Tizennyolcadik

blablabla

nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar jelentkezek, de örülök, hogy ismét itt vagyok :D nem fűznék hozzá semmit, csak, hogy remélem olvashatóra sikerült.
vélemények jöhetnek! <3

xx, Sophie

18.

Lefagyva állok az ismerős szobaajtó előtt, tekintetem a fiú kétségbeesett arca és Claire között vándorol, aki semmi jelét nem mutatja annak, hogy zavarban lenne, esetleg meg lenne lepődve. A helyzetnél jobban aggat az, hogy Niall miért vág ilyen fejet. Szemeit furcsán rángatja a lány irányába, és kezeivel valamiféle jeleket próbál leadni, de amint odafordulok, hirtelen a tarkóját kezdi vakargatni. Kezdem úgy érezni, sokkal több köze van az előttem álló rég-nem-látott családtagomhoz, mint nekem.
Párszor szólásra nyitom a számat, de abban a pillanatban elakadok, mielőtt egy hang is kijönne a számon, így be is csukom azt. 

Ahogy a szőke lányra nézek, elöntenek az emlékek, de mintha már egy új ember állna előttem: haja nem csillog már azzal a természetes barnasággal, mint régen. Claire már gyermekként is arról álmodozott, hogy majd mikor felnő, szőke hosszú tincsei lesznek, és az Istenért sem tudtam erről a vágyáról lebeszélni, mert már akkor is jobban tetszett a természetes hajszíne, ami kiemelte szemének barna ragyogását, amikor nevetett. Öltözetén végignézve, mintha egy lányt látnék a kirakatból kilépve: csillogó, magastalpú cipőjében és piros rúzzsal ajkain.
Sosem képzeltem volna, hogy ennyire meg fog változni... hogy azzá lesz, akiken régen nevettünk. 

- Mit keresel itt, Claire? - vékony hangon szólok az előttem állóhoz, és kíváncsian várom a választ. Most nem fogom elengedni válasz nélkül! Annyi dolgon mentem keresztül nélküle, és annyiszor szükségem lett volna a támogatására, hogy most tartozik annyival, hogy megmagyaráz mindent.
- Én... - kezd bele, és egyenesen a szemeimbe néz. - Elmenekültem, sajnálom. Ezt kellett tennem! - Hangja mentegetőzően cseng a folyosó csendjében.
- Mégis miért? Cserben hagytál! Te voltál a legjobb barátnőm, rémlik? - Akaratlanul is hangosabban csattanok fel, mint kellene, de jelen pillanatban nem foglalkozok ilyesmivel. Érzem, hogy a szemeim elhomályosulnak, és nem kell sokat várni az első könnycsepp megjelenéséig.
Niall halkan felszisszen előttem, mire odakapom a fejem. Arcát kezeibe temeti, és fáradtan dől neki a falnak. Kérdően nézek rá, de mikor Claire megszólal, ismét neki szentelem minden figyelmemet.
- Figyelj, pont erre volt dolgom. Beszéljük meg! - lép közelebb, mire én automatikusan teszek egy lépést hátra. Hiába örülök a viszontlátásnak, mégis van egy olyan érzésem, hogy nem csak miattam van most itt. És hiába szeretném megölelni, kihúzom magam, és védekezően magam elé teszem kezeimet.
- Szerinted ennyivel meg tudod oldani a dolgokat? Egy "beszéljük meg"-gel? Évekig nem kerestél, ne mondd nekem, hogy beszéljük meg! - vetem oda neki. Csalódott arcot vág, és mintha fájna neki a kijelentésem.
- Szerintem is meg kellene, hogy beszéljétek! - Niall csendesen szólal meg, és szinte könyörgést látok a szemeiben, mire nekem mégjobban elborul az agyam.
- Ebbe te ne szólj bele, légy szíves! - mérgesen ránézek, pedig nem szándékozom bántani. Pont őt nem, aki az utóbbi időben többet gondoskodott rólam, mint akárki más.
Nem szól semmit, csak csendben megrántja a vállát.
Megint Claire-re nézek, és az érzelmek lassan eltűnnek az arcomról. Kézfejemmel letörlöm azt a pár kósza könycseppet, amit az előbb gyengeségem jeléül elejtettem, és próbálok úgy csinálni, mintha nem érezném magam iszonyatosan pocsékul.
Hihetetlen, hogy egy ember még ennyi idő elteltével is ilyen sok érzelmet és emléket tud kiváltani belőled. Amikor megszűnik részese lenni az életednek, egy nagy fekete ürességet érzel ott, ahol addig benned élt, de aztán szép lassan megemészted a gondolatot, hogy talán nem is kellettél neki, vagy valamiért muszáj volt eltávolodnotok egymástól. De amikor újra találkozol vele, minden egyszerre tódul az agyadba, az összes dolog, amin együtt mentetek keresztül... És az az üresség visszatér, de nem úgy, ahogy számítanál rá. Örülsz, mert viszont láthatod, de mérhetetlen dühöt érzel, amiért újra felszakítja a régi sebeket.

