Nyolcadik

Sziasztok!

Most nem rizsázok, csak annyit szeretnék kérni, hogy mivel nem írtam még ilyen "érzelgős" részt, írjátok le a véleményeteket! 

Tényleg, nagyon kíváncsi vagyok! :D

Köszönöm a hozzászolásokat, és a likeokat, és, hogy már ennyien szavaztatok! <3

És még azt szeretném: írjátok le azt is, hogy ebből a részből, melyik volt a kedvenc mondatotok :D Azon gondolkodtam, hogy ne legyen semennyire sem unalmas a blog, mindig fel fogok tenni egy-egy kérést/kérdést, és ez az első :D Csak őszintén ;D

Köszönöm, hogy elolvastad, kellemes olvasást!

xx, Sophie

8.

 

 

nothing's fine I'm torn

- Mit keresel itt? - A hangom furcsán, kicsit cinikusan hallatszott, ahogy elhagyta a számat. Gyűlölködve néztem az előttem álló fiúra, pedig ő aztán végképp nem tehetett semmiről. Talán csak így akartam elijeszteni magamtól.

- Nem hagyom, hogy elmenj! Egyikünk sem!

- Nézd, én tényleg nem ilyen életet akarok! - Idegesen beletúrtam a könnyeknek és a padlón való szenvedésnek köszönhetően már amúgy is kócos hajamba, és lecsuktam a szemeimet. - Utálom ezt az egészet! Hogy csak egy kicsit is hittem benne, hogy végre minden rendbe jöhet. Kapok egy jól fizető állást, remek munkatársakkal, nem kell magam agyondolgozni, tudnám szeretni, amit csinálok, ki tudom fizetni a számlákat... Még mit nem!

- Ez az élet ilyen, Leni. Tudtad, mit vállalsz, amikor aláírtad azokat a rohadt papírokat! - Soha nem hallottam még így beszélni – talán a pár napos ismeretség miatt!? -, sőt, ő volt a legcsendesebb mind közül. Visszahúzódó, ám van önálló véleménye, mégis nyugodt, és nem egy veszekedős fajta. Aki a légynek sem tudna ártani, és akit emiatt mindenki annyira félt.

- Persze, hogy tudtam! - csattantam fel, és mérgesen ránéztem. Teljesen össze voltam zavarodva, és a felét sem gondoltam át annak, amit kimondtam. - Sőt, azt is tudtam, hogy előbb vagy utóbb nyilvánosságra kerül a nevem, és miegymás. De nem erre számítottam... Hogy arra érek haza, hogy valaki feltörte a lakásomat, és megfenyegetett, csak mert veletek vagyok?! - Mondandóm végére egyre halkabb lettem, és az utolsó szavakat alig hallhatóan, rekedten erőltettem ki magamból. - Mi lesz később? Kinyírnak, mert egy kocsiban ülök valamelyikőtökkel? - vicsorogtam.

Kedvem lett volna tovább rongálni a poharakat, vagy jó nagyokat rugdosni a falba, de tudtam, hogy azzal csak még kevesebb berendezési tárgyam maradna, és valószínűleg mehetnék a sürgősségire gipszeltetni.
Csak állt előttem, arcvonásait már rég visszarendezte normálisra, és a mindig nyugtató kék szemeivel egyenesen az arcomat bámulta. Szép látványt nyújthattam - kócosan, kisírt szemekkel, szipogva.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz! Holnap hívunk valakit, aki megcsinálja az ajtódat, összepakolunk, és minden olyan lesz, mint azelőtt.

- Hát tényleg nem érted? Semmi sincs rendben! Jelen pillanatban leszarom, hogy mennyire okádékul néz ki a lakás! Itt nem lesz semmi sem rendben! - Kezemet a mellkasomra téve ziháltam.

