Tizenhetedik - második rész + Díj

Well, hello...

Kezdeném azzal, hogy már megint csak bocsánatot kérek, amiért elhúztam a frissítést - de remélem látjátok mivel foglalkoztam/tunk! Katie (béta, kisegítő, mindenes, második "én":D) készítette a fejlécet, ami szerintem tök jó lett. Bár a fájlformátum megváltoztatása miatt kicsit mintha homályosabb lenne, de nevermind.
Szóval, köszönöm <3
Hoztam az új részt, és nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre! Szóval, khm! Bátran tessék írni ;)

Megint csak hálálkodok; egy hatalmas köszi Caroline-nak a segítségért. Nélküle valószínűleg még most sem jöttem volna...
És... megint kaptam egy díjat! Hihetetlen, meg sem érdemlem :D So... köszi Caroline mindent <3

 

 1. Tedd ki a díjat.

done
2. Írj magadról 5 dolgot

- jelenleg a piros és a vörös színnel jellemezném a hajamat. természetesen nem olyan, amilyet szerettem volna (narancsot akartam.)

- van egy kutyusom, az ő neve Skinny

- nagyon melegem van, és úgy gondolom eshetne már egy pici eső :D

- pénteken megyek beiratkozni az új sulimba (most voltam végzős)

- asszem fájnak az ujjaim a sok gépeléstől :D
3. Jellemezd magad 4 szóval

lusta, makacs, nevetős, furcsa
4. Küld el 3 embernek (ebből most csak egy lesz...)

