jóval magasabb nálam, a teste minden négyzetcentiméterét valami figura díszíti. Az ajkában egy karika, de az arcába fésült, sötétbarna haja kisfiússá teszi az amúgy kemény vonásait.
Még mindig szipogva ugyan, de mosolyogva bólogattam, mikor...
- Végeztünk! - A fiú óvatosan törölgetni kezdte a maradék tintát és vért egy darab krémes vattával, majd a mellette lévő polchoz nyúlt. Kezében egy vékony fóliával és pár csík ragasztószalaggal fordult vissza hozzám, majd gyengéden leragasztotta a friss "sebet". - Ugye nem is fájt annyira!?
- A következőt jobban átgondolom! - Megkönnyebbülve elvigyorodtam, és ép kezemmel megtöröltem a szemeimet.
- Legközelebb is hozzám gyere! - kacsintott egyet. - Pár napig még hagyd rajta a fóliát, és itt egy kenőcs - Olivia kezébe nyomott egy kis tégelyt -, ezzel kenegesd, ameddig piros. Nem lesz semmi gáz, de ha mégis, itt a számom - majd még egy névjegykártyát is csúsztatott barátnőm kezébe.
- Köszönöm! Ha valami gáz lesz, majd csörgök! - Visszamosolyogtam, és a bankjegyet a kezébe nyomva kiléptünk az utcára.

 ***

Egy kávézóban ültünk. Szégyenletes módon, a reptérről egyenesen ide jöttünk egy taxival, és még arra sem vettem a fáradtságot, hogy hazamenjek először, és üdvözöljem a családomat. Majd kitalálok valamit.
Claire éppen a nagyszüleiről mesélt, akikhez érkezett, és jelen pillanatban a nagymamájánál tartott, akit elmondása szerint a legjobban szeret az egész világon.
- Annyira udvariatlan vagyok! Már vagy egy órája csak magamról beszélek, Te pedig türelmesen bólogatsz és mosolyogsz. - Szőke haját időközben egy laza kontyba fogta a feje tetején, és az asztalra könyökölve szugerált.
Valóban, mást sem csináltam, mint bólogattam, és a vicces momentumoknál őszintén nevettem. De jól esett ez az egész... Hogy valakit nem érdekel, hogy ki vagyok valójában. Vagyis, pontosan az, hogy úgy kezel, mint egy átlagos embert, és nem azt a Niall Horant látja bennem, aki egy híres banda egyik tagja. Ritkán van ilyen, sőt úgy is lehet mondani, hogy soha. Nem éreztem ilyet már nagyon régen. Csak... Lenivel.
E név gondolatára valamiféle izgatottság, és rajongás öntötte el az agyamat. A lány, aki őszintén kimondja, amit gondol, és nem köntörfalaz azért, mert én valaki vagyok. Az ő szemében mindannyian csak hétköznapi emberek vagyunk, és ezt mindannyian becsüljük benne.
- Hé Niall, hozzád beszélek! - Claire kapálózása rántott vissza a valóságba, ahogy kezeit a szemem előtt lóbálta.
- Bocsánat, kicsit elkalandoztam. - Mosolyogva ránéztem, de csak legyintett egyet. - Szerintem ideje lenne hazaindulnom, ha nem haragszol.
Haza kell mennem, most rögtön. A családom már nagyon vár, és... fel kell hívnom Lenit.

*** 

Anyát az infarktus kerülgette, amikor megmutattam neki újonnan szerzett tetoválásomat. Szerinte elég bénán fogok kinézni, ha majd annyi idős leszek, mint a nagymamám, és a kopott tetoválás ráncosodni kezd majd a kezemen. Meg sem próbáltam magyarázkodni - ez már megtörtént reggel, mikor közöltem, hová is megyek -, csak bólogatva tűrtem az anyáskodását, amit már annyira hiányoltam. Apa csak megrántotta a vállát, hogy neki mindegy.

Ebéd után újfent a laptopom előtt hasaltam, amin magam is meglepődtem, főleg amikor a twitter.com-ra kattintottam. Azt gondoltam magamban, hogy ezért ki kell nyírnom Oliviát - ő tehet róla, hogy már második napja az internet előtt töltök órákat, pedig eddig maximum egy héten egyszer kapcsoltam be a kis szürkét, és lehet, hogy ezzel még sokat is mondtam.

Nem hittem a szememnek. A követőim száma a 3000-et verdeste (!), és még a sokkhatás alatt visszagondoltam, hogy amikor a múlthéten néztem, valahogy 130 emberke körül mozgott - volt osztálytársak, lányok a suliból...
Aztán rájöttem, hogy valószínűleg amiatt a cikk miatt követnek ennyien, amit a napokban írtak rólam. Nem nehéz megtalálni a nevem alapján. Utálom az újságírókat!

Ha már itt voltam, rákerestem a fiúkra, és egy pár kattintással elkezdtem őket követni, bár szerintem feleslegesen, mert az elkövetkezendő időkben úgyis hamarabb fogom tudni mikor, hol és mit csinálnak, mint ahogy kiírnák a rajongóknak.

A második sokk akkor következett be, amikor az egyik - név szerint missNiallHoran - kitartó lány, aki már teleírta a falamat, egy cikket csatolt állapota mellé, mindezt nekem címezve. Kíváncsian kattintottam a megadott linkre, de amit ott találtam, arra késztetett, hogy levegőt is elfelejtsek venni.
Figyelmesen még egyszer átolvastam a bejegyzést, de az csak nem változott semmit.  

 

Niall Horan új barátnője?

A szőke bandatagot néhány perccel ezelőtt kapták lencsevégre, amint oldalán egy igazán csinos, szőke hajú lánnyal cseveg egy kis eldugott ír kávézóban.
Ki ez a lány? És mi köze van a fiúhoz?

Laptopom tetejét nagy lendülettel csaptam le, és a cigisdobozzal a kezemben vágtattam le az emeletről, miközben a telefont a fülemhez tartottam. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, a telefon nem csöngött tovább, helyét egy álmos hang vette át.
- Igen?
- Zayn, beszélhetnénk?

#letNiallsing !

Sziasztok!

Nem, még mindig nem részt hoztam, szidom is magam érte rendesen, de annyira nem sikerül megírnom. Ami nem azt jelenti, hogy szünet lesz vagy abbahagyom, mert ma este nekiállok írni, csak valahogy elhanyagoltam mostanában a blogot, és bepunnyadtam, és nehéz visszarázódni. De ígérem, most már sietni fogok!

Nem tudom, Ti mennyire vagytok tisztában a mostanában keringő pletykákkal - miszerint, Niallt szépen lassan ki akarják iktatni a bandából -, de engem ez borzasztóan felháborít. Azt sem tudom, hogy ez mennyire igaz, de ha egyszer már ennyien beszélnek róla, csak van valami valóság alapja, nem?

Most például ezt olvastam: 

"Napjaink egyik leghíresebb együttesének egyre jobban megy a szekere, folyamatosan turnéznak, rekordokat döntögetnek, és 2014-ig teljesen be vannak táblázva. Ám a sok siker mellett előbukkant egy probléma, amely feszültséget okoz a csapatban. 