Legbelül úgy éreztem, hogy apró darabokban vagyok, és azok a darabok valahol az agyam és a szívem között lebegnek a semmiben.
Nem csak amiatt, ami az előző órákban történt, hanem úgy mostanában. Egyedül éreztem magam a családom és Olivia nélkül - ezért is örültem annyira, amikor kiderült, hogy dolgozhatok. Addig sem kellett foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik szépen lassan kezdtek felemészteni belülről.
London gyönyörű hely, de semmit nem ér, ha nincs kivel megosztanod az érzéseidet és a gondolataidat.
 
Képzeld el, hogy egy puccos családban élsz, gazdag emberek vesznek körül. Mindened megvan, amiről más ember álmodni sem mer. Luxusautók, jobbnál jobb ruhák, egy szóval: minden. De ez csak a felszín. Mert hiába van meg mindened, ha belül üres vagy. Nincs olyan, akinek igazából elmesélhetnéd azt, hogy mi bánt, vagy hogy éppen minek örülsz...
Mert hiába a telefon és az internet, én valahogy így éreztem.

Így amikor két ölelő kezet éreztem a hátamon összekulcsolódni, levegőt is elfelejtettem venni. A szívem eszeveszett lüktetésbe kezdett, és nem értettem a fiút. Még nehezebbé akarja tenni azt a pillanatot, amikor majd kilépek az ajtón, és nem nézek vissza?

- Niall, kérlek, ne csináld ezt! – Próbáltam összeszedni magam, miközben a fiú karjai egyre szorosabban ölelték körbe testemet.

- Ne beszélj! - parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon.

Ahogy a hátamat simogatta, kezdtem egyre jobban fáradt lenni - de nem testileg, inkább szellemileg éreztem úgy, hogy kimerültem. Tudtam, hogy ezt később meg fogom bánni, de nem tudtam magamnak megálljt parancsolni, így ahelyett, hogy eltávolodtam volna a szőke fiútól, még jobban belefúrtam a fejemet a pulóverébe, és kezeimmel elkezdtem szorítani a derekát.
Éreztem, ahogyan kezeit a térdem alá téve óvatosan felemel, és elindul velem a háló felé. Az ágyon sem engedett el - az ölébe húzva szorosabban átkarolt, és betakart mindkettőnket. Fejemet a mellkasára hajtottam, és a külvilágot kizárva szépen lassan elnyomott az álom.



- Anya? Carlie megette az összes epres szuflét! - Durcásan levágtam magam a kanapéra, és szúrósan néztem az előbb említettre, de az halál nyugodtan lapozgatta tovább az ölében lévő magazint.
- Gyerekek, ne csináljátok már! Két tepsivel sütöttem, nem igaz, hogy már elfogyott! - Anya nekitámaszkodott az ajtófélfának, és mosolygósan járatta köztünk szemeit.
Ruhája koszosan vette körbe testét, az arcán izzadságcseppeket véltem felfedezni. Imádott a kertben lenni, képes volt az egész napját ott tölteni. Ásott, kapált, virágokat ültetett, vagy éppen locsolta azokat; attól függően, hogy milyen volt az időjárás.
- Nem is ettem olyan sokat! - Carlie megelégelte az árulkodást, és dühösen felállt előző pozíciójából. Szemeiben könnyek gyűltek a vádaskodás miatt.
- Ne sírj, szívem! - Anya megkerülve a kanapét, megállt Carlie mellett, miközben haragosan nézett rám. - Kérj bocsánatot, Leni! Aztán szeretném, ha elmosogatnátok.
Lehajtott fejjel elindultam a konyha felé, magamban szitkozódva.



