Tizenhatodik

Sziasztok!

Elképesztően hülyén érzem magam, két okból kifolyólag; mert megígértem, hogy hétfőre hozom a részt, és ehhez képest egy hetet csúsztam, és mert kifejezetten nem vagyok megelégedve ezzel a fejezettel.

Mentségemre szolgáljon, hogy nyár van, alig vagyok itthon, megy a csavargás ész nélkül és valahogy nem mindig sikerül erre koncentrálnom... De igyekszem magam visszazökkenteni.

Szóval attól függetlenül, hogy nekem nem tetszik, még kíváncsi vagyok a véleményetekre, és továbbra is köszönöm a hozzászólásokat, és a likeokat! <3

(Rájöttem, csak eddig elfelejtettem írni, hogy az előző részeknél eléggé elcsúsztam időben, mert nem vettem figyelembe az időeltolódást, de már annyira mindegy lenne utólag kijavítani, szóval ezért is bocsánat!)

Kellemes olvasást, és remélem azért maradtatok még páran!

xx, Sophie

16.

A férfi lassan lehúzta fejéről a sapkát, nekem pedig az eddigi gyorsan kalapáló szívem kezdett lenyugodni. Nem, ő láthatóan nem Nate. Mit is hittem?
- Elnézést, azt hiszem össze kevertem valakivel. Viszlát!
Hátat fordítva az idegennek kapkodni kezdtem lábaimat, így hamarosan már a parkon kívül voltam. Hihetetlen, hogy azt hittem, Ő az... Meg sem fordult a fejemben, hogy ex-barátom nagy valószínűséggel a tengerentúlon tartózkodik jelen pillanatban. Amikor meghallottam az ismerősnek tűnő hangot, mintha a világ a feje tetejére állt volna, én viszont ugyan ott állnék, mint előtte, és csak hagynám, hogy az lassan magába szippantson. Teljességgel irracionális, ha már azt képzelem, hogy Nate itt van a közelemben. De ez egészséges, nem? Hisz annyira boldog kapcsolat volt a mienk egészen addig a bizonyos estéig, amíg megtudtam, hogy minden amit közösen terveztünk egy pillanat alatt szerte tud foszlani...

Egy kis útbaigazítással - találkoztam egy kedves nénivel - kevesebb, mint háromnegyed óra alatt sikerült visszajutnom a hotelhez, bár mire odaértem, úgy éreztem, a lábaim rothadni kezdenek a cipő miatt. Éreztem, hogy csúnya vérhólyag alakult ki mindkét lábfejemen, így a liftben megkönnyebbülve léptem ki a cipőkből, majd a kezemben tartva azokat tántorogtam el a szobáig. Utam egyenesen a fürdőszobába vezetett, és bár korábban úgy gondoltam, hogy egy hosszú fürdőt veszek és tele öntöm a kádat mindenféle illatos dologgal, erőmből már csak egy rövid zuhanyzásra futotta. Fáradtan dőltem be az ágyba, majd pillanatokon belül el is nyomott az álom.



Reggel halk kopogtatásra keltem, majd egy hang a nevemen szólított. Álmosan kitapogattam magam mellől a telefonomat, ami fél 9-et mutatott, ezért egy haragosat sóhajtottam, hogy miért nem hagynak tovább aludni. A hang az ajtó felől jött, így kénytelen voltam kimászni az ágyból.
- Megyek már, hallottam! - Orrom alá dünnyögve nyitottam ki az ajtót.
- Szép reggelt, Miss Evans. Meghoztam a reggelijét - Egy körülbelül velem egy idős, egzotikus arcú fiú egy egész reggeliző kocsit tolt be az előszobáig, miután arrébb tessékelt az útból. - Kedves egészségére!
- Ez biztos valami félreértés, én nem kértem reggelit. - Értetlenül pislogtam a fiúra, majd a kocsira.
- Valaki megtette Ön helyett. - Szélesen mosolyogva becsukta maga után az ajtót, így ismét magamra maradtam.
Kicsit vonakodva ugyan, de az illatok miatt közelebb merészkedtem, és a meglepettségtől elnyúlt a szám.
Frissen facsart narancslé - éreztem az illatán -, pirítós és bacon, nutella, dzsem és omlett...
A kocsit betoltam egészen az ágyamig, és kezemben egy szelet pirítóssal lehuppantam arra. Valaki nagyon a kedvemben akar járni - gondoltam magamban. Csupa finomságok, ráadásul az összeset szeretem!
Nem gondolkozva tovább egy újabb szeletet vettem el, és dzsemet kenve a tetejére tovább rágcsáltam. A reggelim - nagy részének - elfogyasztása után az erkélyen találtam magam cigivel a kezemben.
Ahhoz képest, hogy milyen szerencsétlenül éreztem magam tegnap, egész jól indult a reggelem. Lábaimat felraktam az asztalra - tudom, illetlen, anya is mindig szidott érte -, és csendben figyeltem az alattam már javában életre kelt várost. Tényleg reméltem, hogy ma lesz egy kis időm városnézésre, mert eddig nem volt lehetőségem Los Angelesben lenni. Sőt sehol sem.

