Tizenötödik

Hello there,

bocsibocsi, hogy csak most hoztam a frisst, de az elmúlt napokban alig aludtam. Ha aludtam is, akkor is minimum 6 féle zene üvöltött a hallótávolságomban, és kicsit kifárasztott a fesztiválozás, na meg az, hogy holnap előadásom van egy színdarabbal, és ma konkrétan reggel 10-től este 10-ig próbáltunk ésés ragadnak a szemeim, de már nem akartam tovább húzni a várakozást. Persze reggel megint kelhetek emiatt...Pluszban még a felvételim miatt is izgulok. Whatever.

Fel akartam egyébként tenni a részt már tegnap, de hálisten' meggondoltam magam, és hagytam még egy napot piszkozatban, mert ma rájöttem, hogy nem is úgy akartam, és legalább a felét átírtam.

Szóval, összességében bocsi minden miatt, igyekszem magam összeszedni.

Köszönöm a kommenteket, a gombokat, és azt az egy nem tetszik-et is, mert legalább tudom, hogy valakinek nem tetszik, és ha egy gomb erejéig is, de kinyílvánítja ;)
Ne hagyjátok abba!

Kellemes olvasást,

xx, Sophie

15.

 

Összezavarodva álltam még mindig ugyanott, ahol a fiúkkal beszélgettem. A koncert már percekkel ezelőtt elkezdődött, hallani lehetett a sikítozó tömeget, és néha a fiúk egymáshoz intézett szavait.
Valahol a harmadik zenénél járhattak, amikor elindultam, hogy csatlakozzak ahhoz a pár emberhez, akik a színpad melletti egyik lépcsőn ültek, és onnan követték nyomon az eseményeket. Kicsit elszégyelltem magam, mert tulajdonképpen miattuk vagyok itt, és akár azt is megtehetném, hogy visszamegyek a hotelba és lefekszek aludni. Nem volt kötelező az ittlétem, de én maradni akartam.

A hangos zene miatt csak csendben megtámaszkodtam a lépcsőkorlátba, ahonnan teljes rálátásom nyílt az egész színpadra. Hagytam magam teljesen eggyé válni a zenével, de ahányszor ránéztem Niall élettel teli, boldog arcára, vagy Zayn arca kúszott látóterembe, a gyomrom liftezni kezdett, és úgy éreztem, hamarosan meg fogok őrülni.
Ez egyáltalán lehetséges? Hogy... Nem, kizárt dolog.
Nevetségesen éreztem magam, nem csak azért, ami történt az elmúlt időszakban - hogy egyszer Niall-hez érzem magam közelebb, aztán meg Zayn-nel beszélgetek telefonon -, hanem azért is, mert tudtam, hogy nem helyes az, ahogyan alakulnak a dolgok. Valakit hamarosan meg fogok bántani akaratomon kívül, és ezt szeretném a legkevésbé.
Sóhajtva figyeltem tovább a fiúkat. Hihetetlen, amit művelnek a koncert alatt! Nem csak a hangjukkal, hanem alapjában véve. Az a szeretet, amit egymás és a közönség felé egyaránt mutatnak, példamutató. Legalább kétpercenként egymásra mosolyogtak, vagy egy random ölelést adtak egymásnak.

Azon kaptam magam, hogy az emberek nagy része eltűnt mellőlem, én pedig ott álltam egyedül és csak mosolyogtam. Leültem a lépcső tetejére, így még többet láttam belőlük, de igyekeztem a függöny mögött maradni az esetleges kíváncsi szempárok elkerülése érdekében. Liam a kanapén ült és teljes beleéléssel énekelt, mialatt Harry leült mellé és egyik kezét a vállán áttéve folytatta a dalt. Lassan mindenki a bordó ülőalkalmatosság köré gyűlt, amikor rájöttem, valószínűleg perceken belül vége a műsornak.
Niall folytatta az éneklést, és úgy éreztem, hogy ha nem állok fel és megyek innen minél messzebb, nem tudom magam megfékezni, és lehet, hogy olyat teszek, amit később megbánok.
Sietve indultam az egyik ajtó felé, amiről úgy gondoltam az utcára vezet, és nem sokkal később az épület háta mögött ültem egy kis padon, cigivel a kezemben. A környék csendesen olvadt bele az éjszakába, és csak a bentről kihallatszódó őrjöngés törte meg ezt a nyugalmat. Cipőm orrával a talpam alatt heverő kavicsokat rugdostam egyik oldalról a másikra, amikor az előttem lévő ajtó hangosan kicsapódott, és nem sokkal később Zayn lépett ki rajta. Nyoma sem volt a korábbi boldogságnak az arcán.
- Jól vagy?
- Persze - Rágyújtott, és a telefonját a zsebébe süllyesztette.
- Nem úgy tűnik… - Nem akartam kérdezősködni, de úgy éreztem, hogy a múltkori beszélgetésünk alkalmával eléggé megnyíltunk egymásnak ahhoz, hogy most merjek érdeklődni a hogyléte felől.
- Semmi sem az, aminek látszik. Tudod, az emberek elég jól tudnak hazudni - Egyhangúan felnevetett, és engem szuggerált, miközben újabb slukkot szívott a kezében füstölgő cigiből.
- Nem értelek… - Értetlenül felé fordultam.
- Perrie most dobott. Na, nem mintha annyira megviselne a dolog, csak bosszant, hogy voltam olyan hülye, és újra ugyanabba a csapdába sétáltam bele, amit már megjártam hónapokkal ezelőtt.
- Louis azt mondta, már szakítottatok…
- Terveztem, de úgy látszik nem kellett volna eddig várnom.
Nem szóltam rá semmit, és ő is csendben maradt. Halkan tanulmányoztam a bal kezemen lévő heget, ami egy gyerekkori balesetre emlékeztetett.