A One Direction menedzsmentje egyre inkább feni a fogát Niall Horanre, folyamatosan azon dolgoznak, hogy kevesebbet kelljen nyilvánosság előtt szerepelnie. Eleinte csak olyan apróbb dolgokkal próbálkoztak, hogy lehalkították a mikrofonját, ám ezúttal már sokkal többről van szó, így van ok az aggodalomra. Legújabb terveik között az szerepel, hogy a fiú ne énekeljen, hanem gitárral kísérje a koncerteket.

Természetesen nem szabad elsőre hinni a pletykáknak, de annyi biztos, a többi bandatag nem fogja veszni hagyni a szőke szépfiút, minden erejükkel azon vannak, hogy megvédjék. A fentebb említett mikrofonos esetet végül úgy oldották meg, hogy a banda frontembere, Harry Styles kicserélte Niallal a mikrofont, valamint mikor a vezetőség olyan javaslatot tett, hogy egyik dalukban ne énekeljen a fiú, hanem csak gitározzon, Louis Tomlinson kijelentette, hogy akkor ő sem fog énekelni.

A rajongók sem ülnek a babérjaikon, rögtön akcióba léptek. A szépfiú megmentését Twitteren szorgalmazzák, ahol a #letniallsing címkét próbálják világtrenddé tenni, hogy felfigyeljen a vezetőség."

Forrás: http://starity.hu/magazin/28564-a-one-direction-menedzsmentje-kiiktatna-niallt/#ixzz1uJ5j4yqB

Szóval, igazából, ez amolyan "felháborodás-bejegyzés", mert szerintem nem én vagyok az egyedüli, aki ha teheti, nem fogja engedni, hogy Niallt kiszedjék a One Directionből... mert nélküle nem lenne ugyan az, de ezt jól tudja mindenki. 

 

És mint írtam, nem tudom mi igaz ebből, de szégyelje magát, aki azt mondja, hogy nem kéne énekelnie, mert nincs hangja! Mert most semmi rosszindulat, de ha már valakit annyira ki akarnak túrni onnan (HANG ALAPJÁN), akkor egyértelműen Louisra szavaznék, mert ha már ott tartunk, neki egyáltalán nem tetszik a hangja. És ezt most nem azért írom, hogy magamra haragítsam a Louis-fanokat, de a süket is hallja, hogy Niallnek sokkal jobb hangja van, és több mindent ki tud énekelni, ellentétben a másik fiúval. 

 

Nincs semmi bajom Louisval sem, sőt azt akarom, hogy ugyanolyan felállásban maradjanak, mint ahogyan anno elindultak,  de nekem ez a véleményem...

 

Tudom azt is, hogy ezzel a bejegyzéssel nem váltom meg a világot, és ha ez az egész igaz, nem változtatok rajta, de jól esik leírni, és ha már egy kicsit is tettem azért, hogy Niall maradjon, akkor nagyon büszke leszek magamra. 

És bocsánat, hogy ilyen hosszú voltam, de eléggé felhúzott a dolog!

xx, Sophie

Izémizé :D

Hahó!

Kezemben a sikeres érettségim :) Csak felugrottam, mert mindjárt festem a hajamat, este pedig bankett :D Köszönöm a hozzászólásokat, és bocsi a sietségért, de innen nem akarok elkésni:) Igyekszem az új résszel, hétfőn megpróbálom felrakni! ;) Addig is puszi, és örülök, hogy vagytok nekem :)

xx, Sophie

Tizedik

Sziasztok!

Rövid leszek, mert elég fáradt vagyok; köszönöm a likeokat, örülök annak, hogy már 15-18 körül mozog a "rendszeres olvasók" száma, attól független, hogy csak 6 feliratkozott emberke van:) 

A rész azért húzódott el ennyire - tudom, én tehetek róla -, mert hiába van millió ötletem, hogy mik kerüljenek bele a blogba, de amikor oda kerülök, hogy akkor most írok, semmi nem jut eszembe. Ezen próbálok változtatni, mert ennek nem lesz jó vége...

A következő rész biztos csak valamikor a jövőhéten kerül fel. Csütörtök - péntek szóbeli vizsgám van, szombaton bankett, vasárnap pedig táncévzáró. Ja, és közben még próbálok tanulni is.

És még valami: hoztam egy nagyon kicsi részletet, egy kialakuló történetből, és csak úgy mint a részről, erről is írjátok le mit gondoltok! Ha tetszik nektek, akkor folytatom :) 

Köszönöm, hogy elolvastad, és várom a véleményeket mindkét írással kapcsolatban! :)

xx, Sophie

everything looks better, when the sun goes down

Kedves Naplóm,

Születésnap...
Az ember életében egyfajta fordulópont. Egy olyan esemény, amit bár az öregedés miatt nem, de az ünneplés gondolata miatt - hogy ezen a bizonyos, számunkra varázslatosabb napon mindenki minket ünnepel - minden évben, újra meg újra izgatottan várunk.
De mi van akkor, ha már annyi születésnapod volt, hogy csak az elmúlt 26-ra emlékszel?

bejegyezte Raquel Navarro,

 Seattle, 2012. december 11.

10. 

(ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=c4BLVznuWnU)

Az este nyitva hagyott ablakom miatt tisztán hallottam, amint a közelben valamelyik kedves szomszédnak fűnyírózni támadt kedve. Nyűgösen fordultam át a másik oldalamra, és a párnát a fejemre akartam tenni, hogy legalább itt kialudhassam magam - ami a londoni nyüzsgés miatt mostanában nem igazán jött össze -, ám ahogy tapogatóztam egy másik párnáért, a kezem egy marok hajban akadt meg. Ijedten nyitottam ki szemeimet, és egy hangos "Cseszd meg" után újra normálisan kezdtem venni a levegőt.
Olivia csokoládébarna szemei pár centire tőlem engem vizsgáltak, és miután felfogtam ki fekszik mellettem, hatalmas lendülettel rávetettem magam, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg megfullad alattam.
- Mi a francot keresel itt?! - Legördültem róla, de még mindig hozzá bújva, kezeit szorongatva felé fordultam.
- Basszus Leni, meghíztál… - Arca elsápadt az előbbi levegőhiány miatt, de pár mély lélegzet után tekintetét rám szegezte. - Meglepetésnek szántam.
- Örülök, hogy itt vagy! Méghogy nem engednek el, mert vizsgázol...
- Mert az milyen meglepetés lett volna, ha bejelentem, hogy jövök? - Megforgatta a szemeit egy olyan "ne butáskodj, okosabb vagyok én annál" nézéssel. - Egyébként meg nem tűnt fel, hogy már a múlt héten levizsgáztam? - Próbált úgy csinálni, mint aki durcás, de hamar feladta, aztán elvigyorodott.