***

A múlt éjszakát nem sorolnám a kedvenceim közé... Talán valamikor hajnal 3 és 4 óra között sikerült elaludnom. Persze, a koncert fergeteges volt, de nem is ezzel volt probléma. Amint a színpadra léptünk, a tömeg egy emberként ordította a nevünket, én pedig leírhatatlan boldogságot éreztem, de ez csak addig tartott, míg az utolsó dal után le nem jöttünk a színpadról, és ezzel visszatértünk a valóságba. Tudtam, hogy Leni ott van valahol, és beszélni szerettem volna vele az elmúlt pár napról, de amikor összefutottunk, láttam rajta, hogy történt valami. Az arcára volt írva az elkeseredettség, és amikor megkérdeztem, nem tart-e velünk vacsorázni, zavarodottan beszélt össze-vissza, így kelletlen, de hagytam, hogy hátat fordítva kisétáljon az arénából.

Hogy véletlen egybeesés-e, azt nem tudom, de Zayn is kezdett furcsán viselkedni mióta elindultunk otthonról. Pár szóban elmesélte, hogy ő és Perrie szakítottak a lány jóvoltából, és bár nem bírtam annyira a szőkét, nyomasztott, amikor Zayn így viselkedett.
Mindig is zárkózott és megfontolt volt, de most az átlagosnál is szótlanabbul lapátolta magába az előtte lévő sültkrumplit, és mind éreztük, hogy valami nem stimmel. A vacsora után pedig felszívódott.

Magamhoz képest elég korán keltem, és hallottam, amint Liam kopog az ajtómon, utána pedig kiabálni kezd, hogy ha nem nyitok ajtót, megbánom.

- Ne kopogj, felébred az egész folyosó! - Unottan nyitottam ajtót, majd láttam meg magam előtt vigyorgó barátomat. Hogy lehet, hogy ő korán reggel ennyire vidám? De mindig!
- Egy óra múlva indulunk! - Liam még mindig lendületesen magyarázott, miközben egyik lábáról a másikra billegve idióta mozdulatokat produkált. Bólintottam egyet, majd intettem, hogy később találkozunk, de nem hagyta, hogy becsukjam előtte az ajtót.
- Hé, valami baj van? Mostanában olyan furcsán viselkedsz. Élettelenül... - Átváltott a "Liam vagyok, nekem bármit elmondhatsz" énjére, és kérdően méregetett.
- Csak fáradt vagyok. Újra meg kell szoknom ezt a felhajtást. - Hanyagul megrántottam a vállam, remélve, hogy ezzel sikerül leráznom.
- Niall, ismerlek! - Megforgatta szemeit, aztán könyörtelenül megfogta a vállam és az ajtót nem törődöm módon becsapva maga után betolt a szobába. - Szóval, mi a helyzet?
Elkényelmesedett az ágyon, egyik kezét a feje alá tette, majd kíváncsian felém fordult.
- Időeltolódás, gondolom... - válaszoltam. Minek kell ennyire Liam-esen viselkednie? Egyből levágja, ha hazudik neki valaki.
- És akkor az időeltolódás vitte el a hangodat is, nem? Meg az időeltolódás miatt néz ki Zayn úgy, ahogy! - Hevesen megrázta a fejét. - Tudom, hogy valami bajotok van, csak azt nem értem, miért nem mondjátok el!
- Liam, nyugodj le, jó? - A távirányító után nyúltam, és bekapcsoltam a tévét. - Magam sem tudom, mi a baj. Zayn-ről meg még annyira sem tudok...
- Lenivel van valami? - Ahogy barátom száját elhagyta a bizonyos név, a gyomromban ismételten furcsa folyamat vette kezdetét.
- Igen. A nagy semmi! - Idegesen beletúrtam az amúgy is kócos hajamba, és sóhajtottam egyet. - Valamiért kerül...
- Annak a valaminek neve is van?
- Claire Thompson.

