Tizenkettedik

Hello <3

Elérzékenyülök egy kicsit, jó?:D

Több, mint 7 ezerszer kattintottatok a blogra! Tudom, hogy ez másoknak heti átlag, de engem ez nagyon feldobott, mert amikor felraktam az első részt, nem hittem volna, hogy 3 embernél többen fogják olvasni. Nagyon örülök annak is,hogy eddig már kaptam egy díjat, és elmondhatom,vannak rendszeres olvasóim! Szóval köszönöm <3 

Egyébként,hogy telik a szünet? Én amióta leérettségiztem, alig vagyok itthon,szinte csak aludni járok haza :D Meg persze segítek az itthoniaknak.

Indítok egy játékot!

Írok egy novellát azokkal a szereplőkkel, azokban a szituációkban, azokon a helyeken, amikre a legtöbben szavaztok :D Válasszátok ki a lehetőségek közül, a 3 legszimpatikusabbat, és szavazzatok oldalt ;) (Értelem szerűen mindenből egyet válasszatok)

Ez most nem lett valami eseménydús rész, de ilyen is kell, amolyan "átvezetőnek" mondanám, de azért remélem tetszeni fog!:)

Kellemes olvasást!

xx, Sophie

olvashatjátok ezt is:http://take-me-im-alive.blogspot.hu/  ;)

12.

- Leni? - Miért olyan meglepő, én már nem is hívhatom fel? Oké, én is meglepődnék.

- Igen, én vagyok.

- Történt valami?

- Igen, vagyis....nem - sóhajtottam egy nagyot, közben a cigi meggyújtásával szerencsétlenkedtem. Ha elmondom neki, hogy egy olyan cikk miatt vagyok kiakadva, ami lehet, hogy nem is igaz, akkor totálisan hülyének fog nézni. Egyébként Niallhez úgy sincs semmi közöm. - Olvastam egy cikket az előbb...Niallről. És magam sem tudom, miért éppen Téged hívtalak fel, mert tudod a múltkori után... És én nem akarom igazából azt, hogy utáljuk egymást, csak... De szerintem Te sem tudod erre a választ, szóval...

- Leni, mi az Isten bajod van? Miket hordasz itt össze? Nem értelek! Ha már itt az alkalom, akkor bocsánatot akarok kérni, amiért olyan tahón viselkedtem, de egyáltalán nem voltam magamnál. Tudom, hogy nekem kellett volna hamarabb hívni Téged, de ha már...

- Niall jár valakivel?

Egy szuszra kinyögtem, amit már percekkel ezelőtt akartam. A vonal túlsó végén csend lett, és már kezdtem azt hinni, hogy Zayn rám csapta a telefont, de aztán újra megszólalt:

- Én...nem hiszem. Miből gondolod? - Elképzeltem, ahogy felhúzta a szemöldökét, olyan Zaynesen.

- Egy lánnyal volt lefényképezve, de mindegy is. Ha Te nem tudsz róla, akkor gondolom semmi komoly. - Erőltetetten felnevettem, de a mosoly azonnal el is tűnt arcomról. - És kérlek, ne kezdj el kombinálni, csak a kíváncsiság hajtott, hogy felhívjalak.

- Aha, hát jó. Nekem mindegy.

- Beszéljünk másról... Otthon vagy már? - Igazából nem tudom miért nem bontottam már a vonalat. Amit akartam, azt megtudtam - helyesbítek: reméltem, hogy ha Zayn nem tud erről, akkor nincs jelentősége.

Teljesen nevetségesnek éreztem magam; a múltkor még a világ másik végére is elküldtem volna a fiút, most pedig a holléte felől érdeklődök. Érdekes.

- Igen, tegnap este szállt le a gépem. Veled miújság? A többiekkel beszéltél, mióta hazamentél? - Hallottam, amint egy ajtó nyitódik, majd csukódik a háttérben, aztán, hogy kattan egy öngyújtó. Szóval rágyújtott.

- Nem igazán. Pedig megígérték, hogy legalább egyszer beszélünk, amíg nem találkozunk újra. - Persze Niallre gondoltam, a "megígérték" alatt. Én megértem, hogy a családjával szeretné tölteni az időt, nem is zavar, de akkor nem kellett volna azt mondania! Amit én megígérek, azt be is tartom, és szeretem, ha ugyanezt kapom vissza az emberektől. Bezzeg arra a lányra volt ideje! Engem pedig egy telefonhívásra sem méltat! Fogd be Leni, teljesen hülye vagy. Csalódottan sóhajtottam, és másra tereltem a szót: - Megcsináltattam életem első tetoválását. - Önkéntelenül is a csuklómra pillantottam, és elmosolyodtam.

- Na, ez már mindjárt érdekesebb téma. Mesélj róla!

Elképesztő, hogy Zayn mennyit tud beszélni, ha olyan dolog jön szóba, ami érdekli őt. Részletes leírást kért a csuklómon lévő mintáról, hiába magyaráztam neki, hogy egy szimpla „carpe diem” van rajta, ő csak kérdezett és mondta, és kérdezett és mondta...

Fél óra után sikerült lezárni a beszélgetést, de akkor is csak azért, mert kijelentettem, hogy ha magas lesz a számlám, ő fogja kifizetni.

***

Az elkövetkezendő napok hiper sebességgel teltek, és amikor már megszoktam volna, hogy újra otthon vagyok, elérkezett a vasárnap - ami annyit jelentett: irány London.

