Újra itt :)

Sziasztok Kedves Olvasók!

Igen, mint látjátok visszatértem! Ugyan még nem történettel jöttem, de már kész vagyok arra, hogy egy újabb bejegyzés szülessen.

Az utóbbi időben rengeteg dolog történt velem. Új iskola, új emberek, új környezet, új város... de azt kell mondjam, szerencsére én maradtam a régi. Vagyis, próbálok a régi maradni.

Nagyon sok minden megváltozott. Olyan emberek tűntek el mellőlem, akiknek a hiánya eléggé megvisel, és okkal mondom, hogy nem tudom miért történtek ezek a dolgok. És ami meglepő, hogy olyan emberek tértek vissza az életembe, akikre végképp nem számítottam. De talán ennek így kellett történnie. Most csak sodródom az árral... :)

Nagyon sokat agyaltam a mind két sztorimon, és arra jutottam, hogy semmiképp nem akarom őket abbahagyni, de úgy érzem kellett ez a szünet-dolog. Azt hiszem, kezdek felnőni, vagy valami olyasmi :D

Ma volt merszem ide bejelentkezni, és visszaolvasni pár bejegyzést, na meg elolvasni azt a sok blogot, amivel  le voltam maradva. Durva, de kb. 2 hónapja még csak a blogspot közelében sem jártam...

Ötleteim már vannak a folytatáshoz, sőt a végkifejlett már meg is született az agyamban, a szereplők cselekvései is megvannak, de nem akarok még egyszer abba a hibába esni, hogy össze-vissza zagyválok mindent, így szépen lassan akarom felépíteni a vázlatot, és majd utána szeretném felrakni. :)

Szóval, ennyi lettem volna, csak gondoltam írok pár sort, hogy "visszatértem":D

És arra kérek mindenkit, hogy esetleg, ha még olvas valaki (?), az nyomjon egy "tetszik"-et, vagy hagyjon megjegyzést, mert fontos lenne tudnom! Köszönöm!

xx, Sophie

Tizenkilencedik, és egyben utolsó

Meghoztam a befejező részt. Köszönöm azt a pár hozzászólást, amit az előző bejegyzéshez kaptam, sikerült egy kis bűntudatot ébresztenetek bennem!:D

Még egyszer sajnálom, hogy ez így alakult, és még egyszer köszönök mindent! Nem tudjátok, milyen örömöket okoztatok nekem mialatt ez a blog íródott! És ezért nagyon hálás vagyok! <3

Nem tűnök el, továbbra is lehet nekem írni (itsmetiri@gmail.com), csak egy kicsi "szünetre" megyek. Fel szeretném vázlatolni a másik blogot (http://take-me-im-alive.blogspot.hu/), hogy aztán bakik nélkül, és remélhetőleg sikeresebben vágjak bele az új sztoriba.

A befejezésről csak annyit, hogy nagyon nem így terveztem, de már késő a bánat, és nagyon remélem, hogy sikerült egy befejezéshez méltóan megírnom. Vagy lesz vélemény, vagy nem, én elfogadok mindent:) 

Szóval, még egyszer utoljára nagyon köszönök mindent, találkozunk a másik blogon, amit remélem ugyan ennyien, vagy még többen olvasni fogtok!!:) 

Szeretlek Titeket, 

Sophie

19.

http://www.youtube.com/watch?v=02D9VP2YLHI

Ez a második napom itthon. A második nap, hogy a saját ágyamban ébredek, aminek örülnöm kellene, nem? Pedig én nagyon nem érzek semmiféle boldogságot. Eszembe jutnak a rideg hotel falak, a naponta cserélődő ágyak, mire ismerős rángást érzek valahol a gyomrom és a mellkasom között. Amióta eljöttem mást sem érzek.

Idegtépő lassúsággal vonszolom le magam a konyháig, ahol az az első dolgom, hogy az első kezembe akadó bögrébe egy nagy adag gőzölgő kávét töltsek. Leülök az asztal mellé, és fáradtan terülök szét azon, miközben a forró feketét juttatom be szervezetembe.
A fali óra hajnali ötöt mutat, amiből arra következtetek, hogy anya és apa még alszik - sőt, minden normális ember alszik még ilyenkor.
Ébrenlétemet foghatnám az időeltolódásra, hogy újra itthon vagyok, de azzal újabb hazugságokba temetkeznék. Mert nem az a bajom.

Amióta kiléptem abból a hotelből, mintha valami fel akarna emészteni belülről. Nincs étvágyam, fáj a gyomrom, literszámra iszom a kávét, a cigiről már nem is beszélve... És ez nem én vagyok. Soha nem voltam az az "összetörhető" típus, akit csak úgy földre lehet küldeni pár szóval, ám akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy kést vágtak volna belém, és kegyelemdöfésként párszor megforgatták volna bennem.

Miután Zayn akaratán kívül elkotyogta a hideg tényeket, más sem járt a fejemben, mint, hogy minél előbb eltűnhessek onnan. Meglepetésemre a fiú volt az, aki a "segítségemre" jött: ugyan ügyetlenül, de segített összedobálni a cuccaimat, így röpke fél órán belül elintéztem mindent, a kezemben tartottam a Londonba szóló repülőjegyet, és még egy gyors búcsúra is volt időm.
Gyors ölelés és jókívánságok közepette elhagytuk a hotelt, és már semmi nem állított meg abban, hogy hazainduljak. Nem volt meglepetés, hogy Paul nem örült ennek az egésznek, de a vártnál megértőbben váltunk el egymástól, és megígértette velem, hogy amint jobban érzem magam, visszajövök - erre már akkor sem láttam sok esélyt, de nem akartam még ennél is jobban felidegesíteni, és a válaszom egy mosolygás volt.

Minden rendben ment addig a pillanatig, amikor túl voltam a csomagok leadásán, és Zayn-nel a legáltalánosabb dolgokról beszélgettünk, tettetve azt, hogy nem történt semmi. Ám amikor ott álltam a terminál közepén, és a Londonba tartó járat utasait szólították, az összes magabiztosságom eltűnt, és helyét a valóság vette át.
Lassan felfogtam, hogy talán most látom utoljára ezt a fiút, és, hogy tényleg hazamegyek. Akaratlanul is az eddigi velük töltött idő jutott eszembe, a sok baromság, a nevetések, a közösen végig ült halál unalmas utak... és rá kellett jönnöm, hogy talán eddig sikerült elrejtenem az érzéseimet - bár ezt az utóbbi időben megcáfolnám - hiányozni fognak. De még mennyire, hogy!

Harry, akivel igazán nem kerültem szorosabb viszonyba, de az állandó vidámsága és pozitív felfogása mindig okozott jó pillanatokat. Liam-ben talán az fog hiányozni, hogy mindig volt hozzám egy-két kedves szava, még akkor is, amikor nem érdemeltem volna meg igazán.
Louis és az ő nőcsábász vicceiről már nem is beszélve... Totál kattant a srác, de sikerült megismernem a komoly, és értelmes Louis-t, akit nem a videókban látni.
Zayn... Ő már más tészta. Az örökös hullámvasút, amivel jellemezni tudnám a kapcsolatunkat a kezdetekhez képest - amikor azt gondoltam: "Ki ez a srác? Tiszta idióta, bár csak kerülne nagy ívben!" - lenyugodni látszott. Pont akkor kezdtük el megismerni egymást, amikor már késő volt.
És Niall? Az aranyos kis Niall, aki a légynek sem ártana? Tudtam, hogy életem egyik legrosszabb döntése volt, hogy köszönés nélkül váltunk el. Még csak nem is veszekedtünk! Úgy éreztem, hogy ha a szemébe nézek, nem lesz majd elég erőm ahhoz, hogy hazainduljak, és mindent magam mögött hagyjak.

Szorosan megöleltem az előttem csendben ácsorgó fiút, és utat engedtem a könnyeimnek. Mérges voltam magamra, amiért ezt teszem, és mert tudtam, hogy gyenge vagyok. Ha nem lettem volna ilyen gyáva, és szembe néztem volna a problémákkal, akkor valószínűleg még most is az öt fiú között ülnék, és hallgatnám a hülyeségeket.
Még egy utolsót szorítottam Zaynen, aztán elengedtem. Egy puszit nyomott a homlokomra, és hátrébb lépett pár lépést, jelezve: le fogom késni a gépet, ha nem indulok el.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és köszönésképp intettem egyet, majd célba vettem a gépet.

Most cseppet sem féltem a repüléstől, és semmilyen katasztrófa-veszély nem jutott eszembe, mert jobban lekötött a bőgés, és a saját magam sajnáltatása. A sírástól fáradtan döntöttem neki a támlának a fejemet, és elgondolkoztam.

Három dologban totál biztos voltam:

Első: hazamegyek, és végre láthatom a családomat. Talán még Oliviával is tudok találkozni. Második: Valószínűleg egy életre leírtam magam mindenki szemében, és soha nem is akarnak újralátni. Harmadik: Bár még magamnak is féltem bevallani, de sikerült teljesen beleszeretnem mindkét fiúba.

És, hogy mi lesz ezután? Az már a jövő zenéje.

VÉGE

I'm done

VÉGE

..like resignation to the end, always the end..

 Most talán a legtöbben utálni fogtok - bár, már magam sem tudom, mostanában mennyien követtek nyomon -, mert a blog befejeződik.

Nem fogok már többet rinyálni, és utólag is elnézést ezek miatt, de mind csak azért volt, mert már akkor beleuntam/belefáradtam ebbe az egészbe.