Kipattantak szemeim, aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak álmodtam. Régen volt már, hogy az volt a legnagyobb problémám, ki ette meg azokat a bizonyos epres szuflékat...
A nyakamat teljesen elaludtam, és a kezeim is kezdtek zsibbadni. Fel akartam ülni, de aztán rájöttem, hogy még mindig úgy vagyunk, ahogy órákkal korábban elaludtunk: Niall félig az ágytámlán, félig pedig a párnámon, kitekeredett helyzetben aludt, de továbbra is éreztem ölelő kezeit a derekamon. Óvatosan lefejtettem magamról azokat, majd amilyen csendben csak tudtam, kimásztam az ágyból. Táskámból kiszedtem a cigis dobozt, és kiültem az erkélyre egy pléd társaságában.
Hajnal lehetett, ahogy elnéztem. Megint rácsodálkoztam, hogy mennyire szép, és varázsos. Kedvem lett volna sétálni, csak úgy bolyongani össze-vissza, ahogyan csináltam régebben párszor.

- Jó reggelt! - Niall hangjára lettem figyelmes, ahogyan kijött az erkélyre, majd leült a mellettem elhelyezkedő legközelebbi székre. Sikerült ismét elbambulnom.
- Szia - válaszoltam halkan.
Egy kicsit szégyelltem magam az este történtek miatt. Szegény tényleg nem tehet semmiről, mégis annyira letámadtam... Nem másokat kell okolnom, hanem normálisan átgondolni ezt az egészet. És igazából egyiküket sem szabad hibáztatnom - kivéve azt a morbid állatot, amelyik feltörte a lakásomat -, mert ők sem ilyen életet akartak. De mégis tudják kezelni, és igyekeznek minél természetesebben viselkedni.
- Figyelj, én sajnálom, hogy olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amiket nem kellett volna! - Egész testemmel felé fordultam, és vártam, hogy majd belegyezően bólogat, és kifejezi nemtetszését.
 Ehelyett halványan elmosolyodott, ahogy rám nézett.
- Semmi baj, megértem, és nekem sem kellett volna olyan hangon beszélnem. Csak tudod, mi tényleg nem akarjuk, hogy elmenj. Egy csomó ember vesz minket körül, de a fele sem bírja egy hónapnál tovább, és lelépnek. Ne tudd meg, mennyi sminkesünk és stylistunk volt már 2 év alatt… - Arca eltorzult, ahogy kimondta ezeket. Látszott rajta, hogy tényleg megviseli őket a dolgok állandó változása. - Egyébként, miután tegnap beszéltünk, a fiúk is akartak jönni velem, csak leráztam őket. Még Zayn is, amin eléggé meglepődtünk – mosolygott. - Azt mondta, bocsánatot akar kérni a múltkori viselkedése miatt, bár nem tudom igazából mi történt.
- Lényegtelen… - Egy olyan "nem érdekel" legyintéssel reagáltam szavaira. - Köszönöm, hogy átjöttél. Lehet, hogy azóta már mindent szétvertem volna. - Kellemetlenül elnevettem magam.
- Igazán nincs mit! Köszi, hogy nem dobtál ki! Pedig először azt hittem, valami hasonló sors jut nekem is, mint annak a szerencsétlen pohárnak. - Velem együtt nevetett, de jókedvünk csak a következő kérdésig tartott:
- Szóval, akkor hazaköltözöl? - Nem nézett rám. Az eget kémlelte, mintha az sokkal érdekesebb lenne, minthogy rám nézzen, pedig be volt borulva.
- Nem valószínű... Nem. Nem lennék képes mindent itthagyni - sóhajtottam fel őszintén.
Mert tényleg így volt. Nem volt egyszerű megszoknom az ittlétet! De most, hogy a dolgok valamennyire kezdtek egyenesbe jönni, nem akartam ezt is elszúrni. Annyit güriztem a sok állásinterjúval, meg az alkalmi munkákkal, hogy örültem, hogy van egy rendes állásom - még ha az némi hátrányokkal is jár. Majd valahogy hozzászokom. Vagyis, igyekszem hozzászokni. - De hazamegyek egy pár napra, az biztos. Már nagyon hiányzik a családom! - válaszoltam, ahogy eszembe jutott az álmom.
Válasza csak egy halvány mosoly volt egy bólintás kíséretében.