Álmosan haraptam bele a nutellás gofrimba, miközben türelmetlenül vártam, hogy Olivia lenyelje az utolsó falatot, ami a szájában van, és elkezdjen végre mesélni. Nem érdekelt, hogy szinte semmit nem tudok az osztálytársairól, vagy az egyetemről ahova jár, mindenre kíváncsi voltam, amiről az elmúlt két hónapban lemaradtam - igaz a legtöbb dologról már hallottam, de élőben akkor is más.
- A pszichológia vizsgám 89%-os lett, érted? Majdnem jeles! Majdnem. Csak ismersz, milyen vagyok... Kicsit sikerült összeveszni a gyakorlati oktatómmal. - Fekete hajának egy tincsét csavargatta ujjai között, miközben mesélt.
Persze, hogy ismertem. Szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Míg én hamar felkapom a vizet, érzékenyebb és sértődékeny vagyok, addig ő türelmesebb, és nehezen lehet kihozni a sodrából - szóval, ha ő veszekszik, az már régen rossz.
- Mi történt? - Elvettem még egy gofrit, és egy jó nagy adag nutellát kentem rá.
- Mr. Seidel meggyanúsított, hogy az összes feladatot Elizabethről másoltam, aki – megjegyzem – sokkal rosszabbat írt nálam. Mindent, amit a lapra írtam, el kellett mondanom szóban, és érvekkel alátámasztani, hogy tényleg elhiggye, hogy nem én voltam az, aki másolt. Elhiheted, milyen kínos volt. A lényeg, hogy amiatt az idióta kopasz miatt egy jeggyel rosszabbat kaptam.
- Az szívás - húztam a számat. Szegény lány egyszer belerokkan abba a sok tanulásba. - Voltál már otthon?
- Persze, már este hazaértem. Látnod kellett volna anyu arcát, amikor meglátott! - Felnevetett, és elindult a hűtő felé. - Narancslé vagy kóla?
- Kóla! Egyébként, mit szeretnél ma csinálni?
- Hogy mit? Felmegyünk a szobádba, és minden lehető dolgot elmesélsz nekem! Egyébként, anyu megkért rá, hogy vigyelek haza látogatóba, szóval nálunk vacsorázunk. Szeretnének már látni! - Egy kacsintás kíséretében elindult az emeletre.

***

Pulóverem zsebéből a fülhallgatómat szedtem elő, miközben a kezemben tartott telefonon a zenéim között keresgéltem. Kényelmesen felraktam a lábaimat a mellettem üresen árválkodó ülésre, ami úgy tűnt, nem fog kelleni senkinek. Fekete sapkámat a fejemre húztam, és próbáltam úgy csinálni, hogy a körülöttem lévő emberek a lehető legkevesebbet lássák belőlem. Reggel a legátlagosabb ruháimat húztam fel, így egy kopott fehér póló, és egy szürke melegítőnadrág volt rajtam. Minél átlagosabb, annál kevesebb az esélye, hogy felismernek.
A zenelejátszón elindult Ed Sheeran legújabb lemeze, de a várt hatás elmaradt: cseppet sem lettem nyugodtabb.
Szemeim előtt újra meg újra a múlt éjjel játszódott le, és ahogy Leni elgyötört arca jelent meg előttem, ismeretlen érzés kerített hatalmába. Ahogy ott aludt a karjaim között, és az arcára néztem, csak arra tudtam gondolni, hogy kinek tudna ártani ez a lány? Mivel érdemelte ki, hogy így felforgassák az életét? Mert bár mi már megszoktuk, hogy minden pillanatban kamerák és fotósok vesznek körül, ez egy "átlagos" embernek elég zavaró lehet.
Tudtam, hogy nem tudok ellene sok mindent tenni, mert hiába szóltunk Paulnak a történtek miatt, egy cetliből és egy feltört ajtóból nem kezdhetnek el nyomozni.
De ugyanakkor azt is tudtam, nem hagyhatom, hogy ennek a lánynak baja essen.

***

Olivia teljesen kiakadt, amikor elmeséltem neki a betöréses incidenst, de próbáltam azzal nyugtatni - és valamilyen szinten saját magamat is -, hogy valószínűleg csak egy idióta fanatikus, aki halálosan szerelmes valamelyik fiúba. Máskülönben miért akarnának "eltávolítani" mellőlük?
 Felvázoltam neki a tetoválásról szóló elméletemet is, és úgy határoztunk, hogy minél hamarabb, annál jobb; még mielőtt meggondolnám magam, holnap bemegyünk a központba, és keresünk egy szalont.

Az egész napot meséléssel, a laptopom előtt elterülve töltöttük. Oli ráébresztett, hogy hiába ismerem a fiúkat, még egyetlen számukat sem hallottam. Így tennünk kellett az ellen, hogy valami szégyenletes helyzetbe kerüljek emiatt. Ebben az egészben az volt a leggázabb, hogy mint kiderült, a tengerentúlon tartózkodó barátnőm többet tudott róluk, mint én.
Állítom, az összes videót megnéztük róluk, ami csak fent volt az interneten, de Olivia kitartóan hajtogatta, hogy ez csak egy pár darab volt, és az istenért sem akarta abbahagyni. Kezdve az X-Faktoros meghallgatásuktól - mert azt is időközben tudtam meg, hogy ott tűntek fel először - egészen a mostanában készült koncertfelvételekig. Kezdtem azt érezni, hogy valamelyik fiú esetleg bejön neki, és úgy próbálja beállítani, hogy azért csináltuk mindezt, hogy ne legyek annyira tudatlan. Na persze.

Délután 5 körül a gépem bemondta az unalmast, és - hála a jó istennek - lemerült. Eddig Olivia hihetetlen lelkesedése miatt egy mukkot sem mertem szólni, csak csöndben tűrtem, de amikor kikapcsolt a gép, magamban elmondtam egy gyors imát. Úgy éreztem, hogy ha még negyed óráig bámulnom kellett volna a fiúkat, kifolyt volna a szemem.

Így, miután teljesen kifáradtunk a semmittevésben - konkrétan egész nap az ágyon feküdtünk! -, Olivia hazaindult, én pedig elvonultam készülődni, hogy 8-ra biztosan odaérjek hozzájuk. A megszokott zuhanyzás helyett most legalább fél óráig feküdtem a forró vízzel teli kádban, ami nagyon jól esett. A zuhanyzásról valahogy mindig az jut eszembe, hogy nincs időm rendesen fürdeni, mert sietnem kell.
Mivel csak otthon leszünk, nem éreztem szükségét a kiöltözésnek, de azért a farmerem és atlétám mellé felhúztam egy szolíd magas talpú szandált. Hajamat felkontyoltam, és egy leheletnyi sminket tettem csak fel. Miután mindennel kész voltam, leültem apához a nappaliba, és vártam, hogy végre elindulhassak.

***

Apró bökdösésre ébredtem, de először azt hittem, csak álmodok. Ám amikor még egyszer megéreztem a kezeket a vállamon, lassan kinyitottam a szemem, és az illető irányába fordultam. Egy körülbelül velem egy magas, szőke hajú lány mosolygott előttem. Fehér rövidnadrágot, rózsaszín felsőt és egy blézert viselt. Szemeim elkerekedtek öltözéke láttán - nincs egy kicsit lengén öltözve? Tekintve, hogy Írországba tartunk... Aztán "nem az én dolgom" alapon megrántottam a vállamat, és visszatértem arca tanulmányozásához. Szemein nem láttam jelét semmilyen féle szemfestéknek, bár ki tudja!? A mai lányok... Ezzel ellentétben száján kihívó vörös rúzs pompázott. Ha összességében vesszük kinézetét, olyan fajta, akit lehet, hogy el tudnék magam mellett viselni.
- Segíthetek? - Hangom álmosan csengett, majd hogy ne tűnjek olyan udvariatlannak, lábaimat lepakoltam a mellettem elhelyezkedő székről, és sapkámat megigazítva egy mosolyt erőltettem arcomra.
- Lehetne egy közös képet…? - Félénken mosolygott, miközben válltáskájából előszedett egy fényképezőgépet. - A nevem Claire Thompson.

