Tizedik

Sziasztok!

Rövid leszek, mert elég fáradt vagyok; köszönöm a likeokat, örülök annak, hogy már 15-18 körül mozog a "rendszeres olvasók" száma, attól független, hogy csak 6 feliratkozott emberke van:) 

A rész azért húzódott el ennyire - tudom, én tehetek róla -, mert hiába van millió ötletem, hogy mik kerüljenek bele a blogba, de amikor oda kerülök, hogy akkor most írok, semmi nem jut eszembe. Ezen próbálok változtatni, mert ennek nem lesz jó vége...

A következő rész biztos csak valamikor a jövőhéten kerül fel. Csütörtök - péntek szóbeli vizsgám van, szombaton bankett, vasárnap pedig táncévzáró. Ja, és közben még próbálok tanulni is.

És még valami: hoztam egy nagyon kicsi részletet, egy kialakuló történetből, és csak úgy mint a részről, erről is írjátok le mit gondoltok! Ha tetszik nektek, akkor folytatom :) 

Köszönöm, hogy elolvastad, és várom a véleményeket mindkét írással kapcsolatban! :)

xx, Sophie

everything looks better, when the sun goes down

Kedves Naplóm,

Születésnap...
Az ember életében egyfajta fordulópont. Egy olyan esemény, amit bár az öregedés miatt nem, de az ünneplés gondolata miatt - hogy ezen a bizonyos, számunkra varázslatosabb napon mindenki minket ünnepel - minden évben, újra meg újra izgatottan várunk.
De mi van akkor, ha már annyi születésnapod volt, hogy csak az elmúlt 26-ra emlékszel?

bejegyezte Raquel Navarro,

 Seattle, 2012. december 11.

10. 

(ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=c4BLVznuWnU)

Az este nyitva hagyott ablakom miatt tisztán hallottam, amint a közelben valamelyik kedves szomszédnak fűnyírózni támadt kedve. Nyűgösen fordultam át a másik oldalamra, és a párnát a fejemre akartam tenni, hogy legalább itt kialudhassam magam - ami a londoni nyüzsgés miatt mostanában nem igazán jött össze -, ám ahogy tapogatóztam egy másik párnáért, a kezem egy marok hajban akadt meg. Ijedten nyitottam ki szemeimet, és egy hangos "Cseszd meg" után újra normálisan kezdtem venni a levegőt.
Olivia csokoládébarna szemei pár centire tőlem engem vizsgáltak, és miután felfogtam ki fekszik mellettem, hatalmas lendülettel rávetettem magam, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg megfullad alattam.
- Mi a francot keresel itt?! - Legördültem róla, de még mindig hozzá bújva, kezeit szorongatva felé fordultam.
- Basszus Leni, meghíztál… - Arca elsápadt az előbbi levegőhiány miatt, de pár mély lélegzet után tekintetét rám szegezte. - Meglepetésnek szántam.
- Örülök, hogy itt vagy! Méghogy nem engednek el, mert vizsgázol...
- Mert az milyen meglepetés lett volna, ha bejelentem, hogy jövök? - Megforgatta a szemeit egy olyan "ne butáskodj, okosabb vagyok én annál" nézéssel. - Egyébként meg nem tűnt fel, hogy már a múlt héten levizsgáztam? - Próbált úgy csinálni, mint aki durcás, de hamar feladta, aztán elvigyorodott.