Az utóbbi időben legtöbbször úgy álltam neki egy-egy rész megírásának, hogy "ne már, megint új részt kell írnom", és azt hiszem, az már rég rosszat jelentett. Nem akarok kényszerből írni, annak semmi értelme. És szerintem ez a minőségen meg a cselekmény folyamatán is meglátszódik.

Leni - akitől igazából fura lesz úgymond "megválni", mert az utóbbi időben a hétköznapjaim része lett - szépen lassan olyan karakter lett, aki hamarosan idegösszeroppanást kapott volna, ha nem fejezném most be. Teljesen olyan lett, amilyet nem akartam.

A cselekmény is olyan irányba sodródott, amit nem terveztem, de ez megint csak az én hibám, mert soha nem írtam vázlatot, sőt a történet első három része volt meg a fejemben. Aztán mindig csak hozzáraktam valamit. Szóval, ne essetek ugyan ebbe a hibába, mert úgy jártok, mint én, és összekuszálódik az egész történet!

Ez volt az egyik dolog.

A másik pedig az, hogy kimondom: rosszul esett, hogy az utóbbi pár hétben szinte nem kaptam véleményt! Persze, volt egy-két kitartó emberke, akik mindig írtak valami pozitív dolgot, de kérdezem én, kinek van kedve úgy írni, hogy "nem tetszik"-et kap, vagy egyáltalán nem kap semmit?

Mert nem azzal van problémám, hogy nem jöttek a pozitív kommentek, hanem, hogy semmilyenek! 

Talán, nem a mostani helyzet lépett volna fel, ha kapok igazi véleményeket, amikben leírjátok, hogy min változtassak, és min nem. De mostmár lényegtelen. Nem hibáztatok senkit, de szerintem felesleges "eltitkolnom" ezeket a gondololatokat - habár mostmár nem segít semmin.

És, hogy jöjjön egy kis pozitív dolog: összesen 17 744 kattintás, 25 feliratkozott olvasó volt eddig az oldalon, amit nem tudok elégszer megköszönni! Amikor elkezdtem nem gondoltam volna, hogy 2 embernél többen fogják olvasni!

Szóval, ennyi lettem volna a Just love me for who I am-mel, és szeretnék elköszönni tőletek, de ami azt illeti, csak itt - mert a fejembe vettem, hogy folytatom az Everything looks better, when the sun goes down-t,de csakis szigorúan miután megírtam a vázlatot.

Köszönöm tehát, hogy eddig olvastatok, és, hogy velem voltatok, remélem azért a másik történetet is nyomon fogjátok követni!

Köszönök mégegyszer mindent! Azt a sok díjat, amit szerintem nem is érdemeltem volna meg például. És tényleg sajnálom, hogy így rippropp abbahagyom a dolgot, mert nem így terveztem én sem.

És ne higyjétek azt, hogy nekem ezt olyan könnyű befejezni, mert nem. Leni számomra egy élő személyiség. Haha. De tényleg!

UI.: Ha szeretnétek, megírom a befejezést. Rajtatok áll! Ha pedig nem, akkor viszlát a másik blogomon :)

xx, Sophie

 

Tizennyolcadik

blablabla

nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar jelentkezek, de örülök, hogy ismét itt vagyok :D nem fűznék hozzá semmit, csak, hogy remélem olvashatóra sikerült.
vélemények jöhetnek! <3

xx, Sophie

18.

Lefagyva állok az ismerős szobaajtó előtt, tekintetem a fiú kétségbeesett arca és Claire között vándorol, aki semmi jelét nem mutatja annak, hogy zavarban lenne, esetleg meg lenne lepődve. A helyzetnél jobban aggat az, hogy Niall miért vág ilyen fejet. Szemeit furcsán rángatja a lány irányába, és kezeivel valamiféle jeleket próbál leadni, de amint odafordulok, hirtelen a tarkóját kezdi vakargatni. Kezdem úgy érezni, sokkal több köze van az előttem álló rég-nem-látott családtagomhoz, mint nekem.
Párszor szólásra nyitom a számat, de abban a pillanatban elakadok, mielőtt egy hang is kijönne a számon, így be is csukom azt. 

Ahogy a szőke lányra nézek, elöntenek az emlékek, de mintha már egy új ember állna előttem: haja nem csillog már azzal a természetes barnasággal, mint régen. Claire már gyermekként is arról álmodozott, hogy majd mikor felnő, szőke hosszú tincsei lesznek, és az Istenért sem tudtam erről a vágyáról lebeszélni, mert már akkor is jobban tetszett a természetes hajszíne, ami kiemelte szemének barna ragyogását, amikor nevetett. Öltözetén végignézve, mintha egy lányt látnék a kirakatból kilépve: csillogó, magastalpú cipőjében és piros rúzzsal ajkain.
Sosem képzeltem volna, hogy ennyire meg fog változni... hogy azzá lesz, akiken régen nevettünk. 

- Mit keresel itt, Claire? - vékony hangon szólok az előttem állóhoz, és kíváncsian várom a választ. Most nem fogom elengedni válasz nélkül! Annyi dolgon mentem keresztül nélküle, és annyiszor szükségem lett volna a támogatására, hogy most tartozik annyival, hogy megmagyaráz mindent.
- Én... - kezd bele, és egyenesen a szemeimbe néz. - Elmenekültem, sajnálom. Ezt kellett tennem! - Hangja mentegetőzően cseng a folyosó csendjében.
- Mégis miért? Cserben hagytál! Te voltál a legjobb barátnőm, rémlik? - Akaratlanul is hangosabban csattanok fel, mint kellene, de jelen pillanatban nem foglalkozok ilyesmivel. Érzem, hogy a szemeim elhomályosulnak, és nem kell sokat várni az első könnycsepp megjelenéséig.
Niall halkan felszisszen előttem, mire odakapom a fejem. Arcát kezeibe temeti, és fáradtan dől neki a falnak. Kérdően nézek rá, de mikor Claire megszólal, ismét neki szentelem minden figyelmemet.
- Figyelj, pont erre volt dolgom. Beszéljük meg! - lép közelebb, mire én automatikusan teszek egy lépést hátra. Hiába örülök a viszontlátásnak, mégis van egy olyan érzésem, hogy nem csak miattam van most itt. És hiába szeretném megölelni, kihúzom magam, és védekezően magam elé teszem kezeimet.
- Szerinted ennyivel meg tudod oldani a dolgokat? Egy "beszéljük meg"-gel? Évekig nem kerestél, ne mondd nekem, hogy beszéljük meg! - vetem oda neki. Csalódott arcot vág, és mintha fájna neki a kijelentésem.
- Szerintem is meg kellene, hogy beszéljétek! - Niall csendesen szólal meg, és szinte könyörgést látok a szemeiben, mire nekem mégjobban elborul az agyam.
- Ebbe te ne szólj bele, légy szíves! - mérgesen ránézek, pedig nem szándékozom bántani. Pont őt nem, aki az utóbbi időben többet gondoskodott rólam, mint akárki más.
Nem szól semmit, csak csendben megrántja a vállát.
Megint Claire-re nézek, és az érzelmek lassan eltűnnek az arcomról. Kézfejemmel letörlöm azt a pár kósza könycseppet, amit az előbb gyengeségem jeléül elejtettem, és próbálok úgy csinálni, mintha nem érezném magam iszonyatosan pocsékul.
Hihetetlen, hogy egy ember még ennyi idő elteltével is ilyen sok érzelmet és emléket tud kiváltani belőled. Amikor megszűnik részese lenni az életednek, egy nagy fekete ürességet érzel ott, ahol addig benned élt, de aztán szép lassan megemészted a gondolatot, hogy talán nem is kellettél neki, vagy valamiért muszáj volt eltávolodnotok egymástól. De amikor újra találkozol vele, minden egyszerre tódul az agyadba, az összes dolog, amin együtt mentetek keresztül... És az az üresség visszatér, de nem úgy, ahogy számítanál rá. Örülsz, mert viszont láthatod, de mérhetetlen dühöt érzel, amiért újra felszakítja a régi sebeket.

Tudom, hogy valamilyen oka biztos volt arra, hogy elment. De az ember a legjobb barátaival mindent megbeszél, nem igaz? Ha szólt volna, vagy segítséget kért volna, vagy tanácsot... Én mindig ott voltam neki, szó nélkül segítettem, amikor kellett, mert így volt természetes. A testvéremnek éreztem, bármit megtettem volna érte. De ez nem volt neki elég.

- Miért mentél el? - hangos sóhaj tör fel belőlem, és úgy érzem, legalább a magyarázatát meg kell hallgatnom.
- Meg kellett tennem. Muszáj volt abból a közegből elszakadnom! Borzasztóan sajnálom, hogy ezt szó nélkül tettem! Minden nap gondoltam rád, és még mindig hiányzol... - válaszol, és kijelentésére megremegek. Nem telt el úgy nap, hogy ne álmodtam volna vele, vagy ne gondoltam volna rá.
- Nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, Claire. Ne haragudj, de...
- Nem azt kérem, hogy ugorj a nyakamba, Leni! Csak adj egy esélyt, hogy legalább elmondhassak mindent! - szakít félbe könyörgően.
- Rendben. - Magamhoz képest túl hamar alkuszok meg, de valami azt súgja, hogy nem halok bele egy beszélgetésbe. És fúrja az oldalamat, hogy mi volt nálam fontosabb akkor. De remélem nem gondolja azt, hogy ezzel minden meg fog oldódni, vagy ha mégis, akkor remélem bírja a pofára eséseket.  - Később kereslek, gondolom itt leszel még... - biccentek egyet felé, és kikerülve őket a saját szobám helyett Zaynéhez indulok. Kíváncsiságból még egyszer megfordulok, ám sem Niall, sem Claire nincs már a folyosón.