Kilencedik

Sziasztok! <3

Őszintén, meglepett a szavazás eredménye, a legtöbb szavazatott Harry kapta (de azért Niall is ottvan a célban) :D Végülis, csak azért lepett meg, mert ha külsősként olvasnám a blogot, akkor a leírtak alapján Niall vagy Zayn lenne a legesélyesebb, de úgy látom, Harryt szeretnétek ;) Mindegy, nem árulok el semmit :D

Tényleg csak 6-an olvastátok el az utóbbi bejegyzést?:/ Azért kicsit többre számítottunk, tekintve arra, hogy szerintem tök jól sikerült Katie "novellája". Mindegy, ez az én véleményem, nem erőltetek rá senkire semmit.

Itt az új rész, és csak annyit árulok el, hogy attól függetlenül, mert 2-3 rész erejéig nem fognak sokat szerepelni benne a fiúk, próbálom továbbra is elfogadhatóan megírni, és azért a következő részben történni fog izgalmasabb dolog is ;)

Ennyit szerettem volna, a következő rész nem tudom mikor lesz fent, a hét vége felé igyekszem hozni, mert a jövő hetem elég rohanós lesz a szóbeli érettségim miatt, és arra még tanulnom is kell, mert eddig csak húztam-halasztottam.

Tehát, itt a kilencedik, kellemes olvasást, és várom a véleményeket! :)

xx, Sophie

9.

Nialltől megtudtam, hogy a fiúk is hazalátogatnak a napokban, és hogy ő holnap reggel száll fel arra a gépre, ami hazarepíti a családjához Mullingar-be. Nagy ígérgetések után - miszerint legalább egyszer beszélek velük telefonon, amíg vissza nem jövünk Londonba -, 6 óra után nem sokkal lelépett azzal az indokkal, hogy még neki is van pár elintéznivalója, és a cuccai sem lesznek bepakolva, ha tovább marad.

Így amikor magamra hagyott, egyszerűen nem tudtam egyhelyben megülni a seggemen, és azzal kezdtem a nagy rendrakást, hogy küldtem egy üzenetet a tulajnak - akitől bérlem a lakást - a záram állapota miatt. Nem sokkal később válaszolt is, hogy ne aggódjak; a reggeli órák folyamán kicserélteti, nyugodtan utazzak haza. Szájhúzogatva, de végül is rábólintottam. Csak nem reggel fognak betörni…újra.
Totálisan felpörögtem - zárt ajtók ide, vagy oda -, és nem tudtam, hogy ez annak köszönhető-e, hogy végre hazamehetek pár napra, vagy annak, hogy kialudtam magam, és feltöltődtem energiával - bár azt hiszem, mind a két dolog közrejátszott.

Felszedegettem a nagyobb üvegszilánkokat az egykori poharam maradványaiból, de "fő a biztonság" alapon át is porszívóztam az egész lakást. A szemetet levittem, és próbáltam mindent a helyére rakni, hogy majd amikor visszatérek, olyan legyen minden, mintha nem történt volna semmi. A bőröndökből kipakoltam - mert ugye előző este szinte az összes ruhámat kiszedtem a szekrényből -, és próbáltam csak a legszükségesebb dolgokat visszarakni, amikre szükségem lehet az elkövetkezendő napokban, de így is 2 nagy pakkom lett. Miután a ruháim a helyükön voltak, és a lakás is elfogadható állapotba került, a telefonomért nyúltam, hogy értesítsem Olit a látogatásomról.

Elfeledkeztem arról, hogy reggel 7 óra van, így a barátnőm még valószínűleg mélyen aludhat. Nyugodt szívvel tárcsáztam azt a számot, amit egyébként már kívülről fújok.

- Leni... - Olivia nyűgös hangja csak még jobban buzdított arra, hogy minél hamarabb otthon legyek.
- Basszus, megint felébresztettelek, ne haragudj! Csak annyira boldog vagyok! Mármint dehogy, nem vagyok boldog! - Szörnyülködve rázogattam a fejemet jobbra-balra, és így vártam, hogy értelmesen tudjam folytatni. - Tisztára fel vagyok pörögve.
- Történt valami? - Hiába az álmosság, és a nem tudom hány ezer kilométer, ami köztünk volt jelen pillanatban, Olivia érdeklődően tette fel a kérdést.
- Nem lényeges! Mármint, majd elmesélem... De ami most a leglényegesebb dolog, hogy hazamegyek látogatóba! Végre ennyi idő után, már annyira hiányzik a...
- Kislány, Franciaországban vagyok, rémlik? - Hangja visszarántott az előbbi lelkesedésemből, és majdhogynem sírásra kezdett görbülni a szám.
- Muszáj hazajönnöd! Annyira régen találkoztunk - csattantam fel.
- Tudom, és el sem hiszed, mennyire elegem van már itt mindenből, de most nem tudok csak úgy hazarepülni.
- Tavaszi szünet ott is létezik, nem? Ha egy pár nappal hamarabb kezded, fel sem tűnik senkinek, hogy nem vagy ott... - Az agyam gyorsan kezdett kattogni, és mindenféle dolgok jutottak eszembe, csak hogy a rég nem látott barátnőmmel végre találkozhassak.
- A nyakamon a vizsgaidőszak, Leni. Te is tudod, hogy ez milyen fontos nekem. - Csalódottan hajtottam fejemet a térdeimre, és egy hangosat sóhajtottam, hogy feltűnjön neki: nem, nagyon nem tetszik ez a megoldás!
- Tudom, és megértem... Hiányzol, Oli!
Igazából megfordult a fejemben, hogy nem olyan egyszerű onnan a "világ másik oldaláról" - mert, hogy én így hívtam, ő meg mindig csak kinevetett - hazajönni, sőt egy csettintésemre nem is fog tudni, de attól még rosszul esett. Igaza is volt: ha valamit el akar érni a későbbiekben, tanulnia kell, és nem holmiféle barátnő dolgokkal foglalkoznia.
- Te is nekem! És olyan rosszul érzem magam emiatt, de ez most a legfontosabb! - Hangosat sóhajtott. - Egyébként tudják otthon, hogy nemsokára őket fogod idegesíteni?
- Haha, baromi vicces vagy. Amúgy nem. Úgy tudják, hogy egy perc szabadidőm sincs. Szóval ez elég nagy meglepetés lesz...
- Képzelem - ásított. - Most lerakom, szeretnék még egy kicsit aludni. Tudod, veled ellentétben én csinálok is valamit.
- Khm, szerintem ezt te sem gondoltad komolyan - nevettünk fel egyszerre. - Hívj, amint lesz időd a tengerentúli barátnődre.
- Persze, mindenképpen! Na, jó legyél, szeretlek!
- További jó alvást! - mosolyogtam meg a vonal végén szenvedő lányt. - Én is téged!

A vonal bontása után szépen lassan szedelőzködni kezdtem, átnéztem még egyszer, hogy biztosan elpakoltam-e minden szükséges dolgot. Miután teljesen készen álltam az indulásra, a cuccokkal elindultam lefelé a parkolóig. Elég hülyén festhettem: minden lépcsőfordulóban megálltam, és egyik bőröndömet a másik után felváltva rakosgatva, negyed óra szenvedés után megtettem az - amúgy 5 perces - utat a kocsimig.