Álmosan haraptam bele a nutellás gofrimba, miközben türelmetlenül vártam, hogy Olivia lenyelje az utolsó falatot, ami a szájában van, és elkezdjen végre mesélni. Nem érdekelt, hogy szinte semmit nem tudok az osztálytársairól, vagy az egyetemről ahova jár, mindenre kíváncsi voltam, amiről az elmúlt két hónapban lemaradtam - igaz a legtöbb dologról már hallottam, de élőben akkor is más.
- A pszichológia vizsgám 89%-os lett, érted? Majdnem jeles! Majdnem. Csak ismersz, milyen vagyok... Kicsit sikerült összeveszni a gyakorlati oktatómmal. - Fekete hajának egy tincsét csavargatta ujjai között, miközben mesélt.
Persze, hogy ismertem. Szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Míg én hamar felkapom a vizet, érzékenyebb és sértődékeny vagyok, addig ő türelmesebb, és nehezen lehet kihozni a sodrából - szóval, ha ő veszekszik, az már régen rossz.
- Mi történt? - Elvettem még egy gofrit, és egy jó nagy adag nutellát kentem rá.
- Mr. Seidel meggyanúsított, hogy az összes feladatot Elizabethről másoltam, aki – megjegyzem – sokkal rosszabbat írt nálam. Mindent, amit a lapra írtam, el kellett mondanom szóban, és érvekkel alátámasztani, hogy tényleg elhiggye, hogy nem én voltam az, aki másolt. Elhiheted, milyen kínos volt. A lényeg, hogy amiatt az idióta kopasz miatt egy jeggyel rosszabbat kaptam.
- Az szívás - húztam a számat. Szegény lány egyszer belerokkan abba a sok tanulásba. - Voltál már otthon?
- Persze, már este hazaértem. Látnod kellett volna anyu arcát, amikor meglátott! - Felnevetett, és elindult a hűtő felé. - Narancslé vagy kóla?
- Kóla! Egyébként, mit szeretnél ma csinálni?
- Hogy mit? Felmegyünk a szobádba, és minden lehető dolgot elmesélsz nekem! Egyébként, anyu megkért rá, hogy vigyelek haza látogatóba, szóval nálunk vacsorázunk. Szeretnének már látni! - Egy kacsintás kíséretében elindult az emeletre.

***

Pulóverem zsebéből a fülhallgatómat szedtem elő, miközben a kezemben tartott telefonon a zenéim között keresgéltem. Kényelmesen felraktam a lábaimat a mellettem üresen árválkodó ülésre, ami úgy tűnt, nem fog kelleni senkinek. Fekete sapkámat a fejemre húztam, és próbáltam úgy csinálni, hogy a körülöttem lévő emberek a lehető legkevesebbet lássák belőlem. Reggel a legátlagosabb ruháimat húztam fel, így egy kopott fehér póló, és egy szürke melegítőnadrág volt rajtam. Minél átlagosabb, annál kevesebb az esélye, hogy felismernek.
A zenelejátszón elindult Ed Sheeran legújabb lemeze, de a várt hatás elmaradt: cseppet sem lettem nyugodtabb.
Szemeim előtt újra meg újra a múlt éjjel játszódott le, és ahogy Leni elgyötört arca jelent meg előttem, ismeretlen érzés kerített hatalmába. Ahogy ott aludt a karjaim között, és az arcára néztem, csak arra tudtam gondolni, hogy kinek tudna ártani ez a lány? Mivel érdemelte ki, hogy így felforgassák az életét? Mert bár mi már megszoktuk, hogy minden pillanatban kamerák és fotósok vesznek körül, ez egy "átlagos" embernek elég zavaró lehet.
Tudtam, hogy nem tudok ellene sok mindent tenni, mert hiába szóltunk Paulnak a történtek miatt, egy cetliből és egy feltört ajtóból nem kezdhetnek el nyomozni.
De ugyanakkor azt is tudtam, nem hagyhatom, hogy ennek a lánynak baja essen.

***

Olivia teljesen kiakadt, amikor elmeséltem neki a betöréses incidenst, de próbáltam azzal nyugtatni - és valamilyen szinten saját magamat is -, hogy valószínűleg csak egy idióta fanatikus, aki halálosan szerelmes valamelyik fiúba. Máskülönben miért akarnának "eltávolítani" mellőlük?
 Felvázoltam neki a tetoválásról szóló elméletemet is, és úgy határoztunk, hogy minél hamarabb, annál jobb; még mielőtt meggondolnám magam, holnap bemegyünk a központba, és keresünk egy szalont.