Erőteljeseket kopogtatok az ajtón, és csak valamikor a tizedik kopogás után nyílik ki az ajtó. Az álmos Zaynnel találom szembe magam, alsónadrágban, gyűrött pólóban. Kíváncsian néz rám, de nem szólok semmit, csak akkor, mikor már bent vagyunk mindketten a szobában. Fújtatva ledobom magam az ágyra, ahol ruhák hevernek szerte-széjjel. Tulajdonképpen, mit is keresek én nála?
- Mi járatban? - vágódik le mellém az ágyra, miközben egy párnát gyűr a feje alá.
- Cigizhetünk bent? - érdeklődöm. Megrántja a vállát, aztán bólogatni kezd. Előszedem a még mindig vállamon lógó táska aljáról a cigisdobozt, és az ablakhoz lépek, hogy némi friss levegővel enyhítsem a hamarosan fellépő nikotin-mennyiséget. Kiszórom az ágyra a szálakat, és - a dobozból alkalmi hamutálat formázva - rágyújtok. A harmadik slukk után kicsit nyugodtabbnak érzem magam, és csak akkor fordulok Zayn felé, aki elterülve az ágyon füstölög.
- Történt valami?
- Claire, az történt. Idejön, mintha nem szarta volna le a fejemet az elmúlt években, és úgy csinál, mintha csak tegnap ment volna el. Röhejesen pocsékul érzem magam! - szívok újabbat a már majdnem leégett cigiből. - Bár, nem mintha ez téged annyira érdekelne. Szóval bocs, de valakinek el kell mondanom. Oliviát nem hívhatom fel, tekintettel a hülye időeltolódásra, Niall pedig olyan furcsán viselkedett, mikor megláttuk, hogy Claire itt van, hogy...
- Várj, mit mondtál? Claire Thompson, igaz? - vág a szavamba Zayn, és amikor kimondja a teljes nevet, elkerekednek a szemeim.
- Ismered? - szalad fel a szemöldököm. Miről nem tudok még?
- Niall mesélte Liamnek, hogy amikor hazament, találkozott vele a repülőn, és valami újságírásról is szó volt, meg, hogy a csaj totál rákattant Niallre... - mesél elmerengve a fiú, de az agyam már ott elakad, amikor meghallom az "újságírás" szót.
Zayn továbbra is mesél, miközben nekem szépen lassan összeállnak a dolgok, és mielőtt végighallgatnám az egész monológot, már rég a folyosón járok...

#I'mSorry

Mess

Egyáltalán nem kérlek titeket, hogy értsétek meg, vagy érezzetek együtt, vagy ilyesmi. Csak közlöm. Mert annyit megérdemeltek.
Az igazság az, hogy hazaértem a koliból pénteken délután, azzal a lendülettel beestem az ágyba, és szombat reggelig fel sem keltem. A szombatom elment családlátogatással, meg egyéb apróságokkal, este pedig a barátaimmal voltam, tehát megint nem volt időm írni. Ma ugye pedig pakolok vissza...
Szóval, persze az én hibám, mert ha annyira akarnám össze jönne, de se erőm, se ihletem nincs. Olyat meg nem akarok hozni, amit visszaolvasva megbánnék. Nem azt jelenti, hogy vége van! Csak pihen egy kicsit az egész sztori. Azt pedig nem tudom, mikor jövök, de igyekszek.

A megértést köszönöm,
xx, Sophie

Élek....

hey there, 

Nem tudom, feltűnt-e, hogy az utóbbi 2 hétben eltűntem, de csak jöttem szólni, hogy élek. :D Beköltöztem a koliba,  a net minősíthetetlen, pedig a laptopomat is magammal hoztam, hogy majd töltöm fel a részeket, de így legalább hétköznap megírom, és ha hazaérek hétvégén felrakom...
Bár, az utóbbi időben alig kaptam visszajelzést, ami nem igazán esett jól, de ráfogom arra, hogy nyári szünet volt, és mindenkinek akadt elég dolga. Mindegy, azért jól esett volna pár vélemény!

Szóval, csak ezért jöttem, hétvégén jön az új rész.

xx, Sophie

#ATTENTION

hey there, 

Just love me for who I am - English version 

Katie valamilyen oknál fogva elkezdte fordítani angolra a blogot, és most azon vagyunk, hogy reklámozzuk. Szóval, ha ismertek valakit, aki angol, és directioner, vagy szimplán szerettek angolul is olvasni, akkor go ahead! Nem lenne hátrány, ha más országokból is olvasnának... :)

P.S. köszönöm az eddigi visszajelzéseket, ne hagyjátok abba! ;)

xx, Sophie

Tizenhetedik - második rész + Díj

Well, hello...

Kezdeném azzal, hogy már megint csak bocsánatot kérek, amiért elhúztam a frissítést - de remélem látjátok mivel foglalkoztam/tunk! Katie (béta, kisegítő, mindenes, második "én":D) készítette a fejlécet, ami szerintem tök jó lett. Bár a fájlformátum megváltoztatása miatt kicsit mintha homályosabb lenne, de nevermind.
Szóval, köszönöm <3
Hoztam az új részt, és nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre! Szóval, khm! Bátran tessék írni ;)

Megint csak hálálkodok; egy hatalmas köszi Caroline-nak a segítségért. Nélküle valószínűleg még most sem jöttem volna...
És... megint kaptam egy díjat! Hihetetlen, meg sem érdemlem :D So... köszi Caroline mindent <3

 

 1. Tedd ki a díjat.

done
2. Írj magadról 5 dolgot

- jelenleg a piros és a vörös színnel jellemezném a hajamat. természetesen nem olyan, amilyet szerettem volna (narancsot akartam.)

- van egy kutyusom, az ő neve Skinny

- nagyon melegem van, és úgy gondolom eshetne már egy pici eső :D

- pénteken megyek beiratkozni az új sulimba (most voltam végzős)

- asszem fájnak az ujjaim a sok gépeléstől :D
3. Jellemezd magad 4 szóval

lusta, makacs, nevetős, furcsa
4. Küld el 3 embernek (ebből most csak egy lesz...)