A forgalom korán reggel lévén nagyjából elviselhető volt, így az autópályán rendes tempóban tudtam haladni, egészen Manchesterig, ahol legalább 1 teljes órát álltam a dugóban valami közúti balesett miatt. Várakozásomban megint csak szeretett pendriveom és a rádió tartott életben. Na meg az, hogy nemsokára otthon leszek.
11 óra előtt nem sokkal végre áthaladtam a „Welcome to Blackburn” táblácska mellett, ami jelezte, hogy megérkeztem szülővárosomba.

Blackburn eredeti neve a város alapításakor Blacheborne volt, ezt a későbbiekben egyszerűsítették mostani nevére. A város híres textilgyártásáról, és azt lehet mondani, hogy a legtöbb család ebből élt meg egész életében - habár ez a mesterség egyre fakul, és rövid időn belül csak a gyárakban fog fennmaradni a rohamosan fejlődő technika miatt.
Itt található még az a 3200 fős jégpálya aréna is, ami otthont ad a Blackburn Hawks és a Lancashire Raptors hokicsapatának.

Vidámságom egyre csak nőtt, ahogy befordultam a mi utcánkba, és leparkoltam a rég nem látott ház előtt. Az előkertben nyíltak a tavaszi virágok, és éreztem a frissen vágott fű illatát, amit annyira szerettem. Meg mertem volna rá esküdni, hogy apa reggel füvet nyírt.
Kipattantam a kocsiból és a bejárati ajtót óvatosan kinyitva beléptem a lakásba.
Makulátlan rend volt, mint mindig. Anya jellegzetes takarítás-mániája sokszor már az őrületbe kergetett, de nem csak engem, hanem apát is. Nem volt elég neki, hogy a munkahelyén - ahol napi 8 órát töltött az idős betegek mellett - és utána egész délután a kertben tevékenykedett, igyekezett úgy beosztani az idejét, hogy apa elé minden nap főtt étel kerüljön, és a nem kicsi lakásunkban is tisztaság és rend uralkodjon. Tudtam, hogy ha meglátja a bőröndömbe "behajtogatott" ruhákat, a sírógörcs fogja kerülgetni. Hát, soha nem a rendrakásomról voltam híres.
Elindultam a konyha felé, mert az illatok és a zajok alapján anyu éppen a vacsorát készítette. A rádió halkan szólt a háttérben, miközben ő az aktuális dalt dúdolgatta. Nekem háttal állt a gáztűzhely előtt, az egyik kezében fakanállal, a másikban egy sótartóval. Megvártam, míg lerakja a fűszert a konyhapultra - félő lett volna, hogy ijedtségében kiejti a kezéből, ha megszólalok, azt pedig végképp nem akartam, hogy megint neki álljon a takarításnak.

- Meglepetés! - Egy nagyot ordítottam, mire anya összerezdült, és mint aki nem hisz a fülének, csak lassan fordult meg.
- Kislányom?! - Annyira hiányzott már a hangja! A telefon nem ugyanaz...
Arcáról sütött a meglepettség, mert nem számított rá, hogy csak úgy beállítok. Beszéltünk róla ugyan - még mielőtt a fiúknak kezdtem volna dolgozni -, hogy haza szeretnék jönni pár napra, de az időpont kérdéses volt.
Megindultam felé, majd a nyakába vetettem magam, és mikor kezdte felfogni, hogy tényleg én vagyok az, karjait szorosan körém fonta.
- Hiányoztál - suttogtam bele a nyakába, mire anyu elkezdte simogatni a hátamat.
- Te is nekem, Kicsikém! - Szipogásából arra következtettem, hogy épp annyira örül a viszontlátásnak, mint én. - Miért nem szóltál, hogy jössz? A kedvencedet készítettem volna ebédre. - Lassan kibontakoztam öleléséből, hogy úgy válaszoljak neki:
- Meglepetésnek szántam.
- Hát, sikerült jól meglepned - szemeit törölgetve mosolyodott el, majd az emelet felé fordította fejét. - David, lejönnél egy percre?

Megismertem apa hangos trappolását, amint a lépcsőn jött le. Először bosszúsan nézett anyára, hogy megint miért kell megszakítani a meccsnézést - sejtettem, hogy erről van szó -, majd amikor a konyhába belépve meglátott, a grimasz eltűnt az arcáról, és szélesen mosolyogva közelebb jött, hogy megöleljen.
- Hát te? Na, nem mintha nem hiányoztál volna! - Apu soha sem volt az az érzelgős fajta, de tudtam, boldog, amiért itt vagyok.
- Majd ebéd után mindent elmesélek részletesen, jó? Csak már nagyon éhes vagyok. - Korgó hasamat mutogatva fordultam anyu felé, aki figyelmét ismét az ebédnek szentelte, hogy minél előbb ehessünk.
- Persze, mindent a maga idejében. Segítesz megteríteni?

Gyümölcsleves és sajttal töltött pulykamell volt ebédre, sült krumplival és salátával. Igazából mindegy, mit főzött anya, mert nem voltunk válogatósak: apával hálásan elfogyasztottunk mindent. Persze, egyikük sem várta meg, míg megebédelünk, mert már az asztalnál rámparancsoltak, hogy meséljek el mindent, ami az elmúlt 2 hónapban történt, de számítottam is rá.
Nagyvonalakban próbáltam mindenről mesélni, hogy milyen ott az élet, miket csinálok, vannak-e már barátaim... Anya külön kihangsúlyozta, hogy reméli, nem minden nap gyorskajáldában eszek, hanem főzök is azért néha. Megnyugtattam, hogy egy héten legalább 3-szor veszem a fáradtságot a főzésre, és hogy igyekszem ezt majd fokozatosan növelni - bár amíg a fiúkkal leszek a turnén, erre nemigen lesz lehetőségem.
Részletes beszámolót kértek az újonnan szerzett barátaimról - név szerint mind az 5 fiúról -, én pedig készségesen magyaráztam az elmúlt napok eseményeit. Ezért esett meg az, hogy míg az eddigi 2 hónapom eseményeit fél óra alatt letudtam, addig a One Directionről, és a velük járó feladatokról rengeteget beszéltem. Nem szóltak, hogy fárasztó vagyok, vagy hagyjam abba, így csak dőltek belőlem a szavak, és rendíthetetlenül beszéltem.
Amikor a turnét hoztam szóba, anyun láttam az elkeseredettséget, hogy megint mennyi ideig nem találkozunk, de apa lerendezte annyival, hogy "Felnőtt már, szüksége van a tapasztalatokra." Valamennyire én is így gondoltam.

Az idő csak úgy repült, így amikor felálltunk az ebédlőasztaltól, már délután 4 óra is elmúlt. Kiültünk a hátsó udvarra egy doboz fagyi kíséretében, és ott folytattuk a beszélgetést, de most inkább ők meséltek nekem. Anya arról, hogy mennyire hiányzok, és milyen csendes a ház, amióta elmentem. Elmondása szerint a szomszédok kitartóan érdeklődnek hollétemről, és nem győzi mondani, hogy az ő - már nem is olyan kicsi - lánya Londonban tartózkodik. Mesélt arról is, hogy az egyre csak javuló időjárás miatt egyre többet lehet a kertben, aminek nagyon örül. Apa inkább a meccsről, meg mindenféle lényegtelen dologról hablatyolt, de nem akartam megsérteni, szóval továbbra is vigyorogva bólogattam össze-vissza, és néha közbeszóltam, mert nem akartam letörni lelkesedését.