MissMe 

17./2

Niall

 - Hová megyünk? - Leni hangja hallatszik tőlem alig pár centire. - Niall, ne csináld már! Ígérem, hogy meg fogok lepődni, csak ne titkolózz! – Előbb kíváncsian kérdez, aztán szinte rám parancsol. Nemtörődöm módon megvonom a vállam, majd koppan, hogy a lány nem lát semmit - kendő híján két tenyerem pihen az arcán szemeit eltakarva.
- Meglepetés lesz, ne nyafogj! - Izgatottsága lassan rám ragad, ahogy a taxi közelít a kitűzött cél felé. Egy egész estémbe telt, hogy megszervezzem a dolgokat, és zökkenőmentesen menjen minden - rajongók és kamerák nélkül -, így okkal mondhatom azt, hogy nagyon is tartok reakciójától.
A kocsi lassít, majd megáll a járda mellett, jelezve, hogy megérkeztünk. Rászólok Lenire, hogy semmi esetre se nyissa ki a szemét, amíg én kifizetem a fuvart, aztán némi bénáskodás után kisegítem őt a taxiból, és kezeimmel ismét eltakarom szemeit.
- Rágyújtok, ha nem gond… - Táskája mélyéről előhalássza a cigarettás dobozt, a zsebéből pedig előhúz egy öngyújtót. - Csukott szemmel nem tudok cigizni.
- Bocs! - Még mindig takarva előle a kilátást egy fa árnyékába vezetem, ahonnan biztos nem láthatja meg, amit annyira titkolok előle.
Szó nélkül beleszív a füstölgő méregbe, és alig pár centire tőlem fújja ki a füstöt. Nem, tényleg nem tetszik, amit csinál, de nem akarok beleszólni. Az ő dolga. Eleinte furcsa volt megszokni, hogy Zayn akár egy egész dobozzal is elszív egy nap alatt, és nagyon sokáig piszkáltuk őt emiatt, de egy nagyobb veszekedés ráébresztett arra, hogy ami nem az én dolgom, abba nem szólok bele. Persze, nem jó nézni, ahogy mérgezi magát, de ez nem olyan dolog, ami ellen tudnék tenni.
Ez alatt a pár perc alatt nem szólunk egymáshoz, mindketten a saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva. Kicsit zavar, hogy nem tudom, mit gondol, de inkább csendben maradok. A haját csavargatja, néha elmosolyodik, és újabbat szív. Visszamosolygok, de gondolatban egészen máshol járok. Tegnap, amikor felvetettem az ötletet, hogy menjünk el valahova kettesben, nem gondoltam volna, hogy pont itt lyukadunk ki, de valamilyen megmagyarázhatatlan hang azt súgta a fülembe, hogy ennek különlegesnek kell lennie. Nem tudtam volna elképzelni, hogy beülünk egy moziba, vagy beszélgetünk egy parkban… Ez mind aranyos és kedves gesztus, de valami sokkal jobb jutott az eszembe.
- Kész vagyok - Leni hangja zökkent ki a gondolkodásból, mire felkapom a fejem, és végignézek rajta. Egyszerű farmer rövidnadrágot visel, ami kiemeli csípője ívét, és egy fehér atlétát, amit minden második percben le és felhúzogat. Ebből arra a következtetésre jutok, hogy zavarban van. Kicsit megkönnyebbülök, mert én is.
Első találkozásunk után - szegény Harry, azóta is emlegetjük azt az éjszakát - nem gondoltam volna, hogy ennyire felkelti majd az érdeklődésemet. Aranyosnak és úgymond egy kicsit magának valónak találtam, aztán a rendszeressé váló találkozások hatására - mert nem kerülheted el, ha minden nap egy légtérben vagytok - egyre jobban kezdtem kiismerni. Most már tudom, hogy mikor van jó kedve, és mikor nem kell mondani semmit, mert szinte az egész véleménye az arcára van írva. Sokáig próbáltam figyelmen kívül hagyni, mert azt hittem, talán Zayn és közte alakul valami. De ez mostanra elmúlt. A közelében akarok lenni, látni, ahogy mosolyog, hallani a hangját…
Megköszörülöm a torkomat, és a mosolygó lány felé fordulok: - Mehetünk?
Egy bólintással válaszol, én pedig megkérem, hogy még egy kis időre csukja be a szemeit. Megfogom a kezeit, hogy vezetni tudjam, de amikor hozzáérek a bőréhez, furcsa érzés jár át. Röhejes, mintha nem fogtam volna ezelőtt más lányok kezét… Próbálok arról sem tudomást venni, hogy a gyomrom önálló életre kelt abban a pillanatban, amikor beültünk a taxiba, és ez csak fokozódik, ahogy a tenyerét az enyémbe csúsztatja.
Csendben tesszük meg az utat a bejáratig, majd mikor elérünk a kapuig, magam felé fordítom a még mindig csukott szemű lányt.
- Kinyithatom végre?
- Igen - Válaszomra kinyitja szemeit, majd sietősen meg is fordul. Mellé lépek, hogy lássam a reakcióját, és nem is kell sokáig várnom. Szája elnyílik, és csodálkozóan néz maga elé, majd felém fordul.
- Te komolyan elhoztál egy delfináriumba? - Mosolya majdhogynem a füléig ér, és a látvány miatt nekem is el kell mosolyodnom. Megkönnyebbülök, hogy annyira nem is volt rossz ötlet.
- Amint látod!
További válaszok helyett hirtelen a nyakamba veti magát, és karjait a nyakam köré fonja. Boldoggá tesz, még akkor is, ha ez csak pár pillanatig tart.
- Köszönöm, Niall! - Kibontakozik az ölelésből, és kelletlenül, de hagyom. - Menjünk be! - Mintha csak egy gyermeket látnék, úgy indul meg, de rögvest meg is torpan.
- Valami baj van? – nézek felé aggódóan, mert nem értem… Az előbb még annyira tetszett neki.
- Lesznek itt még mások is? - Az előbbi vidámság eltűnik arcáról, ahogyan kérdez, és azonnal világossá válik a helyzet. A korábbi fenyegetés miatt jóval óvatosabb, amikor a közelünkben van. Állandóan sapkát és napszemüveget visel, és a kíváncsi szemek előtt nem beszél velünk, mintha idegenek lennénk egymás számára.
- Ne aggódj, nem lesz itt rajtunk kívül senki. Amúgy sem kellene ezzel foglalkoznod - Közelebb lépek hozzá, és szívem szerint átölelném, vagy megfognám a kezét, de tudom, hogy az túl sok lenne most neki. És különben is, az utcán vagyunk.
- Várj... Te kibéreltél egy egész delfintelepet a kedvemért? - Előbbi szavaimat most fogja fel, és arca rögtön egy grimaszba vált. - Te nem vagy normális! Ez egy vagyon lehetett!
- Ugyan már, Leni! Amúgy is, ismerem a tulajt - Aprót rántok a vállamon, hogy a lány felfogja, nem halok bele ebbe az összegbe.
- Nem rám kellene szórnod a pénzt.
Félreismert, ha úgy hiszi, azért hoztam el ide, hogy megmutassam, van pénzem. Eszem ágában sem volt egy ilyen dologgal villogni, de valljuk be, amióta a bandában vagyok, nem fáj a fejem az anyagi helyzetem miatt. Csak azt akartam, hogy jól érezze magát, hogy jól érezzük magunkat.
- Figyelj, nem azért hoztalak el ide, hogy felvágjak. Vagy úgy ismersz? - Megrázza a fejét, mire folytatom: - Csak szeretném, ha egy kicsit kiszakadnánk ebből a rohanásból. Tudom, hogy neked is voltak mostanában rossz napjaid, és nekem is jól esne, ha egy kicsit nyugalom lenne körülöttem. Érted?
- Sajnálom! Csak nem akarom, hogy feleslegesen költs rám.
- Ezt meg sem hallottam, oké? Na, menjünk!
Elindulunk a kovácsoltvasból készült, hatalmas kapu felé, ami a bejáratot jelzi. Azt elérve a pénztár ablakához fordulok, ami mögül a jegykezelő férfi mosolyogva int egyet, majd pár pillanat múlva beenged minket a kapun, végül bezárja azt mögöttünk. Csendben figyelem, ahogy Leni előveszi az ezüst fényképezőgépét táskájából, és ahogy haladunk a kavicsokkal kirakott sétányon, fényképezi a mesterségesen készült "természetet". Kevesebb, mint egy órája vagyok a közelében, de úgy érzem, hogy már most feltöltődtem a nap további részére.
- Mit szeretnél csinálni? - Felé fordulok, de továbbra sem állunk meg. Csak sétálunk, míg ő minden egyes négyzetcentimétert megörökít.
- Lássuk, mit is lehet itt csinálni… – vigyorodik el gúnyosan. - Delfint simogatni, nyílván!
- Innentől számítva van 2 teljes óránk, amíg csak mi vagyunk itt. Használjuk ki! - intek egy delfines tábla felé, majd elindulunk a medencék irányába.