MissMe 

17./2

Niall

 - Hová megyünk? - Leni hangja hallatszik tőlem alig pár centire. - Niall, ne csináld már! Ígérem, hogy meg fogok lepődni, csak ne titkolózz! – Előbb kíváncsian kérdez, aztán szinte rám parancsol. Nemtörődöm módon megvonom a vállam, majd koppan, hogy a lány nem lát semmit - kendő híján két tenyerem pihen az arcán szemeit eltakarva.
- Meglepetés lesz, ne nyafogj! - Izgatottsága lassan rám ragad, ahogy a taxi közelít a kitűzött cél felé. Egy egész estémbe telt, hogy megszervezzem a dolgokat, és zökkenőmentesen menjen minden - rajongók és kamerák nélkül -, így okkal mondhatom azt, hogy nagyon is tartok reakciójától.
A kocsi lassít, majd megáll a járda mellett, jelezve, hogy megérkeztünk. Rászólok Lenire, hogy semmi esetre se nyissa ki a szemét, amíg én kifizetem a fuvart, aztán némi bénáskodás után kisegítem őt a taxiból, és kezeimmel ismét eltakarom szemeit.
- Rágyújtok, ha nem gond… - Táskája mélyéről előhalássza a cigarettás dobozt, a zsebéből pedig előhúz egy öngyújtót. - Csukott szemmel nem tudok cigizni.
- Bocs! - Még mindig takarva előle a kilátást egy fa árnyékába vezetem, ahonnan biztos nem láthatja meg, amit annyira titkolok előle.
Szó nélkül beleszív a füstölgő méregbe, és alig pár centire tőlem fújja ki a füstöt. Nem, tényleg nem tetszik, amit csinál, de nem akarok beleszólni. Az ő dolga. Eleinte furcsa volt megszokni, hogy Zayn akár egy egész dobozzal is elszív egy nap alatt, és nagyon sokáig piszkáltuk őt emiatt, de egy nagyobb veszekedés ráébresztett arra, hogy ami nem az én dolgom, abba nem szólok bele. Persze, nem jó nézni, ahogy mérgezi magát, de ez nem olyan dolog, ami ellen tudnék tenni.
Ez alatt a pár perc alatt nem szólunk egymáshoz, mindketten a saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva. Kicsit zavar, hogy nem tudom, mit gondol, de inkább csendben maradok. A haját csavargatja, néha elmosolyodik, és újabbat szív. Visszamosolygok, de gondolatban egészen máshol járok. Tegnap, amikor felvetettem az ötletet, hogy menjünk el valahova kettesben, nem gondoltam volna, hogy pont itt lyukadunk ki, de valamilyen megmagyarázhatatlan hang azt súgta a fülembe, hogy ennek különlegesnek kell lennie. Nem tudtam volna elképzelni, hogy beülünk egy moziba, vagy beszélgetünk egy parkban… Ez mind aranyos és kedves gesztus, de valami sokkal jobb jutott az eszembe.
- Kész vagyok - Leni hangja zökkent ki a gondolkodásból, mire felkapom a fejem, és végignézek rajta. Egyszerű farmer rövidnadrágot visel, ami kiemeli csípője ívét, és egy fehér atlétát, amit minden második percben le és felhúzogat. Ebből arra a következtetésre jutok, hogy zavarban van. Kicsit megkönnyebbülök, mert én is.
Első találkozásunk után - szegény Harry, azóta is emlegetjük azt az éjszakát - nem gondoltam volna, hogy ennyire felkelti majd az érdeklődésemet. Aranyosnak és úgymond egy kicsit magának valónak találtam, aztán a rendszeressé váló találkozások hatására - mert nem kerülheted el, ha minden nap egy légtérben vagytok - egyre jobban kezdtem kiismerni. Most már tudom, hogy mikor van jó kedve, és mikor nem kell mondani semmit, mert szinte az egész véleménye az arcára van írva. Sokáig próbáltam figyelmen kívül hagyni, mert azt hittem, talán Zayn és közte alakul valami. De ez mostanra elmúlt. A közelében akarok lenni, látni, ahogy mosolyog, hallani a hangját…
Megköszörülöm a torkomat, és a mosolygó lány felé fordulok: - Mehetünk?
Egy bólintással válaszol, én pedig megkérem, hogy még egy kis időre csukja be a szemeit. Megfogom a kezeit, hogy vezetni tudjam, de amikor hozzáérek a bőréhez, furcsa érzés jár át. Röhejes, mintha nem fogtam volna ezelőtt más lányok kezét… Próbálok arról sem tudomást venni, hogy a gyomrom önálló életre kelt abban a pillanatban, amikor beültünk a taxiba, és ez csak fokozódik, ahogy a tenyerét az enyémbe csúsztatja.
Csendben tesszük meg az utat a bejáratig, majd mikor elérünk a kapuig, magam felé fordítom a még mindig csukott szemű lányt.
- Kinyithatom végre?
- Igen - Válaszomra kinyitja szemeit, majd sietősen meg is fordul. Mellé lépek, hogy lássam a reakcióját, és nem is kell sokáig várnom. Szája elnyílik, és csodálkozóan néz maga elé, majd felém fordul.
- Te komolyan elhoztál egy delfináriumba? - Mosolya majdhogynem a füléig ér, és a látvány miatt nekem is el kell mosolyodnom. Megkönnyebbülök, hogy annyira nem is volt rossz ötlet.
- Amint látod!
További válaszok helyett hirtelen a nyakamba veti magát, és karjait a nyakam köré fonja. Boldoggá tesz, még akkor is, ha ez csak pár pillanatig tart.
- Köszönöm, Niall! - Kibontakozik az ölelésből, és kelletlenül, de hagyom. - Menjünk be! - Mintha csak egy gyermeket látnék, úgy indul meg, de rögvest meg is torpan.
- Valami baj van? – nézek felé aggódóan, mert nem értem… Az előbb még annyira tetszett neki.
- Lesznek itt még mások is? - Az előbbi vidámság eltűnik arcáról, ahogyan kérdez, és azonnal világossá válik a helyzet. A korábbi fenyegetés miatt jóval óvatosabb, amikor a közelünkben van. Állandóan sapkát és napszemüveget visel, és a kíváncsi szemek előtt nem beszél velünk, mintha idegenek lennénk egymás számára.
- Ne aggódj, nem lesz itt rajtunk kívül senki. Amúgy sem kellene ezzel foglalkoznod - Közelebb lépek hozzá, és szívem szerint átölelném, vagy megfognám a kezét, de tudom, hogy az túl sok lenne most neki. És különben is, az utcán vagyunk.
- Várj... Te kibéreltél egy egész delfintelepet a kedvemért? - Előbbi szavaimat most fogja fel, és arca rögtön egy grimaszba vált. - Te nem vagy normális! Ez egy vagyon lehetett!
- Ugyan már, Leni! Amúgy is, ismerem a tulajt - Aprót rántok a vállamon, hogy a lány felfogja, nem halok bele ebbe az összegbe.
- Nem rám kellene szórnod a pénzt.
Félreismert, ha úgy hiszi, azért hoztam el ide, hogy megmutassam, van pénzem. Eszem ágában sem volt egy ilyen dologgal villogni, de valljuk be, amióta a bandában vagyok, nem fáj a fejem az anyagi helyzetem miatt. Csak azt akartam, hogy jól érezze magát, hogy jól érezzük magunkat.
- Figyelj, nem azért hoztalak el ide, hogy felvágjak. Vagy úgy ismersz? - Megrázza a fejét, mire folytatom: - Csak szeretném, ha egy kicsit kiszakadnánk ebből a rohanásból. Tudom, hogy neked is voltak mostanában rossz napjaid, és nekem is jól esne, ha egy kicsit nyugalom lenne körülöttem. Érted?
- Sajnálom! Csak nem akarom, hogy feleslegesen költs rám.
- Ezt meg sem hallottam, oké? Na, menjünk!
Elindulunk a kovácsoltvasból készült, hatalmas kapu felé, ami a bejáratot jelzi. Azt elérve a pénztár ablakához fordulok, ami mögül a jegykezelő férfi mosolyogva int egyet, majd pár pillanat múlva beenged minket a kapun, végül bezárja azt mögöttünk. Csendben figyelem, ahogy Leni előveszi az ezüst fényképezőgépét táskájából, és ahogy haladunk a kavicsokkal kirakott sétányon, fényképezi a mesterségesen készült "természetet". Kevesebb, mint egy órája vagyok a közelében, de úgy érzem, hogy már most feltöltődtem a nap további részére.
- Mit szeretnél csinálni? - Felé fordulok, de továbbra sem állunk meg. Csak sétálunk, míg ő minden egyes négyzetcentimétert megörökít.
- Lássuk, mit is lehet itt csinálni… – vigyorodik el gúnyosan. - Delfint simogatni, nyílván!
- Innentől számítva van 2 teljes óránk, amíg csak mi vagyunk itt. Használjuk ki! - intek egy delfines tábla felé, majd elindulunk a medencék irányába.



A kételyeim, miszerint talán még is rossz választás volt a helyszín, végleg eltűntek, amikor elértünk a delfinsimogató medencéig. Rég nem láttam Lenit ennyire felszabadultnak és boldognak, és ez ugyan csak mosolyt csalt az én arcomra is. Az idomár, akinek tulajdonképpen köszönhetjük ezt a látogatást, készségesen állt rendelkezésünkre még akkor is, amikor Leni egy óvatlan pillanatban kitalálta, hogy márpedig ő úszni fog a delfinekkel. Nem volt könnyű rábeszélni a fickót, hogy engedje be a lányt a vízbe utcai ruhában, meg úgy egyébként is, de pár szép szóval lekenyerezhető volt. Természetesen az is közrejátszott, hogy előtte egy rakat pénzt kapott.

Nagyon jól éreztem magam. Az, hogy a lánnyal lehettem, történetesen minden problémát kitörölt a gondolatomból, és ha csak egy kis időre is, de nem számított semmi. Nem kellett megjátszanom magam, nevethettem hangosan, az égvilágon nem szólt rám senki, hogy viselkednem kéne, és nem kellett azon aggódnom, hogy a ruháim vizesek lesznek, és hogyan fogok mutatni a legújabb címlapon. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy egy ilyen helyen lehettünk. Csak Leni, én és a delfinek… Meg persze az idomár, aki minden második pillantásával szinte levetkőztette a mellettem boldogan vigyorgó lányt. De ez mellékes…
 Rengeteg képet készítettünk – elmondása szerint a családját szeretné megajándékozni, amikor hazatér, de nekünk is segítenek majd emlékezni –, na, nem mintha egyhamar elfelejteném a mai napot!

Dél körül, amikor a privát látogatásunk ideje "lejárt", közös megegyezés alapján ebédelni indultunk, bár kellett egy kis győzködés részemről, hogy személyes kedvencem, a Nando's legyen a helyszín. Leni erősködött, hogy legalább valami egészségesebb helyre üljünk be, mert szerinte a turnén így is el fog hízni a sok gyorséttermi kajától, de egy aranyos vigyorgással beadta a derekát, így nem sokkal később már kedvenc kajáldámban ültünk. Míg ő egy salátát rendelt narancslével, addig én önmagamhoz hűen dupla adag fűszeres csirkét kértem fél liter jéghideg kólával. Hitetlenkedve kinevetett a mennyiség láttán, de amikor kevesebb idő alatt ettem meg mindent, ami a tálcámon volt, mint ő a saját adagját, inkább csendben maradt, és nyomogatta tovább a kezében tartott fényképezőt.
Apropó fényképező! Még evés közben sem hagyott békén, mert szerinte olyan aranyos voltam, amikor tele volt a szám. Gondolom.

- Ugye te is jól érezted magad? – kérdezi a lány, miközben a lift ajtaja becsukódik előttünk. Megnyomja a kettes gombot, és felém fordul.
- Rég éreztem ilyen jól magam - válaszolok őszintén hátamat a hideg fémnek támasztva. Jó érzés a felhevült testemnek a változás.
- Az jó, mert én is - felel halkan, és ennyiben ki is merül a beszélgetés. Gondolatai mintha nem is ebben a helységben lennének. Merengve néz maga elé, és a kezén lévő karkötőt babrálja.
- Min gondolkozol? - Annyira kíváncsi vagyok! Az érzéseire, a gondolataira, mindenre.
- Hogy… - kezdene bele, de a lift ebben a pillanatban kinyílik jelezve, hogy megérkeztünk. - Nem számít.
Csalódottan sóhajtok, mert olyan érzésem támad, hogy nem éppen az aktuális időjárásról szeretett volna beszélni. Csendbe burkolózva haladunk a folyosón, egészen addig, míg pár méternyire a szobánktól bele nem botlunk valakibe. A szó szoros értelmében. Egy szőke hajú lány siet el mellettünk, és valahonnan nagyon ismerősnek tűnik, de nem foglalkozok vele, amíg Leni a szokásosnál három oktávval magasabban meg nem szólal:
- Claire?
Jézusom, Claire!? Ő meg mi a francot keres itt? És honnan ismerik egymást? Jó Isten…

#MESS - FRISSÍTVE

Sziasztok!