Mikor elkezdett sötétedni, bevonultunk a nappaliba, és fáradtságra hivatkozva felmentem a szobámba. Semmit sem változott, mióta elmentem. Talán csak annyit, hogy anya megunta nézni a rendetlenséget, amit hagytam magam után, és kitakarított. Friss illat lengte körbe a szobát, ami a friss ágyneműnek is köszönhető volt - mintha anya megérezte volna, hogy szükségem lehet rá mostanában. Az üresen álló, egy két képet birtokló szekrényemhez léptem, ahova apa nem olyan rég tette a bőröndjeimet. Kihalásztam belőle egy nagyobb pólót, amit alvásra használtam, és a fürdéshez szükséges dolgaimmal elvonultam a fürdőszobába.
A tényleges fáradtságom miatt hamar elkészültem, majd bemásztam az ágyamba. Még egyszer átgondoltam a mai nap történéseit, és egy boldog mosollyal az arcomon lehajtottam fejemet a párnára.

Novella & Díj

Sziasztok!

Úúú, annyira boldog vagyok! És ez nagy részben Nektek köszönhető ;)

Nagyon jól estek a hozzászólások a fejezethez! Főleg azoktól, akiktől nem hittem volna, hogy kapok véleményt, és akiket már jól ismernek a blogspoton vagy a neonon.

Jól esik, hogy tényleg leírjátok amit gondoltok, és nem csak annyit írtok, "hogy tetszett, folytasd".

És képzeljétek, megkaptam életem első díját! *-* 

Things to do:

- Tedd ki a képet. kész!

- Köszönd meg. köszönöm snuggly! :) örök hálám üldözni fog :D [Vedd úgy, hogy visszaküldtem!]

- Küldd tovább.

• FantasyGirl: http://betterwithniall.blogspot.com/
• Donnacsi http://1derfullife.freeblog.hu/
• Sophie http://one-direction-story-by-sophie.blog.neon.hu/
• Angel remember-forever-angel.blogspot.hu

 

- Értesítsd őket. azonnal ;)

És egy kis meglepetés, amíg nem jön az új rész:

Ez egy kis novella szerűség, amit Bétám, Katie írt. 

Mi történt volna, ha a dolgok másképp alakulnak?

(A véleményeket sok szeretettel várjuk, és nem csak én, hanem Katie is! ;)

xx, Sophie

***

What if...?

- Erkély?
Bólintottam, és elindultam.

Jól esett egy kis nyugi és friss levegő azok után, hogy odabent folyamatosan ugráltunk, meg persze az alkohol is megdobta már a fejemet. A kis asztal két, egymással szemben lévő székére ültünk. Rágyújtottam, aztán továbbadtam a gyújtót.
- Sosem tetszett, ha egy lány cigizik.
- Sosem érdekelt, hogy mit gondolnak mások. Tudom, hogy rossz szokás, tudom, hogy káros az egészségre, és tudom, hogy nem áll jól, de valamiért mégis... – Mintha csak Oliviát hallanám, ahogy éppen a leszokásra buzdít.
- …megnyugtat. Tudom! – Majdnem egy percig nem szóltunk egymáshoz, csak hosszúkat szívtunk a cigiből. Ő törte meg a csendet: - Most éppen mi izgatott fel ennyire?
- Fázom!
- Ne terelj!
- Tényleg fázom! – pattantam fel a székből és indultam volna egy pulcsiért, de Zayn széttárta a kezeit, és hívogatóan legyintett a hátára terített pléd alá. Elnyomtam a cigimet, és odahúztam mellé a székemet. - Válaszolva a kérdésedre: ez most nem a megnyugtató-féle volt, inkább a buli tartozéka – néztem rá komolyságot színlelve, de aztán elnevettem magam. Ő pedig folytatta a kérdezősködést:
- Biztos nem Niall közelsége zavart meg ennyire? – Húzogatta a szemöldökét. Ezt utálom. Carlie is mindig ezt csinálja, ha valami fiús téma kerül szóba köztünk.
- Te miről beszélsz? – Tudni kell rólam, hogy nem vagyok olyan jó színész, mint amilyen jó szeretnék lenni.
- Ugyan, Leni! Már mindenki észrevette. Akárhányszor ránézel, elmosolyodsz. – Már megint azt csinálja a szemöldökével.
Te jó ég! Ennyire feltűnő lenne? De mi is? Még én sem tudom, mit érzek. Csak aranyosnak találom. A szomszéd srácra emlékeztet még kiskoromból. Ethan. Évekig ő volt a legjobb barátom, de mikor az anyukája újból férjhez ment, Bulgáriába költöztek. (Ilyen ország tényleg létezik!?) Így az általános iskola után teljesen megszakadt köztünk a kapcsolat. Ezután került a képbe Olivia.
- Emlékeztet valakire… - mosolyogtam még mindig arra a kedves kisfiúra gondolva.
- Lehetek őszinte?
- Persze!
- Reméltem, hogy rosszul látjuk a dolgot.

Kezdett kellemetlen lenni, hogy kb. 10 centi van a fejeink között. Valahogy éreztem, hogy most a „tetszel nekem” rész fog következni, és ettől zavarba is jöttem, de természetesen minden erőmmel próbáltam leplezni ezt.
- Miért is? – Úgy kérdezem, mintha nem tudnám a választ. „Tetszel.” Mondd már ki! Direkt csinálja. Mondjuk fiú. Ráadásul ő Zayn, a nagy csajozós. Tudja, hogyan kell az ujja köré csavarni a lányokat. Vagy most csak szivat, és mindjárt koppanok egy nagyot…
Is this really happening? Csókolózunk. Én itt nagyban elmerülök a gondolataimban, ő meg egyszer csak megcsókol. Már majdnem felháborodva ellöktem magamtól, mikor a kezeit a derekamra csúsztatta, és ettől elgyengültem.
- Hé, ti ott! – szólalt meg egy hang az ajtóból, mire szétugrottunk. – Tegyétek le Niall-t, és tipli aludni! – Liam kiabált rá Harry-re és Louis-ra, akik éppen a szöszit hintáztatták a kezeinél és a lábainál fogva. – Délután interjú, hogy fogunk így kinézni!? – majd az ajtón kihajolva folytatta: - Leni, a Zayn melletti szobában megágyaztam neked. Kérlek, feküdjetek le ti is, én intézem a kölyköket – intett hátra a fejével az egymást kergető fiúkra egy erőltetett mosollyal az arcán, majd a hálók felé irányította őket.
Oltári nagy mázlink volt! Zavaromban rá se mertem nézni Zayn-re. Csak felálltam és toporogtam ott, mintha nem tudnám, merre menjek.
- Leni… - Halkan szólt hozzám, de én csak felkaptam a gyújtóm, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Kicsit még mindig szédelegtem, nem voltam teljesen magamnál. Megmostam az arcomat, majd a lehajtott wc tetejére ültem és az arcomat a tenyerembe fúrva elgondolkodtam egy kicsit. Mi a frászt csinálok? Csak pár napja ismerem őket. Ki tudja, meddig fogunk még együtt dolgozni. Én meg rögtön megadom magam az egyiknek!? De sajnos be kell vallanom, hogy jól esett. Mostanában se időm, se lehetőségem nem adódott pasikkal „úgy” ismerkedni. És hát Zayn…
Felpattantam, mielőtt még tovább gondolkodom a dolgon, de rossz ötletnek bizonyult. Úgy megszédültem, hogy el is estem. A fejem tompán koppant a fürdőszoba szőnyegén, és valószínűleg elvesztettem az eszméletemet. Pár perccel később egy ágyban tértem magamhoz. Körülnéztem a szobában, amit a folyosó fénye világított be halványan, de nem láttam senkit. Azt hittem, már otthon vagyok, úgyhogy visszacsuktam a szemem, de pár pillanat múlva valaki leült mellém az ágyra.
- Leni, jól vagy?
Megmagyarázhatatlan, hogy milyen felindulásból, de miután kinyitottam a szemem, és megláttam a tetkós srácot, megcsókoltam. Aztán…