Tudom, hogy valamilyen oka biztos volt arra, hogy elment. De az ember a legjobb barátaival mindent megbeszél, nem igaz? Ha szólt volna, vagy segítséget kért volna, vagy tanácsot... Én mindig ott voltam neki, szó nélkül segítettem, amikor kellett, mert így volt természetes. A testvéremnek éreztem, bármit megtettem volna érte. De ez nem volt neki elég.

- Miért mentél el? - hangos sóhaj tör fel belőlem, és úgy érzem, legalább a magyarázatát meg kell hallgatnom.
- Meg kellett tennem. Muszáj volt abból a közegből elszakadnom! Borzasztóan sajnálom, hogy ezt szó nélkül tettem! Minden nap gondoltam rád, és még mindig hiányzol... - válaszol, és kijelentésére megremegek. Nem telt el úgy nap, hogy ne álmodtam volna vele, vagy ne gondoltam volna rá.
- Nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, Claire. Ne haragudj, de...
- Nem azt kérem, hogy ugorj a nyakamba, Leni! Csak adj egy esélyt, hogy legalább elmondhassak mindent! - szakít félbe könyörgően.
- Rendben. - Magamhoz képest túl hamar alkuszok meg, de valami azt súgja, hogy nem halok bele egy beszélgetésbe. És fúrja az oldalamat, hogy mi volt nálam fontosabb akkor. De remélem nem gondolja azt, hogy ezzel minden meg fog oldódni, vagy ha mégis, akkor remélem bírja a pofára eséseket.  - Később kereslek, gondolom itt leszel még... - biccentek egyet felé, és kikerülve őket a saját szobám helyett Zaynéhez indulok. Kíváncsiságból még egyszer megfordulok, ám sem Niall, sem Claire nincs már a folyosón.

Erőteljeseket kopogtatok az ajtón, és csak valamikor a tizedik kopogás után nyílik ki az ajtó. Az álmos Zaynnel találom szembe magam, alsónadrágban, gyűrött pólóban. Kíváncsian néz rám, de nem szólok semmit, csak akkor, mikor már bent vagyunk mindketten a szobában. Fújtatva ledobom magam az ágyra, ahol ruhák hevernek szerte-széjjel. Tulajdonképpen, mit is keresek én nála?
- Mi járatban? - vágódik le mellém az ágyra, miközben egy párnát gyűr a feje alá.
- Cigizhetünk bent? - érdeklődöm. Megrántja a vállát, aztán bólogatni kezd. Előszedem a még mindig vállamon lógó táska aljáról a cigisdobozt, és az ablakhoz lépek, hogy némi friss levegővel enyhítsem a hamarosan fellépő nikotin-mennyiséget. Kiszórom az ágyra a szálakat, és - a dobozból alkalmi hamutálat formázva - rágyújtok. A harmadik slukk után kicsit nyugodtabbnak érzem magam, és csak akkor fordulok Zayn felé, aki elterülve az ágyon füstölög.
- Történt valami?
- Claire, az történt. Idejön, mintha nem szarta volna le a fejemet az elmúlt években, és úgy csinál, mintha csak tegnap ment volna el. Röhejesen pocsékul érzem magam! - szívok újabbat a már majdnem leégett cigiből. - Bár, nem mintha ez téged annyira érdekelne. Szóval bocs, de valakinek el kell mondanom. Oliviát nem hívhatom fel, tekintettel a hülye időeltolódásra, Niall pedig olyan furcsán viselkedett, mikor megláttuk, hogy Claire itt van, hogy...
- Várj, mit mondtál? Claire Thompson, igaz? - vág a szavamba Zayn, és amikor kimondja a teljes nevet, elkerekednek a szemeim.
- Ismered? - szalad fel a szemöldököm. Miről nem tudok még?
- Niall mesélte Liamnek, hogy amikor hazament, találkozott vele a repülőn, és valami újságírásról is szó volt, meg, hogy a csaj totál rákattant Niallre... - mesél elmerengve a fiú, de az agyam már ott elakad, amikor meghallom az "újságírás" szót.
Zayn továbbra is mesél, miközben nekem szépen lassan összeállnak a dolgok, és mielőtt végighallgatnám az egész monológot, már rég a folyosón járok...