Csúszás miatt a következő fejezet holnap kerül fel. Nézzétek el nekem, sajnálom!

xx, Sophie

Tizenhetedik - első rész + Díj

Hey there, 

hihetetlen, megint kaptam egy díjat! Mármint, a korábbi díjat kaptam meg újra, most DreamerGirl-től, amit itt is köszönök <3 De, ha nem nagy gond, tovább küldeni már nem tudom (az előző bejegyzésnél már megtettem), és nem is írom le a szabályokat, hanem szimplán válaszolok a kérdésekre:)

Úgy gondoltam, hogy nem váratlak titeket tovább, és hozom a frisst, de ne szidjatok a terjedelem miatt, mert eredetileg a következő résszel együtt akartam felrakni, de túl soknak éreztem, szóval ez most a tizenhetedik "első fele". Remélem tetszeni fog, nekem ez az egyik kedvenc részem eddig (meg a következő lesz;).

Jamm, és még mielőtt elfelejtem! Talán furcsa lesz tőlem, de megváltoztattam az igeidőt,de rögtön észre fogjátok venni. Nekem így könnyebb írni, most rájöttem, és szerintem élvezhetőbb, de várom a véleményeket!

Köszönöm, hogy elolvastad, 

xx, Sophie

Tehát, DreamerGirl kérdezte:

1, Mióta vagy Directioner?

 Tavaly nyáron kezdtem el a fiúk zenéjét hallgatni/hallani, amikor felbukkantak a WMYB-vel, és elvoltam velük egy darabig, de aztán csillapodtak a kedélyek és fogjuk rá, elfelejtettem őket. Aztán, amikor évelején megjelent a One Thing,  szó szerint rájuk kattantam, és körülbelül egy hét leforgása után tudtam róluk mindent :D És azóta ez csak fokozódik...

2, Mióta foglalkozol az írással? 

 Még a Tokio Hotel-láz idején írtam egy Gustav-os fanfic-et, de pár rész után abbahagytam :D Egyébként ez az első "normálisabb" sztorim, ha hívhatjuk így.

3, Mi az egyik legnagyobb álmod?

 Rengeteg van, és jelenleg nem tudnék közülük választani. Van olyan, amit igazán szeretnék, de ha elmondanám, annyira nem is lenne álom, nem igaz?:)

4, Van valami, amitől rettenetesen félsz?

 Félek a sötétben (a sok hülye, idióta film!), de nagyon. Ijedős vagyok ebből kifolyólag :D A békákat, és a katicabogarakat sem csípem igazán.

Persze a legnagyobb félelmem, hogy olyan embert veszítsek el magam mellől, aki igazán sokat jelent számomra...

5, Hiszel a paranormális dolgokban? 

 Szerintem ne is beszéljünk róla:D Egyedül ülök a szobámban, elég félelmetes ez már :D:D

6, Van példaképed? Ha igen, ki?

 Konkrétan nincs. Szeretek pár énekest/színésznőt a tulajdonságuk vagy a kinézetük miatt, de úgy igazából csak anyukámra nézek fel. Annyi mindenen keresztül ment már, hogy az valami hihetetlen. És nagyon becsülöm emiatt.

7, Ha egy napra valaki más lehetnél, ki lenne az?

 Paul bőrébe bújnék, hogy egész nap láthassam Niallt:D:D

8, Van olyan álmod, amiről úgy gondolod, reménytelen?

 Nem is egy. És nem azért mondom, mert pesszimista vagyok!

9, Fanfiction-t szeretsz jobban olvasni, vagy mást?

 So-so.

 

10, Ki a kedvenced a 1D-ből?

 NIALLLLLLLLLEEEEER :) de gondolom már rájöttetek :D

11, Hiszel a csodákban? 

 Nem igazán. Akkor nem ülnék most a szobámban, és írnám ezt éppen.

17./1

 

  

Követem a busz háta mögé, és mikor úgy véli, a hely biztonságos, megfordul, így farkas szemet nézünk egymással. Pár másodperc bámulás után nem tudom türtőztetni magam, és megtöröm a csendet:
- Mit szerettél volna?
- Miért kerülsz? - szegezi nekem a kérdést. Már nyitnám a számat, hogy "Kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni!", de azonnal be is csukom, mert igaza van. Kölcsönösen kerüljük a másikat, hiába próbáltam őt hibáztatni. Amióta elolvastam azt a bizonyos cikket, valahogy jobbnak találtam nem is gondolni rá, ami viszont lehetetlen, ha minden harmadik pillanatban bekúszik az arca a látókörömbe... Úgy voltam vele, hogy talán idővel majd kevésbé fog zavarni a titokzatossága, és apránként jelentéktelenné válik a dolog, de hiába igyekszem, nem tudom tovább húzni.
- Olvastam valami hülye oldalt a neten, ahol rólad meg egy lányról volt szó - hadarom el gyorsan. Rájövök, hogy bármi is lesz a válasza, végre megkönnyebbültem, mert kimondtam.
- Tényleg van egy lány, és tényleg láthattál minket együtt. - Niall válaszol, nekem pedig az állam valahol a járdán landol. Szóval igaz. - De mielőtt félreértenéd, csak barátok vagyunk!
- Már miért érteném félre? - horkantok fel, és meglepődöttséget tettetek. Persze, hogy félreértettem! Mást sem csinálok mostanában, mint azokra a rohadt kék szemekre gondolok. - Azt csinálsz és azzal, akivel és amit akarsz.
- Ne keríts! Tudom, hogy idegesít - ajkait halvány mosolyra húzza, amitől én csak még idegesebb leszek. - De nem azért tettem, hogy feldühítselek. Csupán így alakult.
- Niall, szerintem félreértettük egymást - fújtatok, de a fiú csak megrántja vállát. - Egyáltalán nem érdekel a magánéleted!
- Ha amiatt félsz, hogy együtt látnak minket és napvilágra kerül, akkor meg nyugtatlak, mert engem nem érdekel! Rég felhagytam azzal, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzak. - Két lépéssel közelebb jön, mire én két lépéssel hátrálok. Érzem, hogy a hátam a hideg fémnek ütközik, és hiába próbálnék, nem tudok több lépést megtenni - a busz akadályoz.
- Nem félek, csak… csak én… - keresném a kifogásokat, de rádöbbenek, hogy nincsenek. Ráfoghatnám arra a közhelyes szövegre, hogy "nem akarom tönkretenni több millió lány lelki világát", vagy, hogy "Niall, ezerszer csinosabb és szebb lányt találhatsz", de tudom, ez mind nagy hülyeség.
- Mi csak? - kérdően felvonja szemöldökét, aztán megfogja az egyik kezemet, minek következtében levegőt is elfelejtek venni. Hogyan juthattunk el idáig? Az életemet jelen pillanatban egy hullámvasúthoz tudnám hasonlítani. A bizonytalan kezdés, hogy öt idegen fiúval dolgozzak együtt, aztán egyenes pálya, mert kiderül, hogy haláli jófejek és megszeretem őket, és mikor elengedném magam, jön egy kanyar, aminek hatására úgy érzem, nem bírom tovább, és azonnal ki akarok szállni. De miután meglátogatom a családomat, feltöltődök, és ismét egyenesbe jövök, aztán rájövök, hogy ez a hullámvasút egy nagy szívás, és itt jön a képbe Zayn, akivel hasonló kapcsolatot ápolok. Eleinte távolságtartó, aztán nyomul, majd mintha mi sem történt volna, egyre jobban kijövünk a másikkal, aztán pofára ejt. Na, nem mintha másban reménykedtem volna, de valahol mélyen ez rosszul esett. Az egómról nem is beszélve… Nem vagyok az a felvágós típus, de sok mindenkit megkaphattam volna, akár egy csettintésre. Csak hát a szívednek nem tudsz parancsolni, ugye…
- Csak nem szeretnék olyan dologba bonyolódni, amit a későbbiekben megbánnánk - felelem, és most nem is hazudtam túl nagyot. Csak pár dolgot hagytam ki, az meg nem olyan nagy bűn!?
- Ne viccelj már, nem azt kértem, hogy bújjunk ágyba - Válaszomra látszólag kicsit megnyugszik, és nevetve válaszol. - Nem vagyok én Zayn, esetleg Harry! - Még mindig nevet. Ó, ha tudná! Ha tudná, hogy Zayn és köztem milyen beszélgetések folynak, vagy, hogy a kedves haverja nem is olyan visszahúzódó, mint amilyennek mutatja magát… Ahogy kimondja a másik fiú nevét, a gyomrom pont úgy kezd viselkedni, mint amikor ő maga van a közelemben. Kezdem magam egy olcsó ringyóhoz hasonlítani, de aztán lehiggadok. A beszélgetés még nem bűn, és más meg nem történt. Az pedig már az én bajom, ha esetleg mind a két fiú tetszik egyszerre. De annyira különbözőek! És mégis... Gondolatban megrántom a vállam, majd halkan én is felnevetek.
- Tulajdonképpen nem erre gondoltam, de mindegy is - mondom.
- Tudod, van egy ötletem. Mi lenne, ha elvinnélek valahova, mondjuk holnap délelőtt? - kíváncsiskodik gyermekien. - Mintegy "újrakezdésképp" - ujjaival idézőjeleket formál a levegőben, és válaszra várva bámul rám továbbra is.
- Tudod mit? Legyen! - adom be a derekamat, szinte rögtön. - Azt megkérdezhetem, hová is megyünk?
- Ez legyen meglepetés, de szerintem tetszeni fog… - somolyog, és még mondana valamit, de Paul kiszól a buszból, így visszafelé indulunk.