Már kelt fel a nap, de a ház még csendes volt. Ott feküdtünk egymás mellett, de egyikünk sem tudott megszólalni. Magamban realizáltam a helyzetet: a hotelban vagyok, és egy fiú szuszog mellettem. Nem hiszem el! Oli ki fog akadni. Nem bírok tovább itt maradni! Némán felálltam, összeszedtem a ruháimat a földről, és csak ennyit mondtam suttogva:
- Senki nem tudhatja meg!
Aztán lábujjhegyen áttipegtem a folyosón, és egy betörőt megszégyenítő módon kislisszantam az ajtón.

Nyolcadik

Sziasztok!

Most nem rizsázok, csak annyit szeretnék kérni, hogy mivel nem írtam még ilyen "érzelgős" részt, írjátok le a véleményeteket! 

Tényleg, nagyon kíváncsi vagyok! :D

Köszönöm a hozzászolásokat, és a likeokat, és, hogy már ennyien szavaztatok! <3

És még azt szeretném: írjátok le azt is, hogy ebből a részből, melyik volt a kedvenc mondatotok :D Azon gondolkodtam, hogy ne legyen semennyire sem unalmas a blog, mindig fel fogok tenni egy-egy kérést/kérdést, és ez az első :D Csak őszintén ;D

Köszönöm, hogy elolvastad, kellemes olvasást!

xx, Sophie

8.

 

 

nothing's fine I'm torn

- Mit keresel itt? - A hangom furcsán, kicsit cinikusan hallatszott, ahogy elhagyta a számat. Gyűlölködve néztem az előttem álló fiúra, pedig ő aztán végképp nem tehetett semmiről. Talán csak így akartam elijeszteni magamtól.

- Nem hagyom, hogy elmenj! Egyikünk sem!

- Nézd, én tényleg nem ilyen életet akarok! - Idegesen beletúrtam a könnyeknek és a padlón való szenvedésnek köszönhetően már amúgy is kócos hajamba, és lecsuktam a szemeimet. - Utálom ezt az egészet! Hogy csak egy kicsit is hittem benne, hogy végre minden rendbe jöhet. Kapok egy jól fizető állást, remek munkatársakkal, nem kell magam agyondolgozni, tudnám szeretni, amit csinálok, ki tudom fizetni a számlákat... Még mit nem!

- Ez az élet ilyen, Leni. Tudtad, mit vállalsz, amikor aláírtad azokat a rohadt papírokat! - Soha nem hallottam még így beszélni – talán a pár napos ismeretség miatt!? -, sőt, ő volt a legcsendesebb mind közül. Visszahúzódó, ám van önálló véleménye, mégis nyugodt, és nem egy veszekedős fajta. Aki a légynek sem tudna ártani, és akit emiatt mindenki annyira félt.

- Persze, hogy tudtam! - csattantam fel, és mérgesen ránéztem. Teljesen össze voltam zavarodva, és a felét sem gondoltam át annak, amit kimondtam. - Sőt, azt is tudtam, hogy előbb vagy utóbb nyilvánosságra kerül a nevem, és miegymás. De nem erre számítottam... Hogy arra érek haza, hogy valaki feltörte a lakásomat, és megfenyegetett, csak mert veletek vagyok?! - Mondandóm végére egyre halkabb lettem, és az utolsó szavakat alig hallhatóan, rekedten erőltettem ki magamból. - Mi lesz később? Kinyírnak, mert egy kocsiban ülök valamelyikőtökkel? - vicsorogtam.

Kedvem lett volna tovább rongálni a poharakat, vagy jó nagyokat rugdosni a falba, de tudtam, hogy azzal csak még kevesebb berendezési tárgyam maradna, és valószínűleg mehetnék a sürgősségire gipszeltetni.
Csak állt előttem, arcvonásait már rég visszarendezte normálisra, és a mindig nyugtató kék szemeivel egyenesen az arcomat bámulta. Szép látványt nyújthattam - kócosan, kisírt szemekkel, szipogva.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz! Holnap hívunk valakit, aki megcsinálja az ajtódat, összepakolunk, és minden olyan lesz, mint azelőtt.

- Hát tényleg nem érted? Semmi sincs rendben! Jelen pillanatban leszarom, hogy mennyire okádékul néz ki a lakás! Itt nem lesz semmi sem rendben! - Kezemet a mellkasomra téve ziháltam.

Legbelül úgy éreztem, hogy apró darabokban vagyok, és azok a darabok valahol az agyam és a szívem között lebegnek a semmiben.
Nem csak amiatt, ami az előző órákban történt, hanem úgy mostanában. Egyedül éreztem magam a családom és Olivia nélkül - ezért is örültem annyira, amikor kiderült, hogy dolgozhatok. Addig sem kellett foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik szépen lassan kezdtek felemészteni belülről.
London gyönyörű hely, de semmit nem ér, ha nincs kivel megosztanod az érzéseidet és a gondolataidat.
 
Képzeld el, hogy egy puccos családban élsz, gazdag emberek vesznek körül. Mindened megvan, amiről más ember álmodni sem mer. Luxusautók, jobbnál jobb ruhák, egy szóval: minden. De ez csak a felszín. Mert hiába van meg mindened, ha belül üres vagy. Nincs olyan, akinek igazából elmesélhetnéd azt, hogy mi bánt, vagy hogy éppen minek örülsz...
Mert hiába a telefon és az internet, én valahogy így éreztem.

Így amikor két ölelő kezet éreztem a hátamon összekulcsolódni, levegőt is elfelejtettem venni. A szívem eszeveszett lüktetésbe kezdett, és nem értettem a fiút. Még nehezebbé akarja tenni azt a pillanatot, amikor majd kilépek az ajtón, és nem nézek vissza?

- Niall, kérlek, ne csináld ezt! – Próbáltam összeszedni magam, miközben a fiú karjai egyre szorosabban ölelték körbe testemet.

- Ne beszélj! - parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon.

Ahogy a hátamat simogatta, kezdtem egyre jobban fáradt lenni - de nem testileg, inkább szellemileg éreztem úgy, hogy kimerültem. Tudtam, hogy ezt később meg fogom bánni, de nem tudtam magamnak megálljt parancsolni, így ahelyett, hogy eltávolodtam volna a szőke fiútól, még jobban belefúrtam a fejemet a pulóverébe, és kezeimmel elkezdtem szorítani a derekát.
Éreztem, ahogyan kezeit a térdem alá téve óvatosan felemel, és elindul velem a háló felé. Az ágyon sem engedett el - az ölébe húzva szorosabban átkarolt, és betakart mindkettőnket. Fejemet a mellkasára hajtottam, és a külvilágot kizárva szépen lassan elnyomott az álom.