Igyekeztem kihasználni a szabadidőmet - arra való tekintettel, hogy megint egy darabig nem lesz ilyenekre időm -, és annyit együtt lenni Oliviával, amennyit csak lehetett. Barátnőm egy héttel tovább maradt a városban, így a szülei nem vették sértésnek, hogy az elmúlt 6 nap alatt szabályosan össze voltunk ragadva, sőt támogatták a közös programokat. Strandoltunk (már amennyit az áprilisi időjárás engedett, így legtöbbször csak napozás lett belőle), egész nap a városban lógtunk, majd, hogy anyuékkal is legyek azért, minden este sütögettünk és beszélgettünk a kertben. Természetesen Oli az itthon tartózkodásom alatt legtöbbször nálunk aludt - anyuék nagy örömére -, és hajnalig ment a fulladásba torkolló röhögés.

Barátnőm az ágyam közepén ült körbevéve a bőröndjeimmel, és az újonnan vásárolt ruhákat szabadította meg a vonalkódoktól, hogy azokat is el tudjuk pakolni. 

- Amúgy mikor is beszéltél utoljára Claire-rel? - Egy fekete rövidnadrágot hajtogatott éppen, és nem is nézett rám.

- Valamikor...azt hiszem, tavaly nyáron, de akkor is csak véletlenül. A metrón futottunk össze, és nem volt valami szívélyes találkozás. Alig akart megismerni! Egy kigyúrt, kopasz sráccal volt. Mert? - A szekrényem előtt álltam, és a hátra sem nézve céloztam az ágyamat a ruhákkal. Felesleges volt kipakolnom ilyen rövid időre.

- Csak eszembe juttatta anyukád reggel. Nagyon sajnálja, hogy már nem találkoztok! Állítása szerint ti voltatok a legjobb "unokatesó-páros", akiket valaha látott.          

- Hát, változunk... Kettőnk közül nem én voltam az, aki ráunt a másikra. Amikor Claire Londonba került, nagyon felvitte az Isten a dolgát. Egy darabig még tartottuk a kapcsolatot, de őt mindig is jobban érdekelte az újságírás, és az, hogy mások magánéletében túrkálhat. - Egy fintort vágva újabb ruhadarabot dobtam az ágyam felé, és meg sem álltam, míg a szekrényem ki nem ürült.

- Mindenedet elpakoltad? Biztos nem hagysz itt semmit? - Apa szokatlanul elemében volt, amit igen furcsának tartottam, mert ő az a minden mindegy beállítottságú apuka volt.

Neki mindegy volt, hogy amikor elindultunk az óvodába, a cipő kacsalábon volt rajtam, vagy, hogy amikor értem jött az oviba, véletlenül egy másik kislány, Veronica tornazsákját hozta haza. "Ez is kék, az is kék. Akkor meg, nem mindegy?"

- Igen apa, nyugodj meg! De ha valamit elfelejtettem, lesz alkalmam vásárolni, nem az Antarktiszra megyek. - Nehezen tudtam velük megértetni, hogy attól, hogy a tengerentúlra repülök, nem áll meg az élet. Nem fogják hagyni, hogy éhen haljak - egyébként is, el tudom látni magam! -, és bármit meg tudok venni, amire szükségem lehet.

- Rendben, csak aggódom! Megint olyan sokáig nem jössz majd haza!? Hogy fogom kibírni anyáddal? - Szorosan megölelt, és "tovább adott" anyunak, aki már legalább harmadjára sírta el magát.

- Úgy, ahogy eddig! De nem akarok olyan hírt hallani, hogy kinyírtátok egymást - Elnevettem magam, majd anya felé fordultam. - Anya, ne sírj már! Levelezni fogunk, telefonálok, és beszélünk majd skypeon! - Na igen, azt sem tudtam egykönnyen elmagyarázni nekik, hogy mi az a skype, de apának nagy nehezen sikerült megmutatnom a működését, így nem kell félnem a magas telefonszámlától.

- Vigyázz magadra, Kicsim! Feltétlenül értesíts, ha leszálltál a repülőről!

- Megígértem, nem? De ne feledkezzetek meg az időeltolódásról, szóval előre is bocsánat a hajnali zargatásért! - Felnevettem, ahogy belegondoltam az elkövetkezendő hónapok eseményeibe. Le merném fogadni, hogy lesz pár kellemetlen momentum az eltolódó napszakok miatt.

Legutolsónak Olivia maradt a búcsúzkodáskor, mert tudtam, hogy hiába szeretem a szüleimet mindennél jobban, eddig is és ezután is Ő lesz az, akivel a legkevesebbet tudok találkozni, és nem akartam belegondolni, hogy mikor látom legközelebb. Mert az egy dolog, hogy én hazajövök 4 hónap múlva, ha őt csak fél év elteltével engedik haza Franciaországból.

- Vigyázz magadra, és csak óvatosan a fiúkkal - kacsintott egyet, majd megölelt. Egyikünk sem bírta ki szipogás nélkül, pedig ezt akartam a legjobban elkerülni.

- Az leszek, mint mindig. Te pedig figyelj oda órán! Nem akarok rossz jegyekről hallani! - Szorosan bújtam Oli pulcsijába, és próbáltam minél több darabot "beszippantani a lányból", majd nehezen, de el kellett engednem.

Deja vu érzésem támadt, ahogyan ott állt a 3 számomra legfontosabb ember a házunk előtt. Két hónapja is így váltunk el - könnyes szemmel, integetve.

Még egyszer megöleltem mindenkit és elmondtam nekik, mennyire szeretem őket, majd beültem a kocsiba, és célba vettem Londont. Ismét.