- Áú! – szisszentettem ijedten. A kezemben égő cigaretta épp most mélyedt bele a csuklómba, egy szép nagy sebet hagyva maga után.
- Maradj csendben! Észre fogják venni, hogy itt vagyunk - Claire mellettem ült és szigorúan rám szólt, miközben az ásványvizes üvegből pár cseppet ráöntött a kezemre, mire az még jobban sajogni kezdett. Kezdtem megbánni ezt az egész "bújjunk el anyáék elől, és csináljunk valami nagylányos dolgot". Amikor átjött, és anyunak azt mondtuk, hogy kimegyünk a hátsó kertbe játszani, nem erre számítottam. - Pár nap, és érezni sem fogod.
Mérgesen ránéztem, de válaszként csak egy bíztató mosolyt kaptam, ezért nem foglalkozva a sebbel folytattam tovább az előbb abbamaradt dolgot. Figyeltem Claire mozdulatait, és szótlanul utánoztam, amit a lány csinált. Kezét a szájához emelve aprót szívott a füstölgő dohányból, így hát én is így tettem. A várt "hatás" elmaradt, sőt igazából nem is értettem miért csinálom én ezt. Hangosan köhögni kezdtem, és egy nagyot kortyoltam a vízből.
- Soha nem fogok rászokni erre a hülyeségre.


Alig tizenkét évesen még így gondolkodik az ember. Aztán…
A hirtelen beugró emléket sietve "elrejtettem" az agyam legsötétebb zugába, hogy még véletlenül se jusson eszembe több ehhez hasonló dolog. Bosszantott, hogy mostanában egyre többet álmodok Claire-rel, és szinte naponta beugranak a közösen eltöltött pillanatok. Amennyire védtük és szerettük egymást, az idő múlásával annyira kerültük a másikat, és ha most elsétálna előttem, valószínűleg rá sem ismernék, ami valamilyen szinten zavart. Hogy távolodhattunk el ennyire egymástól? Mikor kezdődött? És miért tartunk most ott, ahol? Sehol.
Persze a dolgok változnak, ahogyan mi magunk is, de ezt képtelen voltam felfogni.

Kezdett egyre kellemetlenebbé válni a beállt csend, és valahogy nem értettem, mi játszódik le pontosan bennem. Együtt kéne éreznem Zayn problémáival, és valamiféle vigasztalást nyújtani neki, nem? Ehelyett megkönnyebbülés kezdett rajtam eluralkodni, és furcsamód jól estek az előbb elhangzott mondatok.
- Szerintem mennünk kéne, mielőtt itt hagynak minket! - Lassan felálltam a padról, és hirtelen nagyon kényelmetlennek éreztem a cipőt magamon. – Jössz, vagy maradsz?
- Leni, kérdezhetek valamit? De őszintén válaszolj! – Felállt, és mellém lépett.
- Igen?
Közelebb lépett, és egyik kezét a derekamra téve magához húzott úgy, hogy a mellkasunk összeért. Éreztem, amint gyors tempóban kapkodja a levegőt, ami engem arra késztetett, hogy teljes mozdulatlanságban várjak. Arca kifejezéstelenül bámulta az enyémet, amiről nem tudtam leolvasni semmit. Hajamat kisöpörte a nyakamból, és idegesítő lassúsággal egy puszit nyomott rá. Meg kellett kapaszkodnom a pólójában, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Apró rázkódást éreztem a gyomromban, amit nem tudtam hova tenni.
- Bocsánat, elfelejtettem mit is akartam - Szórakozottan felnevetett, és kezét a zsebébe csúsztatta.
- Akkor majd értesíts, cseszd meg! - Idegesen löktem rajta egyet, felkaptam a padról a táskámat, és az előbb kijáratként használt ajtón betrappoltam.