Az egész napot meséléssel, a laptopom előtt elterülve töltöttük. Oli ráébresztett, hogy hiába ismerem a fiúkat, még egyetlen számukat sem hallottam. Így tennünk kellett az ellen, hogy valami szégyenletes helyzetbe kerüljek emiatt. Ebben az egészben az volt a leggázabb, hogy mint kiderült, a tengerentúlon tartózkodó barátnőm többet tudott róluk, mint én.
Állítom, az összes videót megnéztük róluk, ami csak fent volt az interneten, de Olivia kitartóan hajtogatta, hogy ez csak egy pár darab volt, és az istenért sem akarta abbahagyni. Kezdve az X-Faktoros meghallgatásuktól - mert azt is időközben tudtam meg, hogy ott tűntek fel először - egészen a mostanában készült koncertfelvételekig. Kezdtem azt érezni, hogy valamelyik fiú esetleg bejön neki, és úgy próbálja beállítani, hogy azért csináltuk mindezt, hogy ne legyek annyira tudatlan. Na persze.

Délután 5 körül a gépem bemondta az unalmast, és - hála a jó istennek - lemerült. Eddig Olivia hihetetlen lelkesedése miatt egy mukkot sem mertem szólni, csak csöndben tűrtem, de amikor kikapcsolt a gép, magamban elmondtam egy gyors imát. Úgy éreztem, hogy ha még negyed óráig bámulnom kellett volna a fiúkat, kifolyt volna a szemem.

Így, miután teljesen kifáradtunk a semmittevésben - konkrétan egész nap az ágyon feküdtünk! -, Olivia hazaindult, én pedig elvonultam készülődni, hogy 8-ra biztosan odaérjek hozzájuk. A megszokott zuhanyzás helyett most legalább fél óráig feküdtem a forró vízzel teli kádban, ami nagyon jól esett. A zuhanyzásról valahogy mindig az jut eszembe, hogy nincs időm rendesen fürdeni, mert sietnem kell.
Mivel csak otthon leszünk, nem éreztem szükségét a kiöltözésnek, de azért a farmerem és atlétám mellé felhúztam egy szolíd magas talpú szandált. Hajamat felkontyoltam, és egy leheletnyi sminket tettem csak fel. Miután mindennel kész voltam, leültem apához a nappaliba, és vártam, hogy végre elindulhassak.

***

Apró bökdösésre ébredtem, de először azt hittem, csak álmodok. Ám amikor még egyszer megéreztem a kezeket a vállamon, lassan kinyitottam a szemem, és az illető irányába fordultam. Egy körülbelül velem egy magas, szőke hajú lány mosolygott előttem. Fehér rövidnadrágot, rózsaszín felsőt és egy blézert viselt. Szemeim elkerekedtek öltözéke láttán - nincs egy kicsit lengén öltözve? Tekintve, hogy Írországba tartunk... Aztán "nem az én dolgom" alapon megrántottam a vállamat, és visszatértem arca tanulmányozásához. Szemein nem láttam jelét semmilyen féle szemfestéknek, bár ki tudja!? A mai lányok... Ezzel ellentétben száján kihívó vörös rúzs pompázott. Ha összességében vesszük kinézetét, olyan fajta, akit lehet, hogy el tudnék magam mellett viselni.
- Segíthetek? - Hangom álmosan csengett, majd hogy ne tűnjek olyan udvariatlannak, lábaimat lepakoltam a mellettem elhelyezkedő székről, és sapkámat megigazítva egy mosolyt erőltettem arcomra.
- Lehetne egy közös képet…? - Félénken mosolygott, miközben válltáskájából előszedett egy fényképezőgépet. - A nevem Claire Thompson.