A kételyeim, miszerint talán még is rossz választás volt a helyszín, végleg eltűntek, amikor elértünk a delfinsimogató medencéig. Rég nem láttam Lenit ennyire felszabadultnak és boldognak, és ez ugyan csak mosolyt csalt az én arcomra is. Az idomár, akinek tulajdonképpen köszönhetjük ezt a látogatást, készségesen állt rendelkezésünkre még akkor is, amikor Leni egy óvatlan pillanatban kitalálta, hogy márpedig ő úszni fog a delfinekkel. Nem volt könnyű rábeszélni a fickót, hogy engedje be a lányt a vízbe utcai ruhában, meg úgy egyébként is, de pár szép szóval lekenyerezhető volt. Természetesen az is közrejátszott, hogy előtte egy rakat pénzt kapott.

Nagyon jól éreztem magam. Az, hogy a lánnyal lehettem, történetesen minden problémát kitörölt a gondolatomból, és ha csak egy kis időre is, de nem számított semmi. Nem kellett megjátszanom magam, nevethettem hangosan, az égvilágon nem szólt rám senki, hogy viselkednem kéne, és nem kellett azon aggódnom, hogy a ruháim vizesek lesznek, és hogyan fogok mutatni a legújabb címlapon. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy egy ilyen helyen lehettünk. Csak Leni, én és a delfinek… Meg persze az idomár, aki minden második pillantásával szinte levetkőztette a mellettem boldogan vigyorgó lányt. De ez mellékes…
 Rengeteg képet készítettünk – elmondása szerint a családját szeretné megajándékozni, amikor hazatér, de nekünk is segítenek majd emlékezni –, na, nem mintha egyhamar elfelejteném a mai napot!

Dél körül, amikor a privát látogatásunk ideje "lejárt", közös megegyezés alapján ebédelni indultunk, bár kellett egy kis győzködés részemről, hogy személyes kedvencem, a Nando's legyen a helyszín. Leni erősködött, hogy legalább valami egészségesebb helyre üljünk be, mert szerinte a turnén így is el fog hízni a sok gyorséttermi kajától, de egy aranyos vigyorgással beadta a derekát, így nem sokkal később már kedvenc kajáldámban ültünk. Míg ő egy salátát rendelt narancslével, addig én önmagamhoz hűen dupla adag fűszeres csirkét kértem fél liter jéghideg kólával. Hitetlenkedve kinevetett a mennyiség láttán, de amikor kevesebb idő alatt ettem meg mindent, ami a tálcámon volt, mint ő a saját adagját, inkább csendben maradt, és nyomogatta tovább a kezében tartott fényképezőt.
Apropó fényképező! Még evés közben sem hagyott békén, mert szerinte olyan aranyos voltam, amikor tele volt a szám. Gondolom.

- Ugye te is jól érezted magad? – kérdezi a lány, miközben a lift ajtaja becsukódik előttünk. Megnyomja a kettes gombot, és felém fordul.
- Rég éreztem ilyen jól magam - válaszolok őszintén hátamat a hideg fémnek támasztva. Jó érzés a felhevült testemnek a változás.
- Az jó, mert én is - felel halkan, és ennyiben ki is merül a beszélgetés. Gondolatai mintha nem is ebben a helységben lennének. Merengve néz maga elé, és a kezén lévő karkötőt babrálja.
- Min gondolkozol? - Annyira kíváncsi vagyok! Az érzéseire, a gondolataira, mindenre.
- Hogy… - kezdene bele, de a lift ebben a pillanatban kinyílik jelezve, hogy megérkeztünk. - Nem számít.
Csalódottan sóhajtok, mert olyan érzésem támad, hogy nem éppen az aktuális időjárásról szeretett volna beszélni. Csendbe burkolózva haladunk a folyosón, egészen addig, míg pár méternyire a szobánktól bele nem botlunk valakibe. A szó szoros értelmében. Egy szőke hajú lány siet el mellettünk, és valahonnan nagyon ismerősnek tűnik, de nem foglalkozok vele, amíg Leni a szokásosnál három oktávval magasabban meg nem szólal:
- Claire?
Jézusom, Claire!? Ő meg mi a francot keres itt? És honnan ismerik egymást? Jó Isten…