A busz lassan, de biztosan elindul egyfajta konvojban. Nagyjából hat-hét busz halad mögöttünk különféle rakományokkal. Személyzet, hangtechnikusok, sminkesek és fodrászok.

Az ablaknak döntöm a fejem, és hagyom, hogy a gondolkodást felváltsa a táj tanulmányozása. Pár lány kitartóan rohan mellettünk a járdán, plakátokkal a kezükben, és ugyan nem hallom, de az arcukból kivehető, hogy hangosan kiabálnak.
Elmosolyodok a gondolaton, miszerint egész jó napot zártam. A Niall-el való beszélgetés igencsak feldobta a kedvem. Hiányzott már az állandó pörgés, és hogy amikor a közelében vagyok, egyszerűen felvidulok magától a látványától is. Egyfajta biztonságérzetet ad.
Szemhéjam lassan lecsukódik, de harcolok a rám törő feketeséggel. Bár nem vagyok álmos se fáradt, a busz egyenletes zötykölődése álomba ringat. Még hallom, ahogy Louis valami viccet mesél a többieknek, amin mindenki hangosan nevet, majd lassacskán elnyel a nyugalom, és elalszok.



Hangos éneklésre kelek, és feltornázom magam eddigi elnyúlt állapotomból ülő helyzetbe. A fiúk körülöttem ülnek, a "nappalinak" használt kanapékon, és mosolyogva folytatják az előbb megkezdett ébresztést. Nyűgösen felmutatom a középső ujjamat, majd kicsit már éberebben veszem elő telefonomat a farzsebemből, ami este fél tizenkettőt mutat.
- Hol vagyunk? - teszem fel a kérdést, mert hiába nézek ki az ablakon, a sötétségen kívül semmit nem látok.
- Üdvözöljük Floridában! - Harry vékony női hangon szólal meg, mire mindenkiből egyöntetűen nevetés tör ki. - Aranyosan aludtál - teszi hozzá.
- Gondolom. Remélem, azért a nyálam nem folyt ki, és semmilyen kép nem készült rólam.
- Ami azt illeti... - folytatja nevetve a göndör, de leintem, és inkább visszafordulok az ablakhoz.
Fél füllel elcsípem, amint arról beszélnek, hogy nem ártana vacsorázni. Meghívnak engem is, és mivel egyhamar úgysem leszek álmos, elfogadom a meghívást.

Hamarosan megérkezünk következő állomásunkra. Talán a késői időpontnak köszönhetően, vagy amiatt, hogy a hotelt szigorú titoktartás köti, nem várnak ránk sem sikítozó rajongók, sem kamerák, így teljes nyugodtsággal megyünk be az épületbe.
Némi segítségre szorulok a cuccaim felcipelésében, amire Niall szó nélkül vállalkozik, és engem beelőzve húzza maga után a bőröndjeimet. Azon kezdek gondolkozni, hogy mikor lettünk ilyen jóba’…újra. Én sohasem utáltam - még ha akartam volna se tudtam volna -, de tény, hogy mostanában a kapcsolatunkat a "haverok" kategóriába lehetett maximum sorolni.

Lemaradásom miatt abbahagyom a gondolkodást, és sietősen utána indulok. Ideiglenes hálószobám előtt futunk össze; a szőke csak rám mosolyog, és mielőtt megköszönhetném, már fel is szívódik. Beráncigálom a bőröndöket a szobába, és az ágyra huppanok.
A laptopomon kezdek böngészni, és amikor látom, hogy olvasatlan üzenetem van anyutól, a szívbaj kerülget, mert elfeledkeztem róla. Sőt, igazából mindenről. Ezek öten elterelik a figyelmemet mindenről.

Kislányom!

Remélem, nincsen semmi bajod, arra való tekintettel, hogy mióta leszálltál a repülőgépről, két szót sem ejtettél meg irányunkba! Apád is aggódik - itt ül mögöttem, és lesi, amit írok -, de reméljük, jól érzed magad azon a hatalmas kontinensen. Milyen a munka? Rendesek veled? Ugye eszel normális ételeket is? Annyi rosszat hallani a hírekben! Figyelj oda, idegenekkel ne állj szóba! Ha bármi gondod van, tudod, hogy ránk mindig számíthatsz! És nem lenne hátrány, ha minél előbb jelentkeznél!

Szeretünk; anya és apa

Hangos szitkozódás hagyja el a számat, ahogy olvasom az aggódó sorokat. Képzeletben megveregetem a saját vállamat a trehányságom miatt, majd, hogy ne húzzam tovább az időt, nyitok egy új ablakot, és elkezdek gépelni:

Anya, Apa!

Nyugodjatok meg, velem minden rendben! Bocsánat a késői válaszért, de teljesen össze vagyok zavarodva - tudjátok, időeltolódás… Ugyan Leni, meddig fogsz még ezzel magyarázkodni? Mindenki nagyon készséges velem, és nyugodtan állíthatom, hogy befogadtak. Furcsa ez az állandó utazgatás - bár még csak most kezdődött -, de azt kell mondanom, nagyon tetszik, és szerintem könnyen hozzá fogok szokni.
Jelenleg Floridában vagyunk, nem rég érkeztünk Los Angeles-ből. A koncert holnap lesz, nekem pedig csak annyi a feladatom, hogy gondoskodjak a fiúkról.
Képzeljétek, csináltam egy csomó fényképet! Ha hazaérek, lesz mit nézegetni.
Normális ételek? Ugyan már! Szerintem nem fogtok rám ismerni mikor újra találkozunk, mert be kell vallanom; elég nagy a valószínűsége annak, hogy pár kilót fel fogok szedni a közeljövőben. (Ezért elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz rá, legalább hetente kétszer elmegyek valahova edzeni!)
Viszont most sietek, mert megbeszéltük a srácokkal, hogy együtt vacsorázunk. Szóval, ha nem nagy gond, majd inkább holnap felhívlak titeket!

Szeretettel, Leni


A pár sor megírása után sietősen lecsapom a gépem tetejét, majd egy bugyi és egy melltartó kíséretében bevetem magam a hálómból nyíló fürdőbe. A forró víz alá állok, ami meglepően jól esik ebben a meleg időben is, és hagyom, hogy egy kicsit önálló életet éljenek gondolataim. Főképp a mai nap eseményei járnak a fejemben; és még mindig nem találok magyarázatot Niall viselkedésére, vagy inkább arra, hogy mi ez a rögtönzött fordulat. Fogalmam sincs, minek nevezzem a délután történteket. De legyünk őszinték: a beszélgetésünk óta alig várom, hogy gyorsan megvacsorázzunk és lefeküdjek aludni, és minél hamarabb holnap legyen!

Technikai probléma :)

Sziasztok!

Kis csúszás történt, ugyanis - nem sajnáltatom magam! -, tegnap előtt elromlott a gépem, amit ma ugyan vissza kaptam, de tegnap voltam olyan szerencsétlen, hogy megcsúsztam a lépcsőn, magam alá fordult a lábam és a talpam beoffolt (körülbelül úgy érzem, mintha ketté lenne törve). A lényeg az, hogy borzasztóan fáj, csak fájdalomcsillapítóval tudok aludni, ha pedig ébren vagyok felváltva nyüszögök vagy sírok. A rész már félig kész van, de pár nap haladékot kérek,mert így nincs erőm írni, remélem megértitek.

Igyekszem, 

xx, Sophie

#Díj

Ayyo,

megkaptam egy díjat, két különböző emberkétől is!  Köszönöm, hogy tényleg tetszik nektek az írásom, és még jutalmaztok is! :)

 

•  1.) Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról!
• 2.) A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell!
• 3.) 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek!
• 4.) 11 embert meg kell jelölni és linkelni! (Nincs visszaadás / visszajelölés)   

 11 dolog rólam:

1.,  Nagyjából 6 éve táncolok (sosem tudom pontosan megállapítani...)

2., Imádok zenét hallgatni, ebből kifolyólag táncolni, ugrálni, karaokizni (de persze szigorúan csak bizonyos körökben). Mindig szól valamilyen zene a fülemben, vagy a gépen - legyen az Lana Del Rey, 1D, Justin Bieber vagy Ellie Goulding... a hangulatomhoz megfelelően igazodik.

3., Kedvencem a bandából először Liam volt, aztán most "váltottam" Niall-re, de nem tudom milyen okból kifolyólag :D Persze ugyanúgy imádom a többieket is, de Niall az, akinek a twitterét naponta legalább óránként csekkolom. Tudom, beteges.

4., A szüleim szerint egyfajta álomvilágban élek, és sosem fogok felnőni (megjegyzem, nem is igazán akarok), és ezt szeretik naponta a fejemhez vágni, de csak viccesen és mértékkel.

5., Van három pici aranyhalam - most kaptam őket névnapomra egy barátnőmtől, de előtte is volt, csak eltávozott köreinkből -, név szerint: Niall, Harry és Zayn. Nem én neveztem el őket! :D

6., Mostanában, ha időm engedi, állandóan a Pretty Little Liars-t nézem.