- Anya? Carlie megette az összes epres szuflét! - Durcásan levágtam magam a kanapéra, és szúrósan néztem az előbb említettre, de az halál nyugodtan lapozgatta tovább az ölében lévő magazint.
- Gyerekek, ne csináljátok már! Két tepsivel sütöttem, nem igaz, hogy már elfogyott! - Anya nekitámaszkodott az ajtófélfának, és mosolygósan járatta köztünk szemeit.
Ruhája koszosan vette körbe testét, az arcán izzadságcseppeket véltem felfedezni. Imádott a kertben lenni, képes volt az egész napját ott tölteni. Ásott, kapált, virágokat ültetett, vagy éppen locsolta azokat; attól függően, hogy milyen volt az időjárás.
- Nem is ettem olyan sokat! - Carlie megelégelte az árulkodást, és dühösen felállt előző pozíciójából. Szemeiben könnyek gyűltek a vádaskodás miatt.
- Ne sírj, szívem! - Anya megkerülve a kanapét, megállt Carlie mellett, miközben haragosan nézett rám. - Kérj bocsánatot, Leni! Aztán szeretném, ha elmosogatnátok.
Lehajtott fejjel elindultam a konyha felé, magamban szitkozódva.



Kipattantak szemeim, aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak álmodtam. Régen volt már, hogy az volt a legnagyobb problémám, ki ette meg azokat a bizonyos epres szuflékat...
A nyakamat teljesen elaludtam, és a kezeim is kezdtek zsibbadni. Fel akartam ülni, de aztán rájöttem, hogy még mindig úgy vagyunk, ahogy órákkal korábban elaludtunk: Niall félig az ágytámlán, félig pedig a párnámon, kitekeredett helyzetben aludt, de továbbra is éreztem ölelő kezeit a derekamon. Óvatosan lefejtettem magamról azokat, majd amilyen csendben csak tudtam, kimásztam az ágyból. Táskámból kiszedtem a cigis dobozt, és kiültem az erkélyre egy pléd társaságában.
Hajnal lehetett, ahogy elnéztem. Megint rácsodálkoztam, hogy mennyire szép, és varázsos. Kedvem lett volna sétálni, csak úgy bolyongani össze-vissza, ahogyan csináltam régebben párszor.

- Jó reggelt! - Niall hangjára lettem figyelmes, ahogyan kijött az erkélyre, majd leült a mellettem elhelyezkedő legközelebbi székre. Sikerült ismét elbambulnom.
- Szia - válaszoltam halkan.
Egy kicsit szégyelltem magam az este történtek miatt. Szegény tényleg nem tehet semmiről, mégis annyira letámadtam... Nem másokat kell okolnom, hanem normálisan átgondolni ezt az egészet. És igazából egyiküket sem szabad hibáztatnom - kivéve azt a morbid állatot, amelyik feltörte a lakásomat -, mert ők sem ilyen életet akartak. De mégis tudják kezelni, és igyekeznek minél természetesebben viselkedni.
- Figyelj, én sajnálom, hogy olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amiket nem kellett volna! - Egész testemmel felé fordultam, és vártam, hogy majd belegyezően bólogat, és kifejezi nemtetszését.
 Ehelyett halványan elmosolyodott, ahogy rám nézett.
- Semmi baj, megértem, és nekem sem kellett volna olyan hangon beszélnem. Csak tudod, mi tényleg nem akarjuk, hogy elmenj. Egy csomó ember vesz minket körül, de a fele sem bírja egy hónapnál tovább, és lelépnek. Ne tudd meg, mennyi sminkesünk és stylistunk volt már 2 év alatt… - Arca eltorzult, ahogy kimondta ezeket. Látszott rajta, hogy tényleg megviseli őket a dolgok állandó változása. - Egyébként, miután tegnap beszéltünk, a fiúk is akartak jönni velem, csak leráztam őket. Még Zayn is, amin eléggé meglepődtünk – mosolygott. - Azt mondta, bocsánatot akar kérni a múltkori viselkedése miatt, bár nem tudom igazából mi történt.
- Lényegtelen… - Egy olyan "nem érdekel" legyintéssel reagáltam szavaira. - Köszönöm, hogy átjöttél. Lehet, hogy azóta már mindent szétvertem volna. - Kellemetlenül elnevettem magam.
- Igazán nincs mit! Köszi, hogy nem dobtál ki! Pedig először azt hittem, valami hasonló sors jut nekem is, mint annak a szerencsétlen pohárnak. - Velem együtt nevetett, de jókedvünk csak a következő kérdésig tartott:
- Szóval, akkor hazaköltözöl? - Nem nézett rám. Az eget kémlelte, mintha az sokkal érdekesebb lenne, minthogy rám nézzen, pedig be volt borulva.
- Nem valószínű... Nem. Nem lennék képes mindent itthagyni - sóhajtottam fel őszintén.
Mert tényleg így volt. Nem volt egyszerű megszoknom az ittlétet! De most, hogy a dolgok valamennyire kezdtek egyenesbe jönni, nem akartam ezt is elszúrni. Annyit güriztem a sok állásinterjúval, meg az alkalmi munkákkal, hogy örültem, hogy van egy rendes állásom - még ha az némi hátrányokkal is jár. Majd valahogy hozzászokom. Vagyis, igyekszem hozzászokni. - De hazamegyek egy pár napra, az biztos. Már nagyon hiányzik a családom! - válaszoltam, ahogy eszembe jutott az álmom.
Válasza csak egy halvány mosoly volt egy bólintás kíséretében.

Hírek

Sziasztok!

 

Egy kis közérdekű: A rész íródik, de rájöttem, hogy nem akarom összecsapni az eseményeket, és innentől kezdve jobban odafigyelek a tartalomra, és törekszek arra, hogy kevésbé legyen sablonos - Mert szerintem nagyon nehéz már mostanában olyan sztorit írni, ami nem hasonlít semennyire egy másikhoz, és nem ugyanaz a lényege mint a többinek. 

Átgondoltam, és nem fogom előre kikötni, hogy mikor jön a következő rész - Nekem úgy nem megy, és nem akarom összecsapni a részt, csak mert sietnem kell az írással. Ahogy időm és gondolataim engedik, jövök és hozom a frisst. 

Ezért nem ígérem, hogy ma, holnap, vagy holnapután jövök a 8.-kal, mert a fele kész, de nem könnyű megírni, majd elolvassátok miért. Természetesen igyekszem, mert kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog tetszeni, vagy éppen nem!:) 

Készítettem két új modult:

- Other Blogs: a linkcseréket teszem ki (egyébként azok a kedvenceim), és nyugodtan írhattok, ha linkcserét szeretnétek :) Chatet is szeretnék, de a bénaságom miatt eddig nem jött össze, de amint lesz olyan ember, aki leül mellém a géphez, és segít, az is kész lesz :) 

- Rendszeres Olvasók: iratkozzatok fel, ha rendszeresen olvastok! ;)

És indítok egy szavazást, csak, hogy jobban megismerjem az ízléseteket. Tessék kattintani! :)

Ennyit szerettem volna, jövök,amint kész az új rész! Ha bármi kérdésetek van, tudjátok:

 

itsmetiri@gmail.com vagy twitter.com/tirejana

xx, Sophie