***

Miután nagy nehezen felébresztettem Louis-t és Harry-t, összetalálkoztam Liam-mel a folyosón; nagy valószínűséggel belelátott a fejembe, mert Niall-t és Zayn-t magára vállalta. Zavartan megköszöntem, és visszamentem a szobámba, hogy ott várjak a megbeszélt ideig, mikor indulhatunk. Semmi kedvem nem lett volna most Zayn alvó arcát bámulni a történtek után, sem Niall-hez bemenni, amikor tudtam, hogy valami baja van. Elég egyértelműen kerül az utóbbi napokban...

Bedobtam a táskámba a nemrég vásárolt fényképezőgépet, és belebújtam egy strandpapucsba - Londonhoz képest furcsa volt a majdnem 30°C! -, hogy aztán a folyosó másik végén szobrozzak a fiúkra várva. Liam lépett ki először az egyik szobából, mögötte a tekintetemet még mindig kerülő Zayn-nel, Niall pedig nem sokkal utánuk dugta ki a fejét. Pár másodperccel később csatlakozott Louis és Harry is. Kicsit jobb volt a hangulat, mint vártam. Örültem is neki, így legalább senkinek nem tűnt fel a szokatlan csendességem, és békén hagytak.

Az interjú után, amit végig kellett ülnöm - Paul szavaival élve "tapasztalatszerzési okokból" -, kaptam egy kis "kimenőt", de délután 4 órára vissza kell érnem a hotelbe, mert indulunk a következő állomásra. Érdeklődésemre egy, a rádióban dolgozó személytől kaptam segítséget, hogy ha várost szeretnék nézni, milyen helyeket ajánl.
Tanácsára a rádióhoz közeli buszmegálló felé indultam, ahonnan óránként indítanak városnéző járatokat, és amilyen szerencsém volt, épp akkor indult egy. A busz pont olyan sebességgel közlekedett, hogy jó minőségű képeket tudjak készíteni mindenről. Rengeteget csináltam, és közben arra gondoltam, tökéletes ajándék lesz anyuék és Olivia számára, mikor hazaérek. Veszek egy nagy albumot, és teleragasztgatom a különböző városokban készült rengeteg képpel.

   

Egy óra városnézés után beültem egy kávézóba, és az út során beszerzett térképet tanulmányoztam mégtöbb lehetséges látnivaló után kutatva. Ismét buszra szállva egy másik városrészt is láthattam, ahol újabb képekkel gazdagodtam. Háromnegyed 4 előtt, élményekkel tele tértem vissza a hotelhez, ahol már javában folyt a pakolás.
Sikerült az összes cuccomat egyedül kivonszolni a folyosóig, ahol aztán a fiú, aki a reggelimet hozta, készségesen felpakolta a bőröndöket egy kocsira. Mosolyogva megköszöntem a segítséget, és a buszhoz indultam.

- Hahó! - Felmásztam a sofőr melletti ajtón, és mosolyt erőltetve arcomra, intettem a többieknek.
- Sikerült várost nézned? - Louis kedvesen rám mosolygott, miközben a mellette ülő Harry haját piszkálta. Ha nem tudnám róla, hogy van barátnője... Na jó, nem. Ők mindig ilyenek, tőlük ez a természetes.
- Igen, és egy csomó képet csináltam. Mindjárt megmutatom! - Leakasztottam vállamról a laptopot, és kitettem az asztalra. A tokból kihalásztam a memóriakártya olvasót, rácsatlakoztattam a gépre, és pár perc alatt a képek már ott villogtak a kijelzőn.
- Jól sikerültek, gratulálok! - A hátam mögül Niall hangjára lettem figyelmes, mire szervezetem egy másodpercre lefagyott. Túlságosan gyáva voltam megfordulni, mert éreztem, hogy amint belenéznék a szemeibe, az összes haragom elszállna.
- Köszi! - Csendesen biccentettem egyet.
- Beszélnünk kellene pár dologról, nem gondolod?
A kérdésre csak némán bólintottam, majd erőt vettem magamon, és megfordultam.