7., Rossz szokás; cigi.

8., Nagyon sokat beszélek, de tényleg. Idegesítően sokat.

9., Szeretek énekelni, de nincs hangom. Tipikus :D

10., ALVÁS <3

11., Ha Isten is úgy akarja, jövőre ott leszek az áprilisi 1D koncerten, Londonban. A jegyem már megvan.

Vivien kérdezte:

1.,Hol képzeled el magadat 10 év múlva? Szerinted milyen ember leszel?

 Remélhetőleg egy másik országban fogom tengetni a napjaimat, egy olyan fiú oldalán aki elfogad minden hülyeségemmel együtt. Vagy koreográfusként, vagy reklámszervezőként...

Igyekszem őszinte és egyenes ember lenni. Szerintem ezek az alapvető dolgok.

2.,Általában hamar szájon csókol a Múzsa, vagy néha egy hetet is várni kell az ihletre?

 Van amikor kész kínzás az írás, pedig már be van ígérve az időpont, hogy mikor hozom a részt, de egyszerűen nem tudok olyat írni, amit később ne bánnék meg, így marad a várakozás, és van olyan, amikor hirtelen eszembe jutnak dolgok, és konkrétan tudom szóról-szóra mi fog történni a következőben, amit igyekszek azonnal le is írni.

3.,Miből merítesz ötleteket, egy-egy részhez? 

 Szándékosan nem szoktam másolni semmit, de általában ha nagyon megtetszik egy ötlet azt vagy könyvből, vagy egy nemrég nézett filmből szedem.

4.,Történeted melyik szereplője hasonlít rád leginkább és mért?

 Leni, de ez szerintem egyértelmű: ha felépítesz egy-egy karaktert, tuti, hogy az egyiket nagyjából olyanra formálod, amilyen te magad vagy.

5.,Legfontosabb személy az életedben, ki ő?

 Az anyukám. Nagyon sok vitánk van (tinédzser vagyok, vagy mi), de pár óránál többet nem bírok ki vele összeveszve.

6.,Ha belépsz egy könyves boltba, legelőször melyik részleghez vezet az utad?

 Nem sokszor járok könyvesboltba (inkább könyvtár), de ha igen, akkor vagy ahhoz a könyvhöz, ami jelenleg érdekel, vagy amit már olvastam, és heccből megint átfutom.

7.,Szerinted mi az az egy dolog, ami kihagyhatatlan egy történetben?

 A bonyodalom ;)

8.,Egy teljes napig azt csinálhatsz amihez csak kedved van, te mit kezdenél teljes 24 órával?

 Vásárolnék, nevetnék egy csomót, megnéznék pár filmet, ennék... és feltétlenül elmennék Niall-el a Nando's-ba :D

9.,Van jelmondatod? Ha igen, ki vele!

 Nem jelmondat, de teljesen egyetértek: "Tell mommy I'm sorry, this life is a party, I'm never growing up."

10.,Kedvenc könyved, mért szereted?

 Twilight-Saga széria, és Nalini Singh Angyali vadász sorozata.

Hogy miért? Mert elszakadsz a valóságtól...

11.,Mi az az egy dolog, amit imádsz/utálsz az emberekben?

 Utálom, hogy a legtöbb ember más szavai alapján ítél meg. 

Szeretem, hogy könnyen meg tud akárki nevettetni, akkor is, ha csak egy pillanat az egész.

Caroline kérdezte:

1., Miért kezdtél el írni?

 Egy hirtelen döntés vezérelt, és csak unaloműzésből.

2., Könyvtár, vagy könyvesbolt? Honnan szerzed be szívesebben az olvasnivalót?

 Mivel anyukám könyvtárban dolgozik, így sok időt töltök nála, és kapóra jönnek a könyvek. Szóóval könyvtár.

3., Ki az az író aki inspirált, hogy te is belekezdj ebbe?

 Ő még nem létezik:) Általában azért kezdek bele valamibe, mert hajt a kíváncsiság. Persze sok olyan embert ismerek, aki marha jól ír, de nem ezért fogtam hozzá.

4., Vannak olyan története(i)d amiket csak a fióknak írsz, mert úgy gondolod senki nem lenne kíváncsi rá, de mégis kikívánkozik belőled?

 A-a.

5., Komolyan foglalkoztat az írás, vagy neked ez csak hobbi?

 Jelenleg csak hobbi. Aztán ki tudja...

6., Mi a kedvenc könyved, és miért?

 Feljebb leírtam!:)

7., Melyik könyv férfi szereplője az akibe - ha létezne - bele tudnál szeretni?

 Jacob Black. Team Jacob!

8., Hány könyvet olvastál eddig?

 Nem számoltam, de nagyon sokat. Általában mindig olvasok valamit.

9., A kötelezőkkel hadi lábon álltál, vagy szívesen olvastad őket?

 Ki szereti őket?:D Csak az Egri Csillagokat olvastam, mert érdekelt. Ja meg a Két Lotti-t.

10., Hogy képzeled el magad 10 év múlva? (az írással kapcsolatban)

Ezzel kapcsolatban nem tervezek. Lesz, ami lesz :)

Kérdéseim:

Miért kezdtél el írni? 

Ha tudnád, hogy csak egyetlen napod van hátra, mivel töltenéd az utolsót?

Van hobbid, az íráson kívül?

Hogyan ismerkedtél meg az 1D-vel?

Ha választhatnál egy természetfeletti erőt, mi lenne az?

Kedvenc sorozat, vagy film? Miért?

Van példaképed? (vagy olyan személy, akire valamiért hasonlítani szeretnél)

Egy kívánság?

Milyen zenét hallgatsz írás közben, és úgy általában?

Csak te tudsz a blogodról, és azok akik olvassák, vagy a családod/barátaid is?

Rövid gatya és tornacipő, vagy magassarkú és hosszúnadrág?

 Nekik küldeném (sajnos nem 11):

http://ophelia-godhold.blogspot.hu/ 

http://1derfullife.freeblog.hu/

http://nixon.blog.neon.hu/

http://ustolemyheart-1d.blogspot.hu/ 

Hát ennyi lennék mára, a rész íródik, de tudjátok, nem ígérek semmit, mert abból nem lesz semmi. Sietek, és amint kész hozom!

xx, Sophie 

Tizenhatodik

Sziasztok!

Elképesztően hülyén érzem magam, két okból kifolyólag; mert megígértem, hogy hétfőre hozom a részt, és ehhez képest egy hetet csúsztam, és mert kifejezetten nem vagyok megelégedve ezzel a fejezettel.

Mentségemre szolgáljon, hogy nyár van, alig vagyok itthon, megy a csavargás ész nélkül és valahogy nem mindig sikerül erre koncentrálnom... De igyekszem magam visszazökkenteni.

Szóval attól függetlenül, hogy nekem nem tetszik, még kíváncsi vagyok a véleményetekre, és továbbra is köszönöm a hozzászólásokat, és a likeokat! <3

(Rájöttem, csak eddig elfelejtettem írni, hogy az előző részeknél eléggé elcsúsztam időben, mert nem vettem figyelembe az időeltolódást, de már annyira mindegy lenne utólag kijavítani, szóval ezért is bocsánat!)

Kellemes olvasást, és remélem azért maradtatok még páran!

xx, Sophie

16.

A férfi lassan lehúzta fejéről a sapkát, nekem pedig az eddigi gyorsan kalapáló szívem kezdett lenyugodni. Nem, ő láthatóan nem Nate. Mit is hittem?
- Elnézést, azt hiszem össze kevertem valakivel. Viszlát!
Hátat fordítva az idegennek kapkodni kezdtem lábaimat, így hamarosan már a parkon kívül voltam. Hihetetlen, hogy azt hittem, Ő az... Meg sem fordult a fejemben, hogy ex-barátom nagy valószínűséggel a tengerentúlon tartózkodik jelen pillanatban. Amikor meghallottam az ismerősnek tűnő hangot, mintha a világ a feje tetejére állt volna, én viszont ugyan ott állnék, mint előtte, és csak hagynám, hogy az lassan magába szippantson. Teljességgel irracionális, ha már azt képzelem, hogy Nate itt van a közelemben. De ez egészséges, nem? Hisz annyira boldog kapcsolat volt a mienk egészen addig a bizonyos estéig, amíg megtudtam, hogy minden amit közösen terveztünk egy pillanat alatt szerte tud foszlani...

Egy kis útbaigazítással - találkoztam egy kedves nénivel - kevesebb, mint háromnegyed óra alatt sikerült visszajutnom a hotelhez, bár mire odaértem, úgy éreztem, a lábaim rothadni kezdenek a cipő miatt. Éreztem, hogy csúnya vérhólyag alakult ki mindkét lábfejemen, így a liftben megkönnyebbülve léptem ki a cipőkből, majd a kezemben tartva azokat tántorogtam el a szobáig. Utam egyenesen a fürdőszobába vezetett, és bár korábban úgy gondoltam, hogy egy hosszú fürdőt veszek és tele öntöm a kádat mindenféle illatos dologgal, erőmből már csak egy rövid zuhanyzásra futotta. Fáradtan dőltem be az ágyba, majd pillanatokon belül el is nyomott az álom.