Hogy lehet valaki ennyire...? Nem, itt az a kérdés, én hogy lehetek annyira szerencsétlen, hogy bevonzom az ilyen idiótákat. Még hogy megnyíltunk egymásnak! Röhejes vagy Leni.
Én csak annyira próbálok alkalmazkodni mindenkihez! Próbálok mindenkivel közelebbi - nem félreértendő - kapcsolatba kerülni, nyitott lenni, barátokat szerezni, szeretetet kapni... Mert, bizony, az utóbbi időben kaptam bőven mindent, csak azt nem.

A hangokat követve eljutottam az öltözőig, ahonnan Liam sétált ki abban a pillanatban, kezében egy nagy zacskó valamivel.
- Kérsz? - Kedvesen felém nyújtotta, de csak megráztam a fejem.
- Nem vagyok éhes, köszi.
- Pedig úgy terveztük, hogy beülünk valahova vacsorázni.
- Ki beszélt kajáról? - Niall jelent meg mellettünk, és mindössze egy alsónadrág volt rajta. A szívem egy ütemet kihagyott, ahogy ránéztem, és a nemrégiben érzett furcsa rázkódás a gyomrom környékén előjött megint.
Haja az izzadtság miatt a homlokára tapadt, és az arca pirosságából ítélve még így is melege volt. Szemem megakadt csupasz mellkasán, és...
- Te is jössz, Leni? - Niall felém intézte a kérdést, és amikor körülnéztem, rájöttem, hogy Liam-nek már rég hűlt helye, és ketten maradtunk.
- Bocsi, hova is? – Zavartan, makogva igyekeztem visszatérni a valóságba.
- Enni valamit. Figyelsz te egyáltalán?
- Persze, hogyne. Ne haragudj! - Zavartan mosolyogtam.
- Szóval jössz?
- Azt hiszem, inkább gyalog megyek a hotelig. Nem vagyok éhes.

Niall csalódottan bólintott, de nem próbált meg megakadályozni a távozásomkor. Az utcára kiérve nyűgösen sóhajtottam egyet, majd a szemközti park felé indultam. Néhány lány sétált el mellettem, akik valószínűleg a koncertről igyekeztek hazafelé, mert a kezükben színes papírok voltak különféle feliratokkal, és amennyit hallottam a beszélgetésükből, a mai estéről beszéltek. Rajtuk kívül senkit nem láttam a környéken. Kezdett hűvös lenni, így a táskámból előszedtem a felsőmet, és megkönnyebbülve húztam fel magamra. Ahogy egyre beljebb értem a parkban, megfordult a fejemben, hogy nem valami okos döntés egyedül sétálgatni errefelé - a környéket jobban szemügyre véve -, de aztán elvetettem a kérdőjeleket a fejemben. Ha valaki annyira meg akar támadni, az nappal is megteszi.

A parkot elhagyva sétáltam tovább céltalanul, amerre a lábam vitt. Nem számított merre, csak menni akartam, hogy legalább amíg sétálok és nézelődök, ne az járjon a fejemben, ami nemrég történt köztem és Zayn között.
Kezdtem nagyon nem érteni a fiú viselkedését. Először barátságos, aztán le akar velem feküdni. Aztán kerül engem, utána pedig úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi. Majd mikor azt hiszem, hogy végre megnyíltunk egymás előtt és számíthatok rá, mint barátra, megint kezdi előről az egészet. Átverve éreztem magam - már kezdtem megsajnálni a Perrie-s dolog miatt, amikor majdhogynem közli, hogy jól van, és csak unatkozásból csinált úgy, mintha barátok lennénk.
És ennek tetejében ott van még Niall, akit megint csak nem értek. Persze, ebben az a legviccesebb, hogy érdekel mind a kettő.
Újabb szál cigit vettem elő a táskámból, és a gyújtóm után kezdtem kutatni a zsebemben, de kiderült, nincs meg. Nagyszerű, elhagytam valahol.

Megfordultam, hogy visszainduljak a hotel felé, bár már régen nem tudtam merre is van az a vissza. A cipőmet levéve sietősebbre vettem lépteimet, mert rájöttem, hogy eltévedtem, és csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb beüljek egy kád forró vízbe, aztán pedig kialudhassam magam. Keresztülvágtam a parkon, ahová az előbb indultam, azt gondolva, hogy egy kis rövidítéssel talán hamarabb sikerrel járok. Kicsit megkönnyebbültem, amikor egy alakot pillantottam meg az egyik padon ülve, így gyújtó reményében felé indultam.
- Elnézést, kérhetnék egy öngyújtót? - Kedvesen ránéztem, de a fejére húzott sapkától nem láttam az arcát.
- Nem dohányzom - A hang válaszolt, nekem pedig kifutott a vér az arcomból.
- Nate?