Reggel halk kopogtatásra keltem, majd egy hang a nevemen szólított. Álmosan kitapogattam magam mellől a telefonomat, ami fél 9-et mutatott, ezért egy haragosat sóhajtottam, hogy miért nem hagynak tovább aludni. A hang az ajtó felől jött, így kénytelen voltam kimászni az ágyból.
- Megyek már, hallottam! - Orrom alá dünnyögve nyitottam ki az ajtót.
- Szép reggelt, Miss Evans. Meghoztam a reggelijét - Egy körülbelül velem egy idős, egzotikus arcú fiú egy egész reggeliző kocsit tolt be az előszobáig, miután arrébb tessékelt az útból. - Kedves egészségére!
- Ez biztos valami félreértés, én nem kértem reggelit. - Értetlenül pislogtam a fiúra, majd a kocsira.
- Valaki megtette Ön helyett. - Szélesen mosolyogva becsukta maga után az ajtót, így ismét magamra maradtam.
Kicsit vonakodva ugyan, de az illatok miatt közelebb merészkedtem, és a meglepettségtől elnyúlt a szám.
Frissen facsart narancslé - éreztem az illatán -, pirítós és bacon, nutella, dzsem és omlett...
A kocsit betoltam egészen az ágyamig, és kezemben egy szelet pirítóssal lehuppantam arra. Valaki nagyon a kedvemben akar járni - gondoltam magamban. Csupa finomságok, ráadásul az összeset szeretem!
Nem gondolkozva tovább egy újabb szeletet vettem el, és dzsemet kenve a tetejére tovább rágcsáltam. A reggelim - nagy részének - elfogyasztása után az erkélyen találtam magam cigivel a kezemben.
Ahhoz képest, hogy milyen szerencsétlenül éreztem magam tegnap, egész jól indult a reggelem. Lábaimat felraktam az asztalra - tudom, illetlen, anya is mindig szidott érte -, és csendben figyeltem az alattam már javában életre kelt várost. Tényleg reméltem, hogy ma lesz egy kis időm városnézésre, mert eddig nem volt lehetőségem Los Angelesben lenni. Sőt sehol sem.

***

A múlt éjszakát nem sorolnám a kedvenceim közé... Talán valamikor hajnal 3 és 4 óra között sikerült elaludnom. Persze, a koncert fergeteges volt, de nem is ezzel volt probléma. Amint a színpadra léptünk, a tömeg egy emberként ordította a nevünket, én pedig leírhatatlan boldogságot éreztem, de ez csak addig tartott, míg az utolsó dal után le nem jöttünk a színpadról, és ezzel visszatértünk a valóságba. Tudtam, hogy Leni ott van valahol, és beszélni szerettem volna vele az elmúlt pár napról, de amikor összefutottunk, láttam rajta, hogy történt valami. Az arcára volt írva az elkeseredettség, és amikor megkérdeztem, nem tart-e velünk vacsorázni, zavarodottan beszélt össze-vissza, így kelletlen, de hagytam, hogy hátat fordítva kisétáljon az arénából.

Hogy véletlen egybeesés-e, azt nem tudom, de Zayn is kezdett furcsán viselkedni mióta elindultunk otthonról. Pár szóban elmesélte, hogy ő és Perrie szakítottak a lány jóvoltából, és bár nem bírtam annyira a szőkét, nyomasztott, amikor Zayn így viselkedett.
Mindig is zárkózott és megfontolt volt, de most az átlagosnál is szótlanabbul lapátolta magába az előtte lévő sültkrumplit, és mind éreztük, hogy valami nem stimmel. A vacsora után pedig felszívódott.

Magamhoz képest elég korán keltem, és hallottam, amint Liam kopog az ajtómon, utána pedig kiabálni kezd, hogy ha nem nyitok ajtót, megbánom.

- Ne kopogj, felébred az egész folyosó! - Unottan nyitottam ajtót, majd láttam meg magam előtt vigyorgó barátomat. Hogy lehet, hogy ő korán reggel ennyire vidám? De mindig!
- Egy óra múlva indulunk! - Liam még mindig lendületesen magyarázott, miközben egyik lábáról a másikra billegve idióta mozdulatokat produkált. Bólintottam egyet, majd intettem, hogy később találkozunk, de nem hagyta, hogy becsukjam előtte az ajtót.
- Hé, valami baj van? Mostanában olyan furcsán viselkedsz. Élettelenül... - Átváltott a "Liam vagyok, nekem bármit elmondhatsz" énjére, és kérdően méregetett.
- Csak fáradt vagyok. Újra meg kell szoknom ezt a felhajtást. - Hanyagul megrántottam a vállam, remélve, hogy ezzel sikerül leráznom.
- Niall, ismerlek! - Megforgatta szemeit, aztán könyörtelenül megfogta a vállam és az ajtót nem törődöm módon becsapva maga után betolt a szobába. - Szóval, mi a helyzet?
Elkényelmesedett az ágyon, egyik kezét a feje alá tette, majd kíváncsian felém fordult.
- Időeltolódás, gondolom... - válaszoltam. Minek kell ennyire Liam-esen viselkednie? Egyből levágja, ha hazudik neki valaki.
- És akkor az időeltolódás vitte el a hangodat is, nem? Meg az időeltolódás miatt néz ki Zayn úgy, ahogy! - Hevesen megrázta a fejét. - Tudom, hogy valami bajotok van, csak azt nem értem, miért nem mondjátok el!
- Liam, nyugodj le, jó? - A távirányító után nyúltam, és bekapcsoltam a tévét. - Magam sem tudom, mi a baj. Zayn-ről meg még annyira sem tudok...
- Lenivel van valami? - Ahogy barátom száját elhagyta a bizonyos név, a gyomromban ismételten furcsa folyamat vette kezdetét.
- Igen. A nagy semmi! - Idegesen beletúrtam az amúgy is kócos hajamba, és sóhajtottam egyet. - Valamiért kerül...
- Annak a valaminek neve is van?
- Claire Thompson.

***

Miután nagy nehezen felébresztettem Louis-t és Harry-t, összetalálkoztam Liam-mel a folyosón; nagy valószínűséggel belelátott a fejembe, mert Niall-t és Zayn-t magára vállalta. Zavartan megköszöntem, és visszamentem a szobámba, hogy ott várjak a megbeszélt ideig, mikor indulhatunk. Semmi kedvem nem lett volna most Zayn alvó arcát bámulni a történtek után, sem Niall-hez bemenni, amikor tudtam, hogy valami baja van. Elég egyértelműen kerül az utóbbi napokban...

Bedobtam a táskámba a nemrég vásárolt fényképezőgépet, és belebújtam egy strandpapucsba - Londonhoz képest furcsa volt a majdnem 30°C! -, hogy aztán a folyosó másik végén szobrozzak a fiúkra várva. Liam lépett ki először az egyik szobából, mögötte a tekintetemet még mindig kerülő Zayn-nel, Niall pedig nem sokkal utánuk dugta ki a fejét. Pár másodperccel később csatlakozott Louis és Harry is. Kicsit jobb volt a hangulat, mint vártam. Örültem is neki, így legalább senkinek nem tűnt fel a szokatlan csendességem, és békén hagytak.

Az interjú után, amit végig kellett ülnöm - Paul szavaival élve "tapasztalatszerzési okokból" -, kaptam egy kis "kimenőt", de délután 4 órára vissza kell érnem a hotelbe, mert indulunk a következő állomásra. Érdeklődésemre egy, a rádióban dolgozó személytől kaptam segítséget, hogy ha várost szeretnék nézni, milyen helyeket ajánl.
Tanácsára a rádióhoz közeli buszmegálló felé indultam, ahonnan óránként indítanak városnéző járatokat, és amilyen szerencsém volt, épp akkor indult egy. A busz pont olyan sebességgel közlekedett, hogy jó minőségű képeket tudjak készíteni mindenről. Rengeteget csináltam, és közben arra gondoltam, tökéletes ajándék lesz anyuék és Olivia számára, mikor hazaérek. Veszek egy nagy albumot, és teleragasztgatom a különböző városokban készült rengeteg képpel.

   

Egy óra városnézés után beültem egy kávézóba, és az út során beszerzett térképet tanulmányoztam mégtöbb lehetséges látnivaló után kutatva. Ismét buszra szállva egy másik városrészt is láthattam, ahol újabb képekkel gazdagodtam. Háromnegyed 4 előtt, élményekkel tele tértem vissza a hotelhez, ahol már javában folyt a pakolás.
Sikerült az összes cuccomat egyedül kivonszolni a folyosóig, ahol aztán a fiú, aki a reggelimet hozta, készségesen felpakolta a bőröndöket egy kocsira. Mosolyogva megköszöntem a segítséget, és a buszhoz indultam.

- Hahó! - Felmásztam a sofőr melletti ajtón, és mosolyt erőltetve arcomra, intettem a többieknek.
- Sikerült várost nézned? - Louis kedvesen rám mosolygott, miközben a mellette ülő Harry haját piszkálta. Ha nem tudnám róla, hogy van barátnője... Na jó, nem. Ők mindig ilyenek, tőlük ez a természetes.
- Igen, és egy csomó képet csináltam. Mindjárt megmutatom! - Leakasztottam vállamról a laptopot, és kitettem az asztalra. A tokból kihalásztam a memóriakártya olvasót, rácsatlakoztattam a gépre, és pár perc alatt a képek már ott villogtak a kijelzőn.
- Jól sikerültek, gratulálok! - A hátam mögül Niall hangjára lettem figyelmes, mire szervezetem egy másodpercre lefagyott. Túlságosan gyáva voltam megfordulni, mert éreztem, hogy amint belenéznék a szemeibe, az összes haragom elszállna.
- Köszi! - Csendesen biccentettem egyet.
- Beszélnünk kellene pár dologról, nem gondolod?
A kérdésre csak némán bólintottam, majd erőt vettem magamon